Csalásért kizárták Harry Fischt a National Geographic fotópályázat helyek kategóriájának győztesét. Ő is a fájdalmasabb módot választotta, hogy megtanulja, mit nem szabad egy fotó szerkesztésekor csinálni – legalább is remélhetőleg megtanulta…

Szerintem
Mikor megláttam az eredeti képet, a fejemet fogtam, mint hasonló csalásoknál máskor is gyakran. Hogy lehet ennyire hülye hibát elkövetni? Nem is értem, hogy vetődik fel valakiben ez a megoldás. Pláne egy ennyire egyértelmű helyzetben. Nem csak szabályosabb és etikusabb lett volna vágással megoldani, de sokkal egyszerűbb, gyorsabb és kézenfekvőbb is.
Óhatatlanul egymás mellé kerül az ugyanezen a pályázaton, alig néhány napja felvetődött másik etikai kérdés, hogy mi van az állatkertben készült tigris fotóval. A két történet  bár nagyon hasonló, van közöttük egy hatalmas különbség. Mégpedig az, hogy a másik kép őszinte. Nem állítja, nem is sugallja magáról, hogy nem állatkertben készült. Teljesen világosan ott áll alatta a képaláírásban, és ha ez a zsűri szerint kizáró ok lenne, akkor kizárták volna. Azon lehet vitatkozni és érvelni mellette és ellene, hogy helyesen tették-e, hogy díjazták, vagy eleve ki kellett volna zárni. Az viszont nem szubjektív kérdés, hogy a módosított képi tartalom elfogadhatatlan.
Ebben egyébként hibásnak tartom a PetaPixel megközelítését is. Ők ugyanis azt mondják, hogy “a szabály az szabály, olvasd el alaposan a kiírást”. Szerintem meg ne a pályázat szabályai miatt ne hamisíts képet, hanem mert az rossz dolog. Ugyanúgy, mint hazudni sem csak azért nem hazudik az ember, mert egy pályázat, vagy újság szabályai nem engedik, hanem mert megtanulta, hogy nem szép dolog.

Mi is történt?
A kategória győztes PhotoShoppal egyszerűen kiretusált a kép széléről egy szemetes zsákot (és a bal szélről egy belógó hajót), amire csak azután derült fény, hogy a szervezők az eredményhirdetést követően bekérték tőle az eredeti képeket. Mint az Origo fotórovatának 35mm blogja találóan fogalmaz, a fotós “nyavalyog és értetlenkedik a dolog felett” saját blogján. Valójában írása érdekes egyvelege az elfogadásnak, beletörődésnek, a helyzet miatt érzett szomorúságnak, és a mentegetőzésnek, hiszen többször is megfogalmazza, hogy “semmi nem változott ezzel”….pedig de. A fotós azzal érvel maga védelmében, hogy ha nem kiretusálja a nylon zacskót, hanem levágta volna a kép széléről, akkor semmi szabálytalant nem követ el, és megmarad az elnyert első díja.

A National Geographic vezető szerkesztője, Monica Corcoran levele meg is erősíti ebben: “kár, hogy nem levágtad a zacskót, vagy nem hagytad rajta, mert a képre nincs hatással”. Sajnos a fotós ebből kicsit mást olvas ki, mint kellene. Szerinte a szerkesztő levele arról szól, hogy nincs komoly különbség az alkalmazott eljárások közt, mert a zacskó úgyse számít a képen, és így mindegy, hogy mi történik vele. Pedig nagyon nem mindegy.

Az igazán jó megoldás
Persze igazán jó fotós akkor lett volna, ha már a helyszínen észreveszi a keresőben és már a kép megkomponálásakor lehagyta volna. Ennek utólagos pótlására szolgálhatott volna, ha a kép jobb szélét (akár a képarányt megtartva) levágta volna. Vagy persze bele is törődhetett volna, hogy van a képen egy kis tökéletlenség – van aki kifejezetten szereti, ha a kép nem makulátlan. Minden esetre amit csinált hiba volt. Súlyos hiba.

Nem módosítunk. Pont.
Azzal, hogy kiretusálta a képről, megsértett egy alapvető szabályt. Nem egyszerűen egy pályázat technikai szabályát, hanem a dokumentarista fotográfia egyik legalapvetőbb etikai szabályát. Egy olyan szabályt, amit nem csak ismernie, de alkalmaznia is kéne. Nem csak neki, mindenkinek.
Aminek a megszegése fel se lenne szabad, hogy vetődjön a fejében, még ötletként sem. Nem csak nála, hanem hasonlóan járt fotósok egész soránál. Díjnyertes fotósok különlegesen válogatott elit csoportja helyett szánalmasan ügyetlen fotóhamisítók hosszú sorához csatlakozott – és a neve még csak köztük sem lesz olyan emlékezetes, mint a legalább ilyen hülye hibát elövető Adnan Hajj, több más eszement fotós, akik fotóhamisításért kirúgatták magukat, vagy az olyan történelmi alakok, mint Jevgeny Khaldei és a hasonló módosításokat tömegesen “megrendelő” Sztálin.

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!