Fény derült a 2007-ben Irakban meghalt Reuters fotóriporter Namir Noor-Eldeen halálának körülményeire. A WikiLeaks tette közzé a videófelvételt, ami bizonyítja, hogy egy ameraikai helikopter géppuskája végzett vele.

“A háborúban mindenki egyformán védtelen. De a fotós még csak vissza sem tud lőni.” – forrás ismeretlen

Sok helyen megjelent mostanra (Magyar Nemzet, Index, HVG, Stop.hu, Bombahír), hogy az Amerikai Hadsereg fegyvernek nézett Irakban egy fényképezőgépet, és ezért kegyetlenül megölt tízenkét embert, köztük két Reuters alkalmazottat. Namír Núr Eldín (angol átiratban Namir Noor-Eldeen) egy alig huszonkét éves fotóriporter volt, sofőrje és asszisztense, Szaíd Csmag (angol átiratban Saeed Chmagh) negyven múlt, két gyermek apja. A felvételt közzétevő Collateral Murder rém egyszerűen foglalja össze a tevékenységüket: “újságírók voltak, akik a dolgukat tették: kockáztatták az életüket, hogy a háborúról tudósítsanak.”

A két iraki újságíró 2007. július 12-én egy helyi súlyemelőkről szóló történeten dolgozott Bagdadban, mikor szokatlan katonai aktivitásról értesültek. Úgy döntöttek, megnézik….halálhírükre a Reuters rögtön kivizsgálást követelt, és azt a választ kapták a hadseregtől, hogy két munkatársuk az amerikaiak ellenséges erőkkel való összecsapása során halt meg. A felvételt a mai napig nem adja ki a Pentagon, de azt állítják, az esetet alaposan kivizsgálták és nem titkolnak semmit.

Amit sokan elfelejtenek
Amit a legtöbb helyen elfelejtenek megemlíteni (lényegében egyedül a Magyar Nemzet ír róla), hogy a Reuters két munkatársa nem az egyedüli újságíró (pláne nem civil) áldozatok voltak Irakban. A hetedik éve húzódó konfliktus az elmúlt húsz év legnagyobb újságíró áldozatát követelő háború. 2003-as kirobbanása óta a CPJ újságíró szervezet adatai szerint legalább 139 újságíró és médiamunkás veszítette életét az országban, amiből legalább 18-ról ismert, hogy az amerikai csapatok okozták a halálukat.

Az Újságírókat Védő Bizottság (Committee to Protect Journalists) igazgatója Joel Simon és a Reuters főszerkesztője David Schlesinger szinte egybehangzóan állítja, hogy “az eset alaposabb kivizsgálásért kiált, és a két Reuters alkalmazott tragikus halála azokat a rendkívüli veszélyeket jelképezi, amelyek a háborús övezetekből tudósító újságírókra leselkednek munkájuk minden egyes napján.”

Érzelmek és emlékek
“Igen, az a fényképezőgép egy RPG volt, mert megmutatja, mit tesznek irak és népe ellen.” – mondja az elhunyt Saeed testvére.

Namir Noor-Eldeen egyike volt a háború füstjéből kiemelkedő ifjú, tehetséges fotóriportereknek. Sajnos a Reuters blogja eddig nem emlékezett meg róluk. A cégnél egyébként azt mondják “eddig is tudtuk, csak nem láttuk”, és a két áldozattal közös ismerősök szűk szavú beszámolóira sem nagyon hagyatkozhatok. Így talán leghelyesebb, ha a beszámolók közül legplasztikusabbnak találtból, a New York Times Lens Blogjából idézek, mely így fogalmaz: “remekül komponált fotói megmutatták veleszületett érzékét a színek és drámai pillanatok megragadásához.

[…]

Namir a 2006-os mosuli felkelésről készült szívszorongató fotóival vált ismertté, amikor az Irak legveszélyesebb része volt. A háború egyik jelképes fotójává vált a képe, amin egy elmaszkírozott lázadó egy zsákmányolt golyóálló mellényt tart a kezében, rajta nagy Rendőrség felirattal – egy fotó, ami kifejezte Irak káoszba sűllyedését, és azt, hogy az iraki és amerikai kormány egyaránt képtelen megvédeni a nyersanyagokat, vagy akkor éppen bármi mást az országban.

Namir rendszerint akkor ért a támadások helyszínére, mikor  a járművek és épületek még lángoltak, és a holttestek az utcákon hevertek. Nehéz kifejezni az ilyen helyzetekben rejlő veszélyt: a tűzharcok spontán törnek ki, észrevétlen orvlövészek találomra lőnek civilekre, a lázadók pedig megülték az újságírókat, akikről úgy gondolták, hogy a ‘nyugati megszállóknak’ dolgoznak. És az amerikai csapatok – gyakran láthatatlanul mérföldes vagy még nagyobb távolságból – lőttek hőkamerákon át figyelt emberekre, akiket felkelőknek tartottak.

[…]

Namir 21 évesen készítette el különleges képeit Mosulban. 22 éves korára annyi halált látott, mint a sokat próbált veteránok. Ahogy egyre többen fenyegették az életét – a képeinek igazságával elégedettlen iraki felkelők – saját biztonsága érdekében a Reuters áthelyezte Bagdadba. Itt hamar a Reuters csapat legkedveltebb tagja lett. Mint kollégái emlékeznek rá, jókedvű, vicces, fiatal férfi volt, aki szerette a motorokat.”

Érvek és ellenérvek
A hadsereg azzal védekezik (dehogy védekezik, szerintük nem kérdéses, hogy “ellenséges erők ellen hajtottak végre harci cselekményt”), hogy a felvételeken fegyvernek látszik a fényképezőgép. Ezen kívül egy közleményben sérelmezik, hogy az újságírók nem viseltek megkülönböztető jelzést (a tüntetések során nálunk is divatossá vált PRESS mellény golyóálló harctéri változatát), és mivel ellenséges elemekkel vegyültek, törvényszerű, hogy célponttá váltak.

Sokan vitatják, és érvekkel próbálják alátámasztani, hogy a “kis” fényképezőgépet nem lehet összekeverni egy “nagy” rakétavetővel. Persze, aki eleve tudja, hogy mit kell látni az elég zavaros, rosszul kivehető felvételen, az otthon a kényelmes szobában kikockázva a felvételt, akár fel is ismerheti a fényképezőgépet a videón. Különösen, ha több fényképezőgépet látott életében, mint rá szegezett fegyvert. Egyébként többszöri újranézésre, én több ott ácsorgó kezében is véltem látni hosszú dolgokat, ami éppúgy lehetne akár fegyver is, mint fényképezőgép állvány. Bár a Reuters munkatársai még békeidőben is ritkán használnak állványt, így szinte esélytelen, hogy háborús zónában ilyesmivel mászkáljanak (persze nem lehetetlen). De ez nem is fontos.
Valójában szerintem aligha van esély rá, hogy ebből a videóból ellenséges terület felett röpködve egy hangosan zúgó helikopterben az életét joggal féltő katona képes legyen fényképezőgépet látni. Még akkor is, ha a legtöbb naivitással jóindulattal nézi a felvételeket. Ráadásul őket sem kiképzésük, sem harctéri tapasztalataik nem arra ösztönzi, hogy a legjobbat feltételezzék a géppuska túlsó végén állókról. De ez nem jelenthet felmentést senkinek a történtek alól.
Egy fotós fórumon valaki meg is jegyezte, hogy ő ilyen helyzetben pont azt szokta érezni, hogy a katonáknak fogalmuk sincs róla, hogy az ő vállán fényképezőgép lóg, vagy Kalasnyikov. Ami háborús zónákban járva cseppet sem megnyugtató érzés. Egy katonai fórumon olvasóiban pedig annak megerősítését sikerült felfedezni a videóban, hogy a rengeteg elektronika ellenére a harcászat legmegbízhatóbb információ forrása a terepen még mindig a gyalogság, és az emberi szem.

Az már sokkal inkább kérdéses, hogy ha netán tényleg fegyver lett volna valamelyiküknél, az indokolja-e a teljes csoport figyelmeztetés nélküli lemészárlását. Különösen mivel nemhogy egy gépfegyver, de még egy RPG sem nagyon lenne képes ilyen távolságból kárt tenni a helikopterekben. Persze a katonák nem azért vannak ott, hogy ezt kipróbálják, az a dolguk, hogy biztosra menjenek. Olykor – mint jelen esetben is – túlságosan is biztosra.

Ami az ügyben leginkább kiverte a biztosítékot világszerte a katonák kegyetlensége, és hallható jókedve a rádió forgalmazásban. Ahogy szinte könyörögnek a tűzparancsért, hogy vért onthassanak, és egymást hergelik, szurkolnak, hogy emeljék már fel a fegyverüket, és ahogy röhögcsélnek rajta, mikor egy tank áthajt egy holttesten. Mintha éretlen tizenévesek játszanának háborús játékokat számítógép konzolokon….és lényegében a modern hadviselésnek “köszönhetően” pontosan ez történik, ahogy erre több helyen is utal a New York Times cikke is.

Ezek a szomorú események is ékes példái annak, amiről már korábban is sokat írtam itt a blogban a profi fotósok munkája kapcsán, hogy a fotósnak ott kell lennie, és a munkája távolról sem anyi, hogy csak nyomja a gombot.

Aki eddig még nem látta a megrázó képsorokat a három év után kiszivárogtatott titkos felvételből, alább megnézheti.

Kiegészítés: A nevek helyesírása nálam önkényesen az angol (nemeztközi) átiratot követi. A magyar lapok jobbára Namír Núr-Eldín és Szaid Csmag néven emlegetik őket, a Magyar Helyesírási Szabályzatnak megfelelő fonetikus átirat miatt.

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!