Egy fényképezőgép elhagyásának meglepő  és kalandos története. A közelmúltban megjelent elhagyott fényképezőgép kapcsán is írtam róla, hogy érthetetlen, nekem is sikerült elhagyni egy nagy és nehéz fényképezőgépet, amiről másokhoz hasonlóan én is azt hittem, hogy hozzám van nőve. Sok éves sztori, azóta már sokszor meg akartam írni, de eddig ez elmaradt. Íme hát a történet, ami számomra mindenképpen legalább egy örök tanulsággal szolgált.

Annak idején csak egy villámhírt írtam meg belőle a blogra, hogy baleset ért, de már minden rendben. A bővebb kifejtéssel úgy fest, sikerült több, mint 10 évet várnom. Ennél a balesetnél nem arról volt szó, hogy kibicsaklott a bokám, és nem is autó ütött el. Ennél sokkal meglepőbb és kevésbé megmagyarázható dolog történt velem. Olyan, ami addig még soha (és szerencsére azóta sem):
Elhagytam a fényképezőgépemet. Ráadásul nem is egy kisebb kompakt zsebgépet, vagy az akkoriban épp csak megjelent okostelefonok egyikét. Ilyesminél talán érthető(bb) lenne, hogy nem tűnt fel a gép hiánya. Egy tekintélyes méretű, komoly munkára használt professzionális célszerszámot sikerült elhagynom. Ahogy azt kell, természetesen a szintén komolyabb méretű teleobjektívvel együtt. Már a súlya tömege miatt is fel kellett volna tűnnie a hiányuknak. A váz magában egy kiló, az objektív mégegy. Az árukat meg hagyjuk is.

Épp a világ egyik legbiztonságosabb helyén fényképeztem XVI. Benedek pápát. Amikor végeztem, összeszedtem a holmimat, és visszasétáltam a sajtó buszba, amivel érkeztem. Ez más újságírókkal együtt a Pápa nyári rezidenciájára vitt fel a Castel Gandolfonak otthont adó hegy tetejére. Amikor a buszon lepakoltam a felszerelésem, a légkondicionálás ellenére is kivert a víz. Ekkor ébredtem rá, hogy tetemes mennyiségű holmim közül hiányzik egy a munkámhoz igencsak nélkülözhetetlen fényképezőgép (meg a kártya is a munka során készült képekkel együtt).

Lázas keresésbe kezdtem előbb a buszon, majd a visszafelé vezető úton. Képzelhetitek, ahogy rohangálok és kutatom a macskaköves út repedéseiben, hátha feltűnik a véletlenül elhagyott, foci labdánál nagyobb fényképezőgépem.

Próbáltam visszapörgetni életem filmjét – ami addigra persze már többször is lepergett előttem  – hogy megállapítsam, hol és hogyan tűnhetett el a fényképezőgép. Egyszerűen nem leltem nyomát sem az út mentén, sem az emlékeimben, hogy hol és főleg hogya veszhetett el. Ha egy ekkora súly csak úgy leesik az ember válláról, az azért feltűnik neki, sőt a körülötte állóknak is. Sajnos volt már részem ilyenben is (többször is).

Végül a pápát őrző svájci gárda adta vissza a lelki nyugalmam – meg a fényképezőgépet is. Amikor bekopogtattam az azóta már bezárt kapun, először nem nagyon akartak szóba állni velem. Aztán megértették, hogy miért zaklatom őket. Kiderült, hogy a sajtó emelvényen felejtettem a gépet. Valószínűleg abba sikerült kicsit belezavarodnom, hogy a nagy melegben és kapkodásban elég komoly felszereléssel dolgoztam, így több dolog is lógott rajtam, mint amennyi kezem és figyelmem akadt hozzájuk. Volt nálam két fényképezőgép, több objektív övtokokban, plussz egy nagytele, meg az egylábú állvány, amivel használom és még egy laptopot is cipeltem magammal, sőt talán még a nagytele dobozát is cipeltem mindezek mellett. Szóval úgy néztem ki, mint egy karácsonyfa. Szerencsére az őrség megtalálta és a gondjaiba vette.

Ez a megmagyarázhatatlan élmény közelebb sodort a megvilágosodáshoz, és hálát adhatok az égnek, hogy nem ért nagyobb kár. Praktikus tanácsként a svájci gárda tisztje megemlítette, hogy érdemes lenne ráírnom a nevem és az elérhetőségem a fényképezőgépre, így hasonló esetben legalább tudják, hogy kié lehet. Az ötletet nyilván ő sem a kisujjából szopta. Egyrészt a svájci gárda, mint egyfajta katonai testület nyilván maga is alkalmaz valami hasonló módszert, hogy megállapítsák, melyik felszerelés kié. Másrészt persze ők a temérdek turista mellett rengeteg újságíróval és fotóriporterrel is találkoznak. E hivatás űzői körében pedig pont az ilyen helyzetek miatt szokás ráírni, hogy kié is az eszköz. Annál is inkább, mert ahol tucatjával-százával zsúfolódnak össze a fotósok és újságírók, ott sokkal könnyebben elkeverednek dolgok és az sosem árt, ha egy felirat segít megkülönböztetni, hogy melyik holmi kié.

Az incidens után persze én is megszívleltem a jótanácsot. Külön írtam róla és sokat emlegetem mindenfelé a tanácsot, hogy írjátok rá az elérhetőségeteket mindenre. Azóta minden egyes fényképezőgép, objektív, vaku, akku, memóriakártya, kártyaolvasó, állvány, táska, laptop, töltő, tablet és már a telefonom is elérhetőségekkel lett felcimkézve. Volt is rá példa, hogy ilyen matricának köszönhettem, hogy valami visszakerült hozzám. Bár olyan eset is előfordult, hogy az egyik stáb tévedésből az én táskámat is magával vitte. Mondjuk ők pont emlékeztek rám és tudták a számomat, így még azelőtt felhívtak, hogy még ott vagyok-e és keresi-e valaki, mielőtt megnézhették volna, hogy egyáltalán mi van benne és rajta megtalálták volna az elérhetőségem. Minden esetre a véletlenekben bízni kevésbé érdemes. Egyszerűbb adni némi támpontot, hogy a becsületes megtalálók visszaadhassák az értékeidet.

Amikor valaki meglátja a cuccaimon az elérhetőségem, általaban megkérdezik, hogy komolyan gondolom-e, hogy valaki visszaad egy fényképezőgépet, vagy más értékes holmit? Nos igen, előfordulhat, hogy valaki inkább inkább leszedi a feliratot és megtartja az értéket. Sok helyen elfordulnak tolvajok. Sajnos fotósok is lopnak egymástól sok helyen fotó fesztiváltól, stúdión és Sziget fesztiválon át a Forma 1-es sajtóközpontig. Emiatt egyébként érdemes listát vezetni a gyáriszámokról is és ne hagyjátok magára az értékeiteket! De azért vannak még becsületes emberek és ha te megadod az esélyt nekik, hogy tudják, hova kell visszajuttatni, akkor nagyobb eséllyel meg is teszik, mintha keresniük kéne a tulajt. Szinte számtalanszor előfordul, hogy a különféle sajtótájékoztatók, kisebb és nagyobb rendezvények, sportesemények rendezői is találnak különféle fotós, vagy akár informatikai eszközöket, aminek a gazdáját keresik. Szóval a reményt nem szabad feladni, az esélyt viszont fontos megadni nekik és magatoknak is!

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!