Nem tudjuk biztosra, hogy tényleg ő volt-e a második világháború legutolsó halottja, akár csak a szövetséges oldalon is. Könnyen lehet Elég valószínű, hogy nem így volt, mivel a második világháború a Csendes-óceánon egészen 1945. szeptember 2-ig tartott és Európában is csak május 8-án ért véget. Robert Capa viszont (legalábbis elmondása szerint) az ő halálát fotózta utolsóként és róla emlékszik meg a nagy háború utolsó halottjaként.

Ami ennél is fontosabb, hogy csupán részben fiktív önéletrajzi regényében, a Kissé elmosódva című remek könyvben (érdemes megvenni, ha még kapható valahol) így elmélkedik a Lipcsében történteken:

“Én az ötödik gyalogos hadosztály egyik zászlóaljával haladtam együtt. Elértük a város közepébe vezető hidat. Az első szakasz éppen átkelt rajta, de rettentően féltünk, mert a németek bármelyik pillanatban felrobbanthatták. A közeli sarkon egy elegáns három emeletes bérház állt, amelyről jó kilátás nyílt a hídra. Felkaptattam a harmadik emeletre eldönteni, hogy a görnyedten előrenyomuló gyalogosokról készített utolsó kép vajon lehet-e egyszer s mind az én kamerám utolsó felvétele erről a háborúról. A harmadik emeleten nyitva állt a szép polgári lakás. Öt tüzér hozott be ide éppen egy gépfegyvert, hogy fedezhessék a hídon áthaladó csapatokat. Az ablakból bonyolult lett volna tüzelni, ezért az őrmester és egyik embere a nyitott, védtelen erkélyre cipelték ki a gépfegyvert. Én az ajtóból néztem őket. Miután felállították a fegyvert, az őrmester visszalépett az erkélyről. A fiatal tizedes tüzelni kezdett.
Az utolsó fegyverrel tüzelő utolsó katona nemigen különbözik az legelsőtől. Mire a róla készült felvétel eljut New Yorkba, már egyik újság sem kíváncsi egy közönséges fegyverrel lövöldöző közönséges baka képére. Dehát a fiúnak olyan nagyon fiatal, tiszta, nyílt ábrázata volt és a fegyvere még most is a fasisztákat pusztította. Kiléptem hát az erkélyre és két méterről lencsevégre kaptam az arcát. Elkattintottam a gépet. Ez volt hetek óta az első felvételem. És az utolsó a fiú életében.
A tüzér feszült teste hangtalanul elernyedt, összecsuklott és bezuhant a lakásba. Az arca semmit sem változott, kivéve azt a parányi lyukat a két szeme között. Tarkója alól terjedni kezdett a vértócsa és a pulzusa sem lüktetett tovább. Az őrmester megtapogatta a csuklóját, aztán átlépett a testén és megragadta a gépfegyvert, de fölösleges volt már tüzelnie, az embereink mind átjutottak a hídon. A kép, amelyet készítettem, az utolsó katonát ábrázolta, akinek meg kellett halnia. Az utolsó napon sokszor a legderekabbak halnak meg. De az életben maradtak gyorsan felejtenek.”

Az utolsó elesett amerikai katonáról készült sorozatot két oldalon hozta le a Life némi kísérő szöveggel és azzal a címmel, hogy Egy epizód: Amerikaiak még mindig haltak meg. A neten fellelhető reprókban a két katona arcát (nyilván kegyeleti okokból) eltakarták.
A fotós testvére, Cornell Capa a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumnak ajándékozott egy 28×36-os nagyítást a képből.

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!