A fotósok életének legnehezebb része bent ülni, miközben kint zajlanak az események. Persze nem csak a hivatásosok, sőt nem is csak fotósok ismerik az érzést, amiről most írok.
Hogy ez most miről jutott eszembe? Arról, hogy épp betegen nyomom itthon az ágyat és amíg lábadozok, nem mehetek ki fotózni sem tüntetést, sem hóesést, sem karácsonyi fényeket, semmi ilyet.

Egy évtizede kísérletezésből kezdtem el blogolni. Azóta eltelt tíz év. Sok minden megváltozott a blogon és a világban is. Ezek egy részéről igyekeztem beszámolni a blogon is. Most pedig próbálok számot vetni az elmúlt tíz évvel.

Vasárnap este végetért a hetedik Forma1 futam, amit fényképeztem. Önkéntelenül is mondanám, hogy zsinórban, de a sorozat nem folytonos.

Napok óta keresem a szavakat, de nem találom. Én épp légi fotókat keszítettem, amikor a halálhir érkezett, hogy 65 éves korában elhunyt H. Szabó Sándor légifotós. Autóbaleset érte és már nem fotóz többé a Földön, csak odafentről.

Végignéznem, leválogatnom és (rendesen) learchiválnom még mindig nem sikerült a Vizes VB képeit. Jöjjenek most a VB számai, meg egy pár GPS nyomvonal, csak mert úgy szeretek ilyeneket rajzolgatni rohangálás közben…

Így néz ki egy hét munkám nyomvonala 17. FINA Vizes Világbajnokságra épített Városligeti Szinkronúszó komplexumban.

Sokan kérdeztétek, hogy mi van a blogommal, meg velem. Mint már oly sokszor, most is alaposan elúsztam mindenféle teendőmmel, így a bloggal is.

A hétvégén sikerült mindkét oldalról megörökíteni a nem mindennapi pillanatot, amikor az óriásbuborék épp felém tart…

Egy csomó mindent szeretnék megírni itt a blogon, de most csak egy ilyen képes bejegyzésre és mellé pár személyes gondolatra jut időm és energiám.

Pár napja véletlenül összefutottunk Nagy Mihállyal, aki nagyon szeretett volna engem lefotózni, így engedtem a kérésének. De azért én is lefotóztam, nehogy már én legyek a történetben az egyetlen lefotózott fotós.