Hetven évvel ezelőtt az évnek ebben a szakában zajlott az Ardenneki offenzíva. A CNN az évfordulóra a világhírhírűvé vált magyar háborúfotós Robert Capa képeivel emlékezik.

Az Ardeneki offenzívát (amiről a Halál ötven órája című film is szól) a második világháború legfontosabb összecsapásai közt emlegetik, Churchill szerint ez volt a háború során az amerikai csapatok legkomolyabb ütközete. Az 1944. december 16-tól 1945. január 25-ig tartó hadműveletben mintegy 100 ezer német és 67 ezer amerikai katona veszítette életét a belga erdőben.

A CNN most a történelmi események hetvenedik évfordulója alkalmából Robert Capa képeiből készített összeállítással emlékezik a történtekre. Mint írják, nem csoda, hogy 1944. december végén a világ legjobb fotóriportere fényképezte egy ideig az Ardennekben bevetett amerikai csapatokat. Az ICP kurátora, Cynthia Young szerint a képek mindössze rövid idő alatt készülhettek és más jellegűek, mint azok az akció képek, amik annak idején híressé tették.

Young elmondja, hogy Capa meggyőződéses antifasisztaként nem pártatlan szemlélője volt a háborúnak, hanem a szövetséges propaganda támogatója: “Abban a reményben fotózott az amerikai és angol sajtónak, hogy a képeivel támogatja a szövetségeseket.” Young szerint Capa csak akkor fotózott német katonákat, ha azok fogságba estek. Bár az kifelejti, hogy ez nem csak elhatározás, hanem lehetőségek kérdése is volt. Hiszen a rossz angol kiejtéssel beszélő külföldi fotósnak hivatalos engedélyei ellenére még a szövetséges katonákkal is rendszeresen meggyűlt a baja. Zsidóként a német oldalon lehetősége sem lett volna fényképezni.
Azt viszont a CNN cikke is leírja, hogy Capa megjelenése a fronton minden volt, csak katonás nem. A Fotózás története című írásából Kenneth Koyen emlékeit idézik. Ő az Amerikai Hadsereg akkori sajtótisztjeként kísérte a fotóst. Elmeséli, hogy Capát a megjelenése kis híján börtönbe juttatta, mikor az amerikai főhadiszálláson a fali térképén dolgozó Harry Brown  alezredes meglátta őt: “Tartóztassák le azt az embert! Vigyék innen!” – kiáltott Brown, miközben próbálta eltakarni a térképet Capa elől, aki egy lopott német szőrmekabátot viselt Koyen elmondása szerint. A sajtótiszt akkor meg tudta győzni az ezredest a fotós megbízhatóságáról, sőt egy hosszú és szúrós pillanttással még arra is rábírta, hogy levegye a kabátot. Megjelenése azonban máskor is veszélybe sodorta a harcok során, mikor amerikai katonák lőni kezdtek rá.

Többé-kevésbé valósághű önéletrajzi regényében Capa így emlékszik vissza az Ardennekben történtekre (Forrás: Robert Capa: Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból, Fordította: Sárközy Elga, kiadta a Park Könyvkiadó, 2009-ben):

“A félelmetes Patton tábornok megint támadásba lendült, és átkelt a Saar folyón Németországba. Gaston azt állította, hogy ez rendkívül fontos haditett, és hozzáfűzte, hogy az igazi újságírók már mind a fronton vannak. Fenn az emeleten, a Life párizsi irodájában hatalmas kupac sürgöny várt rám. A főnököm küldte őket New Yorkból. Maga is osztotta Gaston érzelmeit, és arra ösztökélt, hogy csatlakozzam Patton seregéhez. Így aztán összeszedtem a motyómat, és visszakullogtam a nagy háborúba. Abban reménykedtem, hogy most, amikor már Németország földjén harcolunk, talán megint izgalmasabb fotókat tudok csinálni, amelyek különböznek is majd valamicskét az előző hadjáratokat ábrázoló képeimtől.

[…]

A zászlóaljak főhadiszállását egy kicsiny épület pincéjében találtam meg a Saar túlsó partján. A következő néhány napra ez lett az otthonom. A mesterséges köd amúgy is lehetetlenné tette a fotózást. Meggyőződésem szerint a hadsereg nem is annyira a németek, mint inkább a fotóriporterek ellen fejlesztette ki ezt a micsodát. A főhadiszálláson rábukkantam Tolsztoj Háború és békéjének egy példányára, és a hálózsákomba bújva öt nap, öt éjszaka hosszat olvastam a zseblámpám fényénél.
Pocsék egy hely volt ez a pince minden emberfiának, de egy fotóriporter számára még reménytelen is. A hálózsákom viszont meleg volt, a könyv pedig szédületes olvasmány. Ami a hanghatásokat illeti, azokat lassan megszokta az ember.

[…]

Minden harmadik kilométerkőnél különlegesen szigorú katonai rendőrök állítottak meg minket. Gondosan átvizsgálták az engedélyeinket meg a személyi igazolványainkat, és a folytonosan változó jelszó felől érdeklődtek. Miután megadtuk nekik a jelszót, engem vettek elő, és egy csomó teljesen eszement és zavarba ejtő kérdést intéztek hozzám.
–Mi a fővárosa Nebraskának? – tudakolták.
–Ki nyerte meg az utolsó baseball bajnokságot?
–Elmagyarázták, hogy a kommunikációs vonalaink mögé egész sereg német kémet és szabotőrt dobtak le ejtőernyővel, akik most amerikai egyenruhában és tökéletes angolnyelv – tudással sétálnak köztünk fel – alá. Ami engem illet, angolnyelv – tudásom siralmasan távol állt a tökéletestől, mitöbb, a kiejtésem sem tartozott éppenséggel a divatosak közé. Még nagyobb bajt okozott, hogy halvány gőzöm sem volt Nebraska fővárosáról. Így aztán jó pár alkalommal foglyulejtettek, ami jó pár órányi késlekedéssel járt.

Végül nagy nehezen eljutottunk a 4, páncéloshadosztály főhadiszállására, ami nem egészen 40 kilométerre esett Bastogne-tól. Tankokkal szándékozták kiszabadítani a most már elég viharvert ejtőernyősöket, akiknek erősen fogytán volt a muníciójuk is.
Szokás szerint a parancsnokság hírszerző tisztjénél jelentkeztem le. De amint kiejtettem a számon, hogy fotóriporter vagyok, az ezredes azonnal elfogatott. Beállítottak egy sarokba, és rám parancsollak, hogy forduljak a fal felé, mert úgy nem láthatom a helyzetjelző térképeket. Végül aztán sikerült telefonvégre kapniuk Redding ezredest, és kiengedtek a sarokból. A hírszerző tiszt nem vesződött bocsánatkéréssel, az ellenséges idegen ezekben az időkben örülhetett, hogy él.
Már csak két nap volt hátra karácsonyig. A szántóföldeket hó borította, és a hőmérséklet jóval fagypont alá esett. Kezünk-lábunk teljesen elgémberedett, szemünkből csurgott a könny a hidegtől, de éjjel-nappal törtük magunkat, hogy a bastogne-i gyűrűben rekedt 101-es fiúk megkaphassák a nekik járó karácsonyi pulykát. A páncoloshadosztályt kísérő tudósítók közt én voltam az egyetlen fotóriporter. Magamra húztam minden ruhaneműt, ami csak volt nálam, fölöttük pedig azt a csuklyás dzsekit viseltem, amelyet egy éve, az olasz hegyekben harcoló kommandósoktól kaptam kölcsön.

Eljegesedett fényképezőgépeim a nyakamban lógtak, de még kesztyűs kézzel is csak a másodperc töredékére tudtam megérinteni a fagyos zárat. Nyolc kilométerrel Bastogne előtt megállítottam a dzsipet az országúton. Közvetlenül az út mentén egy gyalogoszászlóalj nyomult előre a hólepte földeken. A fekete figurák hol lehasaltak, hol felálltak a fehér szőnyegen, fölöttük a becsapódó lövedékek füstje gomolygott. Hosszú idő óta először láttam szokatlan képét a háborúnak. Felmásztam a töltésre, elővettem a leghosszabb teleobjektívvel felszerelt Contaxomat, és fotózni kezdtem. A gyalogoszászlóalj egyik közlegénye váratlanul ordibálni kezdett felém valamit úgy 150 méter távolságból, és menten célba is vett a géppisztolyával.
–Nyugi, öregem! – süvöltöttem vissza neki, de a kiejtésem hallatán máris lőni kezdett. Egy pillanatig nem tudtam, mitévő legyek. Sejtettem, hogy hiába vágom hasra magam a havon, attól még vígan eltalálhat. Ha lerohanok a töltésről, utánam rohan. Magasra emeltem hát mind a két kezem, elbődültem:
–Kamerád! – és megadtam magam. Hárman loholtak felém, célzásra emelt fegyverrel. Amikor már eléggé megközelítettek, hogy felismerjék a nyakamban lógó német gyártmányú fényképezőgépeket, felvillant a szemük örömükben. Két Contax meg egy Rolleiflex – megütötték velem a főnyereményt! A kezemet továbbra is olyan magasra nyújtottam, amilyenre csak tudtam, de amikor már csupán puskacső-hossznyira voltak tőlem, megkértem egyiküket, ugyan kutassa már át a belsőzsebemet. Onnan aztán elő is halászta az igazolványomat meg a különleges fotósengedélyemet, amelyet maga Eisenhower írt alá.
–Kérdés nélkül kellett volna lepuffantani a rohadékot! – kesergett a srác.
Nem is tudom, láttam-e valaha ilyen elkámpicsorodott ábrázatokat. Leeresztettem végre a kezemet, készítettem róluk egy-egy portrét, és megígértem nekik, hogy megjelenik majd a Life magazinban.
Ismét a harckocsizókhoz szegődtem. Nagyobb biztonságban éreztem magam egy texasi kiejtéssel beszélő sofőr mellett.”

• Allies’ best war photographer experiences Army’s biggest battle – CNN

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!