Sajtóval kapcsolatos anyagok
Ha napilapnál dolgozik az ember nagy a nyüzsgés, minden este lapzárta. Minden nap új lapszám jelenik meg. Persze van, hogy előre elkészülnek a cikkek és fotók. Gyakran két-három nappal, van hogy egy héttel előre készülnek a tervezhetőbb anyagok, hogy csak az aktualitásokkal kelljen sebtében foglalkozni.
Megszülettek az ez évi World Press Photo eredmények a 2008-as év legjobb képeiből. Ezúttal nincs magyar a díjazottak között. Van viszont szokás szerint nyomor, kegyetlenség, szenvedés. Az év leghangsúlyosabb eseményei közt a Pekingi Olimpia, a Grúziai események, és a gazdasági világválság szerepelnek.
Hozzá vagyok szokva, hogy általában legfeljebb 1-2 nappal előre derül csak ki a programom. Sőt az sem ráz meg, hogy gyakran csak az adott napon tudom meg, hogy mit kell csinálnom. Ilyen a napi sajtó munkatempója. Bármikor változhat az előzetes terv és jöhet egy másik helyette. Lemondanak egy interjút, becsúszik egy sztrájk, vagy tüntetés, vagy szerveznek egy váratlan sajtótájékoztatót, amiről csak egy órával előtte szólnak. De a héten sikerült negatív rekordot dönteni.
Nem szeretem azt a kérdést, hogy milyen géped van. Nem szeretek sem márkajelzésekkel, sem árcédulákkal kérkedni. Ahogy azt a kifogást se szeretem, hogy azért nincs (vagy éppen azért van, bár a sikert nem szokta senki másra kenni, csak a kudarcot) jó képem, mert nem elég jó a felszerelésem.
Úgy adódott, hogy egy pályaudvaron kellett fényképeznem vonatokkal utazó embereket. Egyszer csak odajön hozzám kulturáltan, de nem túl kedvesen egy vasutas, és megkérdezi miért kell nekem itt fényképezni. Merthogy ő nem akar szerepelni sehol, úgyhogy nem akarja, hogy lefényképezzem.
Pár éve még szinte minden magyar fotós díjat Gárdi Balázs nyert, és egy nem fotós témájú eseményen – ahol persze szokás szerint sok fotós volt, de nem őket díjazták, és nem is az Oscar vagy a Golden Globe díj volt – a műsorvezető a címben hasonlóan indítva kezdte bejelenteni, hogy “a díjat kapja…”, majd a hatásszünetet kihasználva egy fotós kolléga fél hangosan bekiabálta, hogy “…Gárdi Balázs!”. A szervezők érthető módon nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, de a sajtó dőlt a röhögéstől.
Kicsit el vagyok maradva önmagamhoz és az eseményekhez képest, és a fáradtság miatt szellemileg sem vagyok a toppon. Úgyhogy most csak egy kis se füle – se farka eszmefuttatásra futja.
A napokban egy szokatlan interjún voltam, ahol egy igen nagy vállalat vezetője adott interjút. Mivel a cég nagyon komoly gazdasági szereplő, ezért mindjárt három újságíró ült le vele szemben. Mindhárom ugyanattól a laptól, hogy mindegyik a saját rovatának megfelelő területre koncentrálva kérdezhesse az interjúalanyt.
Már akkor sejtettem, hogy a ma estét nem úszom meg egy bulvár blogbejegyzés nélkül, mikor a portás a szerkesztőségből távozóban kezembe nyomott egy bulvár lapot. De mivel más értelmesebb napilapot is adott mellé, úgy döntöttem, éppen elég fáradt vagyok hozzá, hogy ne pusztítsam az agysejtjeimet bulvár sajtóval. Nem mintha gond lenne a bulvársajtóval, mindenki azt olvas amit akar, csak engem valahogy nem köt le a celebek magánélete. Ahogy egyik bulvár lapnál dolgozó fotós kolléga mondta egyszer újságíró kollégájának: “a képaláírásunk tartalmasabb, mint a cikk amit illusztrálnak vele…”
Az utómunka a fotózásnak az a fázisa, amiről a legtöbben nem is tudnak, hogy létezik. Mindenki azt hiszi, hogy a fotózás annyi időbe telik, míg megnyomjuk a gombot. Volt már olyan megbízóm, aki képes volt századmásodpercre leosztani a munkabért, majd havi bérnek felszorozva kihozta, hogy lényegében milliókat keresek. Csak egy gond van vele, hogy nem így működik. Lehet, hogy A KÉP (így nagy betűvel) néhány századmásodperc alatt elkészül. De ehhez gyakran órákat el kell tölteni a témával, ott kell lenni az eseményen, figyelni, koncentrálni, és dolgozni kell.