A tegnapi napom egy jelentős részét Bruce Willis fotózásával töltöttem, és érdekes dologra figyeltünk fel a többi paparazzival: sok embernek a stáb, a rendőrség, meg a sajtó felhajtása ellenére se tűnik fel, hogy egy világsztár mellett mennek el.
Egy utas épp felismerte
Míg Bruce Willist fotóztuk tegnap, a többi paparazzival – bár a nemek aránya szerintt tegnap épppenséggel a paparazzák voltak épp többen – észrevettük, hogy a tömött buszok sorra mennek el a világsztár mellett, és az ablakon bambán kinéző emberek többségének fel sem tűnik, hogy ki mellett mennek el. Pedig a forgatás szüneteiben Willis elég sokat nézte a mellette elhaladó autókat.
Mi meg azon törtük a fejünket, hogy vajon hányan mennek épp el mellette, akik majd csak a hírekből tudják meg, hogy az a nagy felhajtás az Erzsébet híd pesti oldalán a régi újságos bódéval, és a ciril betűs büfével mind a Die Hard 5 forgatása miatt volt….na meg persze a Busz Willis poénon nevetve azon is törtük a fejünket, hogy mennyivel jobb képeket tudnánk készíteni róla, ha fordulnánk egyet mi is a hetes busszal, mint a szomszéd ház ablakából, ahol épp voltunk.
Később, mikor az utcán fotóztuk Bruce-t, jöttek a turisták érdeklődni, hogy mit fényképezünk. És volt köztük néhány, akiknek nem mondott semmit se a film címe, se a sztár neve. Persze a hasonló helyzetekben előkerülő “Ki a f.szom az a ….?” kérdés sem ismeretlen, rendszeresen előfordul, hogy ilyet látunk, hallunk….sőt, sok celeb rendezvényen mi magunk is van, hogy nem ismerünk fel egy-egy celebet, mert mindenkit még a fotósok se ismerhetnek – főleg aki más területen szokott dolgozni, és csak néha csöppen bulvár téma környékére.
Mit mondanál Bruce Willisnek, ha összefutnál vele a hetes buszon?
A hétvégén kiemelt tétmeccs zajlott törökországban, de ez a futball mérkőzés nem a remek sportfotókról válik majd emlékezetessé a fotótörténelemben….hanem a kirobbant verekedésben összetört objektívek számáról, na meg a repülő 400-as képéről.
A Reuters blogján Murad Sezer meséli el saját élményeit a nem mindennapi verekedéssé fajult foci meccsről, és arról, saját felszerelése hogyan menekült meg, míg más fotósok számos értékes munkaeszközét összetörték a feldühödött focihuligánok.
“Minden fotós felkészül a meccsek utáni összecsapásokra. Készen állnak megvédeni saját magukat és a felszerelésüket, mikor egy lehetséges zavargást (vagy egy tüntetést, mint pár napja tettem) fotóznak. De nem számítanak rá, hogy erre egy focimeccs, vagy bármilyen sportesemény előtt legyen szükség.
Fotó: Murad Sezer/Reuters
Mikor a májusi tüntetéseket fotózom, nem cipelek fotós táskát, vagy laptopot. Csak a két fényképezőgép vázat, tartalékkártyákat, egy gázálarcot és a gépre szerelt vezetéknélküli küldő egységet viszem, hogy el tudjam küldeni a képeimet – ennyi… Sokkal kényelmesebb, és könnyebb is, ha zavargás tör ki. De egy foci meccset fotózni egészen más. Ha egy kupa döntő, vagy fontos mérkőzés, mint a szombati Fenerbahce – Galatasaray Turkish Super League Super Final, akkor sokkal több holmit viszünk magunkkal. Egyik táskával egy laptop, három fényképezőgép váz, négy objektív, köztük a 400/2.8-as szupertele, távvezérlők, hogy a kapu mögé is lehessen gépet telepíteni, hálózati kábelek, egy Mini háromlábú állvány, stb. És általában nem aggódunk a saját magunk, vagy felszerelésünk épsége miatt. Általában félidőben csak letesszük a felszerelésünket és gyorsan elküldjük a képeinket vagy a pálya mellől, vagy a fotósok sajtószobájából [mert külföldön szokott ilyen lenni, nem úgy mint az MLSZ meccsein - a szerk].
Az egész évadot érintő bundabotrány fényében a Fenerbahce – Galatasaray találkozó előtt komoly volt a feszültség. A Fenerbahce kellett volna, hogy nyerjen, de egy hajszálon múlt, hogy a Galatasaray emelhesse magasba a kupát. Mivel emlékeztek rá, hogy milyen balhé volt két éve, mikor a Fenerbahce hazai pályán kimaradt a liga bajnokságból, a fotósok mind aggódtak a mostani meccs vége miatt. De egyik fotóst sem láttam, hogy hozott volna valamilyen védőfelszerelést. Úgy tűnt, semmilyen B tervvel nem készültek, de nekem volt. A B tervem egy lakat volt! A játék elkezdődött. Durva idényzáró volt. A két csapat nem szerzett pontot és már a hosszabbítás ötödik perce után éreztem, hogy a végeredmény 0:0 marad. Ez azt jelenti, hogy a Galatasaray lesz a 2011-12-es török bajnok, az pedig felbőszítheti a csalódott Fenerbahce szurkolókat.
Fotó: Murad Sezer/Reuters
Mikor a meccset lefújták, a Galatasaray csapata a pálya közepére gyűlt. Miközben a vendég csapat győzelmi mámorában fotóztam, láttam, hogy a rohamrendőrök a pályára futnak, hogy megvédjék őket. Néhány fotós már a pálya közepén volt. A bajnokság elvesztése a rivális klubbal szemben, hatalmas sokk volt a Fenerbahce rajongóinak és a játékosainak egyaránt. A Fenerbahce Sukru Saracoglu stadionban ülő mintegy 50 ezer szurkoló szinte megdermedt. A Galatasaray csapatát szinte percek alatt körülvették a rohamrendőrök és a fotósok.
Felismertem, hogy a teleobjektívvel nem tudok tovább fotózni a gólvonal mögül. A Fenerbahce szurkolók szidni kezdték a Galatasarayt, és perceken belül dobálni kezdenek mindent, ami a kezükbe akad, úgyhogy ideje volt csomagolni. Gyorsan összeszedtem minden holmimat, és bezártam a bőröndömbe az öt eurós lakatommal, amint a szurkolók elkezdtek székeket és éles tárgyakat dobálni a pályára.
A fényképezőgépeket és a laptopot magammal vittem, a bőröndöt és az egylábú állványomat a hirdető táblák mögött hagytam. Berohantam a pályára és elkezdtem fotózni. Tudtam, hogy kockázatos a dollár ezreket érő felszerelésemet magára hagyni, de ilyen felfordulásban nem cipelhettem magammal, és nem tudtam bevinni a sajtó szobába, hogy biztonságba helyezzem. Reméltem, hogy talán túl nehéz lesz, hogy elhajítsák. Egy kis ünneplés után a felfordulás miatt a Galatasaray játékosai az öltözőjükbe rohantak, ahogy a pálya megtelt dühös szurkolókkal, akik a rendőröktől sem ijedtek meg. Miután lefotóztuk a komoly összecsapásokat a pályán, minden fotós a sajtóközpontba rohant, velük én is, hogy biztonságba helyezzem a bőröndömet.
Fotó: Murad Sezer/Reuters
Míg a díjátadóra vártunk, a sajtóközpont tömve volt fotósokkal – tele annak a bizonyítékaival, hogy heves összecsapásokat fotóztak. Törött fényképezőgépek, objektívek, laptopok mindenfelé. Volt, aki próbálta felmérni a károkat, volt aki azt próbálta kideríteni, hogy hiányzik-e valamije. A két órás rendbontás alatt egy kis pénzérme a bal szemem mellett talált el, de ezt leszámítva, hála Istennek, a Reuters csapata és felszerelése megúszták. Miközben szerkesztettük és küldtük a képeinket a szingapúri központnak, Umit Bektas Kollégám mutatott egy képet, amit zavargás közben készített. Nehéz volt elhinni a látványt, egy szurkoló egy Canon 400 mm 2.8 teleobjektívet hajított be a pályára a rászerelt egylábú állvánnyal együtt, (a bolti ára úgy $10,000 - kb. 2.3 millió forint). Ez volt az igazság pillanata, mikor meggyőződhettem róla, hogy jó ötlet volt bezárni a saját négyszázasomat a bőröndbe.
A focihuligánok szombat esti randalírozásának mérlege: 3 fényképezőgép eltört, 10 objektív (köztük egy 400mm teleobjektív) megsérült, vagy eltűnt, egy törött laptop, 10 fotóst közvetlenül bántalmaztak. Persze mindannyiunk kapott a könnygázból. Míg a közismert török publicisták a könygázzal való első találkozásukról cikkeztek saját lapjaikban, addig a Török Fotóriporterek Tárasága (TFMD) és a Török Sport Újságírók Szövetsége (TSYD) a tagjainak felszerelését ért károk megtérítését követeli a Fenerbahce Sport Klubtól.”
Ha már maguk a sarkon forgató világsztárok nem mindig voltak olyan megközelíthetők, mint a fotósokkal fotózkodó Hugh Jackman, naponta foglalkoztak a bulvár lapok és a tévék is magukkal a paparazzikkal (helyesen paparazzók). Mondhatni ők lettek “a sztárokhoz második legközelebb álló megszólalók”. A sort kezdve rögtön a szebb napjain hírnévben fürdőző Liptai Klaudia próbált interjút készíteni a témáról. Sajnos ebbből nem tudta kihagyni személyes érintettésgét, sértettségét sem. Pedig Magyarországon nem igazán létezik a paparazzi műfaj. Bezzeg, ha Los Angelesben élne….bár lehet, hogy ott még ennyit se érzékelne a paparazzi jelenségből, mint itthon, mert ő ott nem érdekelne senkit, mivel nem tudják, hogy ő kicsoda, vagy hogy egyáltalán létezik.
Kik a paparazzók?
Röviden úgy fordíthatnánk, lesifotósok. A szó nyelvtani szépségeiről lásd korábbi írásom. Ma azokat a fotósokat nevezik paparazzinak, akik ideális esetben magányosan dolgoznak, mert többet ér a lesifotó, ha senki másnak nincs meg. De nem ritkán tömegesen figyelnek és követnek hírességeket, és maga a paparazzi szó is ebből származik. Feladatuk, hogy a legváratlanabb helyzetekben sikerüljön a celebek életéből elcsípni néhány exkluzív és lehetőleg intim képkockát. A paparazzi munka szerves része a hosszas várakozás exponálásra kész géppel. Mindig ugrásra készen, hogy elcsípje az addig várva várt pillanatot.
Tulajdonképpen a Paparazzi című film viszonylag jól mutatja be a paparazzi munkát, bár azért nem mind ilyen ellenségesek, és rosszindulatúak. Sőt a többségük kifejezetten kedves, általában még a fotóalanyokkal és azok testőreivel is. Sőt az sem ritka, hogy a híresség személyzete, testőrei, de – persze ritkább esetben – akár még maga a híresség is jóban van az őt rendszeresen fotózó paparazzi sereg némelyikével. Az túlzás, hogy összejárnak sörözni, de mikor épp nincs feszült felhajtás, kedélyesen üdvözlik egymást, váltanak pár kedves szót, majd mindenki visszatér a saját munkájához.
A vörös szőnyegen és egyéb hivatalos sajtó eseményen, engedéllyel és sajtó meghívóval készült fotók nem paparazzi képek. Pont azért, mert elôre ismertetett, leszervezett helyzetben, és főként engedéllyel készülnek. Mivel ezekről az eseményekről mindenki tudósít, akit csak érdekel, maguk a képek sem képviselnek akkora piaci értéket, mint a valódi paparazzi fotók.
Paparazzi fotók Magyarországon?
Itthon nem divat a paparazzi fotó. Szinte elképzelhetetlen, hogy a fotósnak napokat kelljen egy sztárra várva kocsiban, vagy bokrok közt bújkálva várnia – ha nincs a környéken egy hollywoodi híresség is. Az esetek többségében Magyarországon még az úgy nevezett “paparazzi fotók” is a sztár sajtósával, vagy magával a hírességgel egyeztetve készülnek, és a belógó faleveleket is csak a paparazzi hatás kedvéért komponálják a képbe. Gyors időegyeztetés után leszervezik, hogy mikor és hol lehet majd nagy titokban meglesni a celebet, aki gyakran még várni is hajlandó a fotósra, ha úgy alakul, csak azért, hogy bekerülhessen az adott újság megbeszélt cikkébe.
Akad persze elenyésző kivétel is kis hazánkban. Ez főleg az olyan helyzet, mikor az ismert ember valamiért mégsem szeretne mutatkozni – vagy csak mégjobban fel akarja srófolni saját média érétkét, hiszen minél kevésbé vagy elérhető, annál jobban akarnak veled foglalkozni. Ilyenkor a sajtó engedély nélkül kénytelen lefényképezni. De azért jobbára egészen más szájíze van a történetnek, ha a sajtóval előre ismertetett helyen (mondjuk egy tévé stúdióban) van a sztár, épp csak nem hagyja magát fotózni. Esetleg egy sajtónyilvános rendezvény VIP részén elégedetlenkedik, ha le akarják fotózni. Vagy éppen egy sajtótájékoztató hivatalos sztárvendégeként kezd el reklamálni, hogy őt ne fotózzák. Ami magában is komikus, főleg ha figyelembe vesszük mennyivel magasabb gázsit vesznek fel ezek a sztárok, (legalább részben) annak a hírnévnek köszönhetően, amihez a bulvár sajtó és a fotósok is nem kis részben hozzájárulnak. A többi magyar “paparazzi kép” meg úgy születik, hogy véletlenül belefut a hírességbe a fotós és csinál gyorsan néhány képet, amiért a híresség jól megsértődik, majd végig járja a bulvár lapokat, hogy ezt felháborodottan elmesélhesse.
Fotó: Schneider Tamás
Paparazzi képek értéke? Sokan (valahol jogosan) reklamálják, hogy a paparazzi munka nem művészet, mert ezek a képek gyakran elég silány minőségűek, sokszor a legelemibb fotótechnikai elvárásoknak se nagyon is épphogy felelnek meg. Sőt nem ritka, hogy erre a minőség romlásra a lapok szándékosan rájátszanak, hogy a talán csak megrendezett paparazzi kép spontán, elcsípett, meglesett jellegét alátámasszák. Az igény viszont megvan rájuk, sőt nem csak nagyobb mértékű, de alkalmasint fizetőképesebb is, mint akár a komolyabb, netán művészi értékű hírképekre, amelyek készítőit épp mostanában kezdte el leépíteni a CNN.
Ugyanakkor a paparazzi fotók minősége gyakran egyáltalán nem a használt eszközök, vagy épp a fotós tudásán múlik. A sztárok gyakran mindent megtesznek érte, hogy ellehetetlenítsék a fotósok munkáját. Majdnem olyan komoly iparág épült a fotósok elhárítására, mint magára a hírességek fotózására. A filmforgatásokat gyakran erre szakosodott biztonságiemberek őrzik. Képesek egy-egy helyszínt teljesen elbarikádozni, sőt azt is megteszik, hogy testükkel, autóval, tereptárgyakkal, vagy más megoldásokkal takarják el a hírességet a fotósok elől. És nem hivatalos megoldások is szép számmal előfordulnak. A hollywoodi biztonságiakról az járja, hogy előszeretettel támadják a fotósok gépeit, hogy minél nagyobb anyagi kárt okozzanak, és lehetőleg megsemmisítsék az elkészült képeket, de minimum a munka folytatását akadályozzák. De a pletykák szerint a fotós testi épségét sem kímélik, különösen, ha magán területen csípik el a kíváncsiskodót, és nincsenek szemtanúk. Az pedig Magyarországon is előfordult már, hogy elkobozták a fotós memóriakártyáját – amihez semmi joguk nem volt, és emiatt per is indult ellenük.
Mióta megszállták hazánkat a világsztárok, érkeztek utánuk valódi paparazzók is, akik tényleg megélhetés szerűen ebből élnek. Ők általában Hollywoodban gyakorolják a mesterséget. De sok magyar fotós is belekényszerült a paparazzi szerepkörbe az utóbbi időben. Ezt a külföldi paparazzi társaság nem is annyira díjazta. Elvégre ők határokat, olykor óceánokat átszelve jöttek ide néhány képért, amik normál esetben egészséges verseny szellemben készülnek.
Jól hangzik, mikor a bulvár híradóban azt mondják, a paparazzik nem tágítanak, mert a világsztárok képei milliókat érnek. De nem a főállásban, havi fixért güriző magyar lapok fotósainak. Ők a normál fizetésükért dekkolnak erdőben, kapualjban, hogy elcsípjenek egy hírességet, és általában nem a gazdagság lebeg a szemük előtt, hanem hogy ne rúgják ki őket érte, hogy másnak van kép, nekik miért nincsen.
Sőt a külföldi paparazziknak sem biztos, hogy vastagon jövedelmez a Magyarországra érkező sztárok fotózása. Ezek a képek, és az elkészítésükbe fektetett nem kevés munkaóra és anyagi befektetés is teljesen értéktelenné válhat abban a pillanatban, hogy a lelkes rajongók feltöltik a Facebookra, de pláne mikor az MTI ingyen kiadja, vigye és használja akár a sajtóban is aki csak akarja. És így nemhogy nyereséget, de az utiköltséget, szállást, és megélhetést sem könnyű kitermelniük. Nem beszélve az esetleges extra költségekről, mint a felszerelés sérülései, kisebb nagyobb összegű lopások, vagy a túlszámlázó budapesti taxisok és éttermek.
Megesik, hogy egy eseményen nem is az a kép válik világhírűvé, ami miatt a fotós odament, hanem egy másik fotó, amire senki nem is számított. Így járt nemrég Tim Shaffer is, a Reuters fotóriportere. Ismerd meg a képét, és hogy hogyan készült!
A fotós maga sem sejtette, hogy ilyen képpel térhet haza a mérkőzésről, sőt azt sem gondolta, hogy ezt a bokszolót egyáltalán fényképezni fogja. Legnagyobb meglepetésére világhírű lett a kép – egy olyan eseményről, amit még csak nem is tervezett, hogy fényképez majd. Alább saját szavaival meséli el, hogyan készült a kép, amihez aligha nem hatalmas adag szerencse is kellett a figyelmen és jó reflexeken kívül.
A különleges sportfotóról május 1-én az Origofoto is beszámolt a Yahoo Sports cikkét linkelve, amit Reuters előfizetés híján az Origo cikke is csak ajánlani tudott. Nem úgy, mint a Sportszelep, ami téves forrásmegjelöléssel közölte a képet – azt az oldalt tüntették fel forrásként, ahol a képet találták, nem a készítőt vagy legalább a jogtulajdonost – akivel ráadásul a Nemzeti Sport szerződésben is áll.
A Reuters blogján a fotós maga mesél a készítés körülményeiről:
Papíron ez minden philadelphiai sportrajongó álma, a Bernard Hopkins vs Chad Dawson boksz visszavágó a Phillies és a Cubs közti (amerikai) foci meccs és a Flyers vs Devils NHL mérkőzés közt.
Tudtam, hogy ez lehet az öregedő Bernard Hopkins utolsó küzdelme. A philadelphiai ökölvívót kiütötték és megsérült a válla a legutóbbi mérkőzésen Los Angelesben. Miután megérkeztem a történelmi Boardwalk Hallba, megkerestem a helyemet, kipakoltam a laptopomat és a fotó felszerelésem, majd vártam, hogy kezdődjön a show. A programot nézegetve láttam, hogy van egy pár mérkőzés addig, úgyhogy eldöntöttem, fényképezek egy kicsit bemelegítésként.
Engem az est harmadik mérkőzése érdekelt, de előtte volt még a kilencszeres veretlen kis nehézsúlyú Lavarn Harvell küzdelme Tony Pietrantonio ellen. Ez csak egy négy menetes mérkőzés volt, ami általában nem szokott országos érdeklődést vonzani. Már a meccs elején látszott, hogy Harvell túlerőben van Pietrantonioval szemben, ezért kiütésre számítottam, és nagyon figyeltem.
Fotó: Tim Shaffer/Reuters
Ahogy a harmadik menet elkezdődött, Harvell sarokba szorította Pietrantoniot és kiütötte. Pietrantonio eszméletlenül összeesett. Türelmesen figyeltem, hogy megmozdul-e, míg az orvosok vizsgálták. Szerencsére Pietrantonio megmozdult, és úgy látszott, minden rendben, mikor elhagyta a ringet. Mikor átnéztem a mérkőzés képeit, megtaláltam a találat pillanatában készült képet. Számos ökölvívó mérkőzést fotóztam az évek során, de a becsapódás pillanatát eddig nem sikerült így megörökíteni. Most sikerült. És micsoda kép!
Azonnal letöltöttem a képet a laptopra, megírtam a képszöveget, és elküldtem a szingapúri szerkesztőknek, jelezve, hogy a kép nem a fő mérkőzésen készült, de úgy gondolom, érdemes kiadni. Legnagyobb meglepetésemre a kép nagyon sokak figyelmét felkeltette. Kíváncsi vagyok, vajon Tony Pietrantonionak ez milyen érzés lehet.
Hé, Tony, köszönöm neked, nélküled nem készítettem volna el a képet.
Néhány párnacsatát (sőt hógyolyó-, vizipisztoly csatát, és egy pár könnygázos hangulatú tüntetést is) végigfényképeztem már eddig balesetek nélkül. Bár itt a blogon nem mindet emlegettem, és úgy fest, hogy az archívumomba sem mindegyiket töltöttem még fel. Minden esetre eddig a legtöbb békés összecsapást, és valamivel komolyabb bevetését is túlélte a felszerelésem komolyabb sérülések nélkül….eddig.
Erre most jött egy nem is tudom hányadik párnacsata húsvét hétvégén, ahol előbb a fejem sajgott néhány kemény találattól, majd egyszer csak kiverték a kezemből a fényképezőgépet. Kár, hogy erről a jelenetről nincs videó felvétel, de még csak fotókat sem készített róla senki, úgy meglepődtek még a sokat tapasztalt fotósok is.
A zuhanó fényképezőgép még dolgozott
Hogy történhetett?
Épp fej felett fénképeztem (mint sokan mások), így közel két métert esett a gépem, ami nem könnyű darab. A fényképezőgép koppanását szerintem mégsem hallotta meg senki a zsivalyban, viszont az üveg jellegzetesen magas hangú roppanására mindenki azonnal megdermedt. Tudták, hogy ilyet nem kéne ott hallaniuk. Egy szempillantás alatt lehiggadt a párnacsata heves hangulata. Senki nem tudta, hogy mi történt, de mindenki arcára kiült a jellegzetes “nem én voltam” arckifejezés. És tényleg nem ők voltak. Ez sajnos benne van a játékban, csak úgy fest, hogy még én sem készültem fel rá eléggé.
Élőben rosszabbul nézett ki - Fotó: Bielik István
Érdemes okulni belőle!
Nem tudni, hogy milyen óvintézkedéssel lehetett volna biztosan elkerülni, sosem tudni, mi lett volna, ha. Minden esetre már ott a helyszínen, és azóta is több tanulság levonásra került. Persze volt, aki az alábbi óvintézkedések közül többel is élt. Akiknek meséltem a történtekről, és talán te is rávágod, hogy ez vagy az a pont (vagy akár mind) evidens. Mégis a képeket sőt a korábbi párnacsaták képeit is végignézve úgy látom, elég sokan fényképeztek hozzám hasonló könnyelműséggel, így csak a véletlenen múlt, hogy melyikünknek sikerül rosszabbul az a napja. Okulj belőle, hogy te ne járj így, ahogy még én sem jártam….eddig.
Tanulságok:
a napellenző gyakran felfogja, tompítja az ütést, inkább az törjön, mint az objektív
a kézpánt használata csökkenti az esélyét, hogy elejtsd a fényképezőgépet
a nyakpántot kézre csavarva pótolható, méginkább kiegészíthető a kézpánt funkciója
a gumi tok tompíthatja a gépet érő hatásokat, ha mégis leesik
a fényképezőgép biztosítás csökkentheti a felszerelést ért kár összegét, ha mégis bekövetkezik a baleset
