Fotó: Wim Wenders
Miközben a magyar sajtó (és én is) Mundruczó Kornél és kutyáinak cannes-i sikerét ünnepelték, szinte teljesen feledésbe merült a fotós témájú sikerfilm. Én már akkor elkezdtem információkat gyűjteni, hogy írjak róla, de sajnos mostanáig háttérbe szorult, mert mindig volt rengeteg témám és más dolgom.
Most viszont különös aktualitást ad a témának, hogy a hétvégi fotós program kavalkádban premier előtt vetítik a filmet. Érdemes hát szombaton vagy vasárnap 17 órára a Capa Központba menni és magnézni ezt a különleges filmet.
Emlékeim és kereséséim szerint annak idején a fotós oldalak sem nagyon számoltak be róla, sőt általánosabban a magyar sajtóban is jobbára csak egy-egy mondat erejéig említették, hogy Wenders filmje elnyerte a zsűri különdíját (volt, ahol még az az egy mondat is magyartalanra sikerült).
Az Index filmes rovata egy kicsit bővebben írt a filmről, sőt egy teljesen értelmetlen 5 másodperces videót is közöl arról, ahogy a közönség ünnepli a filmet és az alkotókat. Ahogy egy kommentelőjük írja, szerintem sincs magyarul “álló ováció”, de azt bizonyítja a felvétel, hogy állva tapsolta Cannes közönsége az alkotasnak.
A nemzetközi sajtó (Guardian, Variety, Index, stb) szerencsére jóval többet foglalkozott a brazil fotósról készült filmmel, így egy kicsivel többet is tudhatunk róla annál, hogy jobbára slideshowból áll, mégis működik a dramaturgiája.
A megjelent cikkek alapján Wim Wenders évek óta készült filmet forgatni a legendás Sebastiao Salgadoról. A fotóművész fia, Juliano Salgado viszont már korábban bele is fogott ebbe, hiszen a családi kötelék miatt sok helyre elkísérte apját (kezdetben elég kényszeredetten). A két dokumentumfilmes, Wenders és az ifjabb Salgado végül összefogott és együtt fejezték be a nagy művet.
Wenders úgy fogalmaz, hogy barátok lettek és miután túltették magukat rajta, hogy nem egyedül szerepelnek majd a filmen készítőként, belátták, hogy az együttműködés révén többet tudnak elérni, mint csak összefűzve a két filmet. A Guardian szerint bár az ifjabb Salgado filmes tehetsége nem ér fel a 68 éves Wendershez, a filmnek mégis nyagyon sokat használt, hogy utóbbi félretette becsvágyát és hajlandó közösen jegyezni az alkotást az ifjúval.
Juliano Londonban tanult filmezést, készített is néhány filmet. Adta magát, hogy világhírű fotós apjáról készítsen filmet, bár ő nem nagyon akart az apjával tartani, mert fogságnak élte meg a világvégi utazásokat. De az apja ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson. Az idősebb Salgado azt mondta, hogy már öregszik és azt akarja, hogy dokumentálja a munkáját, “de szerintem csak azt akarja, hogy vele menjek. Tudta, hogy nagy élmény lesz.” Ezek az utak sokat javítottak a kapcsolatukon, különösen, mikor Julliano megmutatta vágott felvételeit az apjának, akit nagyon megérintett, ahogy a fia látja őt.
Fotó: Wim Wenders
Aztán feltűnt Wenders, akivel sokat beszélgettek és arra jutotak, hogy együtt sokkal többet tudnak bemutatni a nézőnek, mert szükséges az ifjú Salgado személyes megközelítése, de a történetet jobban el tudják mesélni, ha van egy külső nézőpont is. Végül úgy döntöttek, hogy azt mutatják be, a fotós milyen traumaként élte meg a ’90-es évek népirtását és hogy ezek után mintegy menekülésként vonult vissza a brazil őserdőbe. Sebastiao megjárta a poklot és nem tudott tovább élni ezzel. Elvonult a természetbe, fákat telepített és halott földeket keltett új életre, hogy túl tudjon lépni a borzalmakon.
A film azt is elmeséli, hogy Sebastiao sikereiben nagy része van feleségének, Leilának is, aki második gyermekük születése után nem akart eldugott és veszélyes helyekre utazni. Helyette kezébe vette férje anyagainak gondozását. Juliano szerint ekkor kezdtek egyszerű fotó sorozatok helyett tematikus szocio anyagokká válni és ez meg is hozta az elismertségüket.
A többit megtudhatod a filmből, szerintem érdemes megnézni. A Capa Központban most szombaton és vasárnap 17 órától premier előtti vetítést tartanak belőle.
