Ez viszont nemcsak a búcsú, hanem a köszönet pillanata is, hiszen szerencsések vagyunk, hogy ismerhettük őt. Sohasem találkoztam még senkivel Márti ismerősei közül, aki ne csak jót mondott volna róla, és sohasem találkoztam még senkivel, aki bármi rosszat mondott volna a neve említése kapcsán. 

Az első emlékem kitörölhetetlen, lassan 20 éve, hogy a Magyar Hírlap legendás fotórovatánál találkoztunk, ahová fotóriporter tanulóként érkeztem. Az aulában fogadott és ő is vitt körbe, ő mutatott meg mindent a rovattól a laborig és őszintén szólva elsőre el is szégyelltem magam, hogy nem ismerem a nevét. Biztos voltam benne, hogy egy tapasztalt fotográfussal van dolgom. Határozott volt, magabiztos, abszolút úgy kezelt, mintha már régen kollégák lennénk és egyáltalán nem éreztem, hogy egy nálam is fiatalabb, szintén fotóriporter tanuló mutat be a szerkesztőségnek.

Rengeteget tudtunk azóta is beszélgetni, munkáról, családról, néha gondokról. Kiváló fotórovatokban dolgozott, nagyszerű anyagokat készített és egy könnyed mosollyal mindig megoldotta, hogy a kép meglegyen.  Megszámolhatatlan, mennyi munkán találkoztunk, hány eseményről tudósítottunk együtt. Vidéki munkákon, árvizeken, fesztiválokon, sajtótájékoztatókon, tüntetéseken vagy a Parlamentben, ahol már Lilivel a hasában néha elvonult aludni.

Sokan vagyunk kollégák, fotóriporterek, operatőrök, újságírók, akiknek már attól jó napunk lett, hogy egy eseményen vele dolgozhattunk. Mindenkihez volt egy jó szava, a legszürkébb napon is volt egy mosolya, mindig pluszt tudott adni a leghosszabb munkán is és mindig más lett egy átlagos feladat, ha ott volt. A közös évek alatt, amíg párhuzamosan dolgoztunk, ha kellett, mindig segített, mert fontos volt neki, hogy mindenkinek meglegyen a jó kép. Ő is komolyan gondolta, és hit benne, hogy a fotós szakmában nem számít, hogy ki melyik lapnál dolgozik, mert itt mindenki kolléga.

Márti ebben is elképesztően önzetlen volt, a közös siker talán fontosabb is volt számára, mint hogy ki készíti el a legjobb hírképet. Egy ritka kincs volt a szakmában és ugyanúgy az életben is. Kincs, mert ritka, amikor ennyire jó emberrel találkozunk, ritka, amikor ennyire jó valaki családanyaként, a munkájában és az életben is, ritka, amikor valaki ilyen jó hatással van ránk. Többek és gazdagabbak lettünk, hogy ismerhettük és most mérhetetlenül szegényebbek, hogy nincs köztünk.

Magunk sem tudjuk, hogy lesz majd nélküle, csak annyit tudunk, hogy büszkék vagyunk arra, hogy megismertük, s nagyon büszkék vagyunk rá is. Márti egy példakép, mert nincs olyan területe az életnek, ahol ne mutatta volna meg a rátermettségét, az elszántságát és a tehetségét, példakép, mert mindig lehetett rá számítani, példakép, mert a legnehezebb helyzetben is rendkívül erős maradt, és példakép, mert egyszerűen jobb emberek lettünk tőle. Ezért nagyon hálásak lehetünk neki és a szüleinek illetve a sorsnak, hogy találkozhattunk vele.