James Nachtwey
Elég közhelyesnek érzem az ilyen boldog születésnapi kívánságokat hírekben és blogokon, de Nachtwey esetében nem tudok eltekinteni tőle. Hiszen ő napi szinten, rutinból néz farkasszemet a halállal, amit megannyi haditudósító kollégája vétett már el (kisebb-nagyobb mértékben) nála jóval fiatalabban. Ezért bármilyen morbid is a hangzása, fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy még él…
Nachtwey 1948. március 14-én született. A bejegyzés írásakor 2012-ben a hatvannegyedik életévét töltötte. Szerencsére még mindig remek egészségnek örvend, azok után is, hogy nemrég egy thaiföldi összecsapás dokumentálása során meglőtték.
Rémi Ochlik a közelmúltban 28 évesen vesztette életét egy szíriai rakétatámadásban, mielőtt még átvehette volna az azévi World Press Photo díját. Barátja Lucas-Melbrouk Dolega egy évvel korábban Tunisban 33 évesen halt meg egy tömegoszlatás során. A fiatal kanadai fotós Ali Mustafa 29 évesen vesztette életét egy szíriai bombázásban. A 2013 végén Szíriában elhunyt Molhem Barakat még csak 17 éves volt. A szír fotós, Murhaf al-Modhi 26 éves volt és épp frissen szerzett diplomáját ünnepelte, mikor városába hazaérkezve repesztalálat végzett vele – sajnos van, aki ezért még csak nem is említené a fotós áldozatok közt, mivel nem tudjuk róla, hogy épp fotózott-e, mikor elhunyt. Namir Noor-Eldeent 22 évesen végezték ki “tévedésből” a hazáját felszabadító amerikai katonák Irakban. Szintén a saját hazájában ölték meg Gárdos Pétert, az ’56-os forradalom 16 éves fotós áldozatát. Ken Oosterbroeket 31 évesen érte halálos lövés Dél-Afrikában. Barátja, Kevin Carter saját maga vetett véget az életének 33 évesen, mert nem bírta elviselni a háborúkat és szenvedést, amit fotózva Pulitzer-díjat nyert. Másik barátja, Joao Silva szerencsésebb, 44 évesen Afganisztánban “csak” a lábait veszítette el, akárcsak Emilio Morenatti, aki 40 évesen veszítette el mindkét lábát, vagy az Afganisztánban 40 évesen akna balesetet szenvedett Giles Duley, aki mindkét lábát és egyik karját is elveszítette. Ők hárman még élnek, csak a testüket tette tönkre, és életvitelüket változtatta meg végleg, maguk választotta hivatásuk….amit azóta is kitartóan űznek tovább.
A magyar származású Robert Capa, mostanában lehetne 100 éves, ha a hivatás úttörőjeként 40 évesen Vietnamban nem veszítette volna életét. Azóta róla a haditudósítók legrangosabb díját nevezték el, amit James Nachtwey ötször nyert el, és még mindig nem tért át a virágos rétek fotózására. És mert, ugyan kétlem, hogy a díjakért tenné, de még mindig mindent megtesz munkája során, hogy egy újabb Robert Capa arany medált nyerhessen. Ezért fontos kihangsúlyozni, hogy Nachtwey még él, mert amit csinál, az óhatatlanul magában hordja annak a veszélyét, hogy eddigi pár, viszonylag könnyebben kihevert sérülése után egy nap ő is otthagyja egy lövészárokban valamelyik végtagját, vagy akár a fogát is. Pedig életműve már most is indokolttá teszi, hogy egy nap róla is haditudósítói díjat nevezzenek el. De nyilván nem ez motiválja, és reméljük, hogy ez a nap minél később is jön majd el. Kívánok neki egy hosszú élet mellé, hogy mihamarabb fogyjon ki fotótémáiból. Mert ahogy Robert Capa mondta, “minden háború fotós legfőbb vágya, hogy munka nélkül maradjon”.
Fotó: James Nachtwey/Time
Nachtwey születésnapjával pont egybe esik a többek közt őt is gyakran alkalmazó Time Lightbox galériájának (első) születésnapja, és mindössze két nappal előzi meg a Japán katasztrófa évfordulója. Mi mást ajánlhatnék most, mint James Nachtwey legfrissebb képeit a Japán katasztrófa évfordulójáról a Time Lightbox galériájában. És persze Nachtwey legzseniálisabb, életművét bemutató TED beszédét, illeve a munkásságáról készült Háború fotós című dokumentumfilmet.
A Nachtweyről készült dokumentumfilmről is írtam:
Nacthwey TED beszédéről is írtam:
