Az utómunka a fotózásnak az a fázisa, amiről a legtöbben nem is tudnak, hogy létezik. Mindenki azt hiszi, hogy a fotózás annyi időbe telik, míg megnyomjuk a gombot. Volt már olyan megbízóm, aki képes volt századmásodpercre leosztani a munkabért, majd havi bérnek felszorozva kihozta, hogy lényegében milliókat keresek. Csak egy gond van vele, hogy nem így működik. Lehet, hogy A KÉP (így nagy betűvel) néhány századmásodperc alatt elkészül. De ehhez gyakran órákat el kell tölteni a témával, ott kell lenni az eseményen, figyelni, koncentrálni, és dolgozni kell.
De ezzel sem merül ki a fotós munkája. A kép elkészítését követi az utómunka. Az elkészült képek letöltése (ha már egyszer digitálissal dolgozunk), a legjobb kockák kiválogatása, az esetleg szükséges szín, fény és kompozíciós korrekciók elvégzése, szemcsék, kosz foltok eltüntetése, szereplők beazonosítása, a képek archiválása, elküldése a megbízónak, megrendelőnek. Ezek pedig mind nagyon időigényesek, és ezeket is bele kell kalkulálni, mikor az ember egy munkát elvállal – és amikor árat mond rá.
Ennél a résznél persze sokan mondják, hogy “nem kell retusálni, jó az nyersen is”. Csakhogy igényes ember nem ad ki a kezéből fél munkát. A színész és a táncos nem lép színpadra, míg a darab minden mozdulata nincs tökéletesen begyakorolva, a szobrász sem mutogat félkészre faragott fatönköket, sőt a szakács serpenyőjéből sem kezdik falatozni a nyers húst. A fotós munkája is akkor ért véget, ha a kép elkészült, és olyan amilyennek szerette volna.
Van aki az utómunkában engedékenyebb, és a PhotoShop, és egyéb képszerkesztő programok egész tárházát rászabadítja, hogy végül akár több képből szülve egyet (amit hivatalosan már grafikának hívnak, és nem fotózásnak), az eredeti és a végeredmény között néha köszönő viszony sincsen. Van viszont aki olyan mértékben elzárkózik a beavatkozások elől, hogy még a szükséges korrekciókat sem végzi el, sőt az sem zavarja, ha ferdén folynak a vizek, és torzak a színek. Sőt olyan is van, aki válogatás nélkül felhány minden képet a számítógépre, Internetre, és hadd nézze, aki akarja, nem törődve vele, hogy mi a jó és mi a rossz.
A helyes út meg valószínűleg középen húzódik, mint mindig. Tudni kell, hogy hol vannak a határok, és mi a minimum, amiből nem enged az ember. Szükség van a nélkülözhetetlen igényességre, ami nélkül még csak nem is beszél a képről az ember, nemhogy mutogassa vagy kiadja a kezéből, és meg kell tudni húzni a határt, hogy meddig szabad/érdemes elmenni a módosításokkal.
Még a nem túl megengedő sajtófotóban is több féle irányzat van a beavatkozás mértékére, de általában alap korrekciókat mindenhol elfogadnak. A képkivágás módosítása, a tónusok, fények, színek korrekciója. Többnyire az a kritérium, hogy a kép tartalma ne változzon meg a beavatkozástól (bár ez is szubjektív), a másik megfogalmazás, hogy csak olyat szabad utólag csinálni a számítógépen, amit régen is csinált az ember a filmmel….de ha megnézzük, hogy mi mindent meg tudtak az igazán nagyok csinálni a film laborban, akkor szinte bármi megengedett….de mind időigényes….ahol a kulcszó az igényes…
Néhány hasznos utómunka program (a teljesség igénye nélkül, aki tud még írja meg kommentben):
