A legnehezebb bent ülni…

miközben kint zajlanak az események

Fotó: Völgyi Attila / blog.volgyiattila.hu

A fotósok életének legnehezebb része bent ülni, miközben kint zajlanak az események. Persze nem csak a profik, sőt nem is csak fotósok ismerik az érzést, amiről most írok.
Hogy ez most miről jutott eszembe? Arról, hogy épp betegen nyomom itthon az ágyat, és amíg lábadozok, nem mehetek ki fotózni sem tüntetést, sem hóesést, sem karácsonyi fényeket, semmi ilyet.

Sok féle formában és megközelítésben hallottam és megéltem már ezt. Végig ültem már jó pár igen fontos eseményt egy szerkesztőségben, miközben úgy éreztem, hogy nekem is kint lenne a helyem a terepen és fotózni. A legtöbb fotós ezért szokta utálni a képszerkesztő munkát is. Rokonságban áll a fotózással, amit csinálni szeretünk, de mégsem ugyanaz, mert nem mi fotózunk, hanem mások képeivel dolgozunk. Mint arról szintén írtam már, az is ritkán fordul elő, hogy az ablakból fotózva tudjuk megcsinálni a munkát.
Persze hivatásos fotósként is számtalanszor előfordul, hogy nem te kapod azt a munkát, amire szívesen mennél. Jobb esetben cserélhetsz, vagy legalább a szabadnapod, pihenő időd rovására elmehetsz, ha neked annyira fontos ott fotózni. Jobb esetben akár még a képed is lehozza a lap, ha már ott vagy és megcsinálod. Persze ez meg valahol kiszúrás azzal, akire kiosztották azt a munkát, akár csak az ő képeivel együtt jelennek meg a te képeid, akár az övéinek rovására helyettük jelenik meg. Rosszabb esetben meg csak magadnak csinálod a képeket, mert ha másé a munka, akkor megjelenni is csak az ő képei fognak róla. Még rosszabb esetben meg még csak oda sem tudsz menni, mert más feladatot kapsz és mehetsz a nagy esemény helyett valami sokkal kisebb eseményre “széklábat faragni”. Ennél is rosszabb esetben meg valami olyan székláb faragásra küldenek el a nagy esemény helyett, amiről már előre is tudható, hogy meg sem fog soha jelenni.

Tank a belvárosban 2006. október 23-án
Részletekért katt a képre!
Fotó: Szandelszky Béla/AP

Szinte számtalan ilyen történet jut eszembe a saját pályámról is, de a kollégák is rengeteg hasonló sztorit osztottak meg velem az évek során. A legérdekesebb talán Szandelszky Béla egykori AP fotóriporter története (nem a képen is látható eset, amikor a Deák térnél a szerkesztőség ablakából fényképezett tankot). Ő nem annyira kedveli a sportfotózást. Mindig inkább a riport témák vonzották, és ha egy Olimpia vagy egy háború között kellett választani, ő inkább a háborút választotta. Hevesen tiltakozott is általában, nehogy véletlenül kapjon egy olimpiai megbízatást, mert akkor ott ragad az elejétől végéig egy sporteseményen és nem utazhat máshova, ha kitör valahol valami nagyobb nemzetközi balhé, amit sokkal szívesebben fotózna helyette. Persze ezzel sok más kollégája is így volt, de közülük sokan csak akkor kaptak észbe, amikor már nyakig voltak az olimpia fotózásban, miközben emiatt lemaradtak egy háború tudósításáról.

Persze, akinek nem a fotózás a munkája, csak hobbiból csinálja, annak sem ismeretlen ez az érzés. Hiszen neki nem munkaidőben, hanem azon túl kell elmennie fotózni. Még inkább a családdal töltött időből megy a fotózás és még érzékenyebb rá a család is, hogy már megint fotózni megy a közös programok helyett. Még gyakrabban éli át, hogy a meleg családi otthonból kell szemlélni, milyen szépek kint a fények és milyen képeket készítenek kint mások, amikről ő lemarad, mert épp mást kell csinálnia helyette…

Oszd meg az ismerőseiddel és iratkozz fel a blog hírlevelére! Ne maradj le az újdonságokról!

Címkék