Capa személyes beszámolója a partraszállásról

így élte meg a fotóslegenda a D-Day poklát

Magyar verzió
Capa a partraszállás előttFotó: David E. Scherman

Capa a partraszállás előtt
Fotó: David E. Scherman

A Normandiában elsőként partraszálló fotós, akinek a képei annak ellenére (vagy talán pont azért) máig legendásak, hogy nagy részük megsemmisült és a megmaradtak is megrongálódtak. Olvasd el, hogyan emlékszik vissza a leghíresebb háború fotós, hogy milyen volt a partraszállás.

Robert Capa nem csak fotós volt, írni is tudott, sőt szerintem remekül csinálta. Valószínűleg az sem véletlelen, hogy John Steinbeck nem csak írt róla és a szokásairól, hanem azt is hagyta neki, hogy “beleírjon” Orosz naplójába – a végleges, kiadott könyvbe is, nem csak a kéziratba. Capa forgatókönyvírói ambíciókat is dédelgetett és remélhetőleg egy nap elkészül az életéről szóló film, amit évek óta emlegetnek.

Második világháborús kalandjairól szóló önéletrajzi ihletésű könyvét így vezeti fel:

„A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta vagy egy kicsit eloldalazzak mellette. Ennek a könyvnek minden eseménye és szereplője a képzelet szülötte, de van valami köze az igazsághoz is.”

Jöjjön egy (szép hosszú, de nagyon tartalmas) idézet Capa könyvéből! Ha még nem tetted meg, akkor mindenképpen vedd meg a könyvet valamelyik könyvesboltban, vagy antikváriumban (vagy online az alábbi linken), esetleg kölcsönözd ki egy könyvtárból, mert megéri. Sajnos a rádiójátékot nem sugározza a Magyar Rádió és hangoskönyvként kiadni sem akarják, pedig a szöveg úgy is zseniális – persze úgy érvényesül legjobban, ahogy a könyvben a szöveg mellett sorakoznak Capa megmaradt fotói nem csak a partraszállás pillanatairól, hanem a hajón történtekről is, amiket leír.
(Forrás: Robert Capa: Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból, Fordította: Sárközy Elga, kiadta a Park Könyvkiadó, 2009-ben):

Robert Capa

Robert Capa

“Az én hajóm, a USS Chase utazóközönsége három kategóriára oszlott: voltak a tervezgetők, voltak a szerencsejátékosok és voltak a búcsúlevelet írdogálók. A szerencsejátékosok a felső fedélzeten csoportosultak két pirinyó dobókocka körül, és dollárezreket szórtak a filcterítőre. A búcsúlevelet írdogálók különféle zugokban húzódtak meg, és gyönyörű mondatokat fogalmaztak, amelyekben kedvenc pisztolyukat az öcsikéjükre, vagyonukat a családra hagyományozták. Ami a tervezgetőket illeti, ők a hajó gyomrában elhelyezett gyakorlóteremben hasaltak egy gumiszőnyeg körül, amelyen ott sorakozott a francia partvidék minden egyes háza, bokra, fája, miniatűr kiadásban. A századparancsnokok megfeszített erővel igyekeztek eligazodni a gumifalucskák utcáin, fedezéket keresni a gumifácskák mögött meg a gumi vizesárkocskákban.
Megvolt az összes hajónk minimodellje is, és a gyakorlóterem falának alsó részén ott láthattuk az Omaha Beach minden egyes öblöcskéjét és speciális szakaszát, a „Zöld Rókát”, a „Könnyű Vöröst” meg a többit jelző neveket. A hajók főparancsnoka szintén megjelent a gyakorlóteremben a vezérkarával, és ők taszigálták erre – amarra a pinduri hajókat, hogy odaérjenek a falra festett partszakaszokhoz. Rettentő szakértelemmel tudtak taszigálni.
Becsszavamra, minél tovább néztem ezeket az ékesen felmedálozott úriembereket, amint a padlón játszadoztak, annál veszekedettebb önbizalom öntött el.

Fotó: Robert Capa

Fotó: Robert Capa

A gyakorlóterem padlóján végrehajtott műveleteket az udvariasnál jóval több érdeklődéssel figyeltem. A USS Chase anyahajó volt, rengeteg rohamcsónakkal a fedélzetén, amelyeket nem egészen húsz kilométerrel a francia partok előtt szándékoztak vízre bocsátani.
El kellett határoznom magam, hogy melyik járművel szálljak partra, és a parton melyik gumifa mögött keressek fedezéket. Tisztára úgy éreztem, mintha egy csapat versenylovat kéne szemrevételeznem tíz perccel a rajt előtt, vagyis öt percem van, hogy eldöntsem, melyiket fogadjam meg.

Egyfelől ott volt a B század, amelynek a célterülete meglehetősen érdekesnek látszott, és befutónak is elég ígéretes volt. Az E századot viszont már régebbről is jól ismertem, és a róluk készített szicíliai tudósításomnál jobbat talán nem is csináltam ebben a háborúban.
Éppen azt latolgattam, melyiket válasszam a B meg az E század közül, amikor Taylor ezredes, az 1. hadosztály 16. gyalogezredének parancsnoka titokban elárult egy tippet, mégpedig azt, hogy a vezérkar szorosan követni fogja a gyalogság első hullámát. Ha vele tartok, nem maradok le a csihi-puhiról, de valamicskével mégis nagyobb biztonságban leszek. Úgy tűnt, ez az igazi favorit – helyre, tétre, befutóra egyaránt –, kettő az egyhez, hogy estére még életben vagyok.
Miután véglegesen elhatároztam, hogy az első rohamegységekkel tartok, kezdtem módszeresen meggyőzni magam, hogy a partraszállás csak afféle sétagalopp lesz, és hogy az a sok duma az „áttörhetetlen nyugati falról” pusztán náci propaganda. Felballagtam a fedélzetre, és tüzetesen szemügyre vettem a lassan tovatűnő angol partokat. A távolba mosódó sziget halványzöld izzása eltalálta lelkem legérzékenyebb pontját, és magam is csatlakoztam a búcsúlevelet írogatok légióihoz. A síbakancsomat az öcsémre hagyományoztam, mamával pedig tudattam, hogy Angliából meghívhat magához egy illetőt, ha nem akar egyedül maradni. De végül olyan undorítónak találtam a gondolatot, hogy nem adtam postára a levelet. Összehajtogattam, és a mellényzsebembe csúsztattam.

Fogtam magam, és beálltam a harmadik kategóriába. Pókerjátszmánknak hajnali kettőkor vetett véget a hajó megafonja. Bankóinkat vízhatlan pénztartó övünkbe gyömöszöltük, és ez brutálisan figyelmeztetett mindnyájunkat, hogy a Dolog a küszöbön áll.
A derekam köré egy gázálarcot, egy felfújható mentőövet, egy rohamásót meg egy csomó egyéb szerkentyűt szereltek, én pedig a karomra vetettem méregdrága Burberry esőköpenyemet. Nem akadt nálam elegánsabb partra szálló sehol az egész halpiacon.

Preinváziós reggelinket hajnali háromkor szolgálták fel. A USS Chase makulátlan hófehér zubbonyt viselő pincérei sült kolbászt, tojást, forró péksüteményeket és kávét tálaltak elénk, szokatlanul serényen és udvariasan. De a preinváziós gyomrokat eléggé elszorította valami, így a nemes igyekezet java része a tányérokon maradt.

Hajnali négykor felsorakoztunk a nyílt fedélzeten. A rohamcsónakok már a darukon himbálóztak, leeresztésre készen. A kétezer ember néma csendben állt, és bármi járt a fejekben, nemigen különbözött az imától.

Én magam is nagyon csöndesen álldogáltam, és a legkülönbözőbb dolgokon járt az eszem, zöldellő mezőkön, rózsaszínű felhőkön, legelő kicsiny birkákon, egyszóval a régi szép időkön, de főként azon, hogy sikerül-e megcsinálnom ma a nap legjobb fotóját. Egyikünk sem türelmetlenkedett, egy csöppet sem bántuk volna, ha még hosszú – hosszú ideig kellett volna ácsorognunk a sötétben. Ámde a napnak fogalma sem volt, hogy ez a hajnal különbözik minden más hajnaltól, és a megszokott menetrendje szerint kelt fel.
Mi, első hullámosok belebotladoztunk a csónakjainkba, és – mint egy lassított felvételen – leeresztettek minket a tengerre. A tenger vadul hullámzott, és mielőtt a csónakunk eltávolodott volna az anyahajótól, már csurom vizesek voltunk. Azonmód világossá vált, hogy Eisenhower tábornok aligha fogja száraz lábbal, illetve száraz miegyébbel átvezetni a népét a Csatornán.

Fotó: Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Pár röpke perc elteltével a katonák okádni kezdtek. De mivel ez egy udvarias, körültekintően előkészített invázió volt, erről is gondoskodtak kis papírzacskók formájában. Mihelyt alábbhagyott némelyest a hányás, eltűnődtem, hogy ez a nap vajon hozzátartozik-e életein jelentősebb dátumaihoz.
Normandia partjai még kilométerekre voltak tőlünk, amikor figyelmes fülünket megütötték az első félreismerhetetlen pukkanások. Menten lehasaltunk a csónak aljában lötyögő, teliokádott vízbe, és nemigen szenteltünk több figyelmet a közeledő partvonalnak. Hamarosan elsiklott mellettünk az első üres csónak, amely már a Chase felé tartott, miután sikeresen megszabadult rakományától a parton. Fekete bőrű kormányosa boldogan ránk vigyorgott, és ujjaival a győzelem V jelét mutatta felénk. Elég világos volt már a fotózáshoz, elő is bányásztam egyik Contax kamerámat vízhatlan viaszosvászon tokjából.

Fotó: Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Csónakunk lapos feneke Franciaország földjébe ütközött. Kormányosunk leengedte elöl a rámpát, és a vízből kimagasló, groteszk rajzolatú fémakadályok között előtűnt egy füstfelhőkbe burkolózó, vékonyka partvonal – a mi Európánk, a „Könnyű Vörös” partszakasz.

Az én csodaszép Franciaországom most mocskosnak, hitványnak, visszataszítónak látszott, és a csónakunk köré golyókat köpködő német gépfegyver végképp megrontotta hazatérésemet. A velem egy csónakban kiszállított katonák, akik a füstölgő parttal a háttérben a derékig érő vízből kimeredő akadályok és roncsok közt caplattak lövésre emelt fegyvereikkel, igen hatásos témát jelentettek a fotóriporternek. Egy másodpercre megtorpantam a rámpán, hogy elkészítsem első valódi felvételemet a partraszállásról. A csónak kormányosa azonban, aki fölöttébb érthető sietséggel óhajtott kikerülni ebből a pokolból, csöppet sem megmagyarázhatatlan tévtovázásnak értelmezte fényképészeti előkészületeimet, és egy jól célzott fenékbe rúgással igyekezett elhatározásra bírni.

Fotó: Robert Capa

Fotó: Robert Capa

A víz hideg volt, és a part még legalább száz méterre esett. A lövedékek csipkésre lyuggatták körülöttem a vizet, megcéloztam hát a legközelebbi fémakadályt. Egy katona éppen velem egyszerre érkezett oda, és pár percig osztoztunk a fedezéken. A katona lerántotta fegyveréről a vízhatlan tokot, és minden célzás nélkül lőni kezdett a füstgomolyok mögött rejtőző part felé. Saját fegyverének dörgése annyi bátorsággal öntötte el, hogy előrenyomult, és rám hagyta a fedezéket. Biztonságom ezzel valamelyest megnövekedett, így hát fotózni kezdtem a többi hozzám hasonlóan lapuló harcost.
Nagyon korán volt még, az igazán jó képekhez túlságosan szürkének látszott minden, de a szürke víz meg a szürke égbolt döbbenetesen hatásossá tette a látványt, amint az apró emberek a Hitler-féle antiinváziós agytröszt szürrealisztikus díszletei közt bujkálnak.

Fotó: Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Befejeztem a fotózást, és a tenger már őrjítően hideg volt a nadrágszáramban. Nagy kelletlenül megkíséreltem eltávolodni acélpóznámtól, de a golyók mindannyiszor visszaűztek mögéje. Ötven méterre tőlem az egyik kiégett kétéltű harckocsink csonkja meredt ki a vízből, és újabb fedezéket ígért. Alaposan fontolóra vettem a helyzetet. Karomra nehezedő, elegáns esőköpenyemre vajmi kurta jövő várt. Ejtettem szegényt, és a harckocsi felé vetettem magam. Lebegő, sodródó holttestek között evickéltem el mögé, néhány fénykép erejéig kitartottam mellette, majd összeszedtem minden bátorságomat, hogy egy utolsó iramodással kijussak a partra.

Fotó: Robert Capa

Fotó: Robert Capa

A németek azonban ekkor már minden hangszerüket megszólaltatták, én meg egy árva hézagot sem találtam a parthoz vezető, utolsó huszonöt métert elsorompózó aknák, gránátok és egyéb lövedékek között. Csak rostokoltam ott a harckocsim mögött, és azt a kis mondatot ismételgettem magamban, amelyet még a spanyol polgárháborúban szedtem fel: – Es una cosa muy seria. Es una cosa muy seria. – Ez bizony nagyon komoly dolog.
Megkezdődött a dagály, és a víz most már a családomak írt búcsúlevelet nyaldosta a mellényzsebemben. A két utolsónak érkezett katonát fedezéknek használva vergődtem ki végre a partra. A fövenyen azonmód hasra vetettem magam, ajkam Franciaország földjét érintette. Szikrányi vágy sem mocorgott bennem, hogy csókkal illessem.
Fritzéknek még bőségesen akadt muníciójuk, én pedig pokolian szerettem volna életben maradni. Sajna, épp az ellenkező lehetőségnek erősödött fokozatosan a valószínűsége. Oldalvást fordítottam a fejem, és szinte összeért az orrom a hadnagyéval, akivel előző este pókereztem. Megkérdezte, tudom-e, hogy ő mit lát. Azt feleltem neki, hogy gőzöm sincs, de nem hinném, hogy a fejemen kívül egyebet is szemrevételezhetne. – Megmondom neked, mit látok – suttogta a hadnagy. – Az anyukámat, amint a verandán üldögél, és az életbiztosítási kötvényemet lobogtatja.

Saint-Laurent-sur-Mer valaha színtelen, olcsó kis üdülőhely lehetett, ahová a francia tanítók jártak nyaralni. Most, 1944. június 6-án a földkerekség legocsmányabb partszakasza volt. A víztől meg a félelemtől kimerülten hasaltunk a tenger és a szögesdrót akadály közt húzódó, keskeny, nedves homoksávon. Amíg hason feküdtünk, a part enyhe emelkedője némi védelmet nyújtott a géppisztolyok meg a puskák golyói ellen, csakhogy a dagály a drótakadály felé kényszerített bennünket, ahol a gépfegyverek kezelői kiélvezhették a szabad vadászidényt. Laposkúszásban elindultam Larry barátom felé, aki az ezred ír származású tábori papja volt, és cifrábban tudott káromkodni minden amatőrnél. – Te nyomorult félfrancia! – mordult rám. – Ha nem tetszett itt az élet, mi a jó nyavalyának jöttél vissza? – Miután a vallástól megkaptam a kellő vigaszt, előhalásztam a második Contax gépemet, és fotózni kezdtem, bár a fejemet nem emeltem fel.
Partszakaszunk, a “Könnyű Vörös” a levegőből alighanem úgy festett, mint egy nyitott szardíniásdoboz. Mivel egy szardínia szemszögéből fotóztam, a felvételeim előterében vizes bakancsok és zöld ábrázatok hemzsegtek. A bakancsok meg a pofák fölött képeimet srapnelek füstje töltötte be, a háttérben többnyire kiégett tankok, süllyedő naszádok sorakoztak. Larrynek volt egy száraz cigarettája. Én az ezüstkulacsot kapartam elő a farzsebemből, és whiskyvel kínáltam meg Larryt. Az atya oldalra billentette a fejét, és a szája sarkába döntött egy kortyot. Mielőtt visszaadta a kulacsot, átpasszolta másik haveromnak, a zsidó orvosnak, aki sikeresen utánozta az atya technikáját. Nálam is kitűnően bevált.
A következő gránát a drótakadály és a tenger között csapódott be, és minden repesze egy-egy emberi testet talált el. Az ír tisztelendő meg a zsidó orvos ugrottak talpra elsőként az egész partszakaszon. Lefényképeztem őket. A következő lövedék már közelebb robbant. Nem mertem a szememet felemelni a Contaxom keresőjéről, és lázasan készítettem egyik képet a másik után. Fél perccel később hiába nyomkodtam a gombot – elfogyott a film. A zsákomba nyúltam új tekercsért, de remegő, izzadságtól nedves kezemben tönkrement, mielőtt a gépbe illeszthettem volna.

Fotó: Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Egy lélegzetvételnyi pihenőt tartottam… aztán begolyóztam.
Az üres kamera vadul reszketett a kezemben. Valami újfajta, eddig ismeretlen félelem töltött el, amelytől eltorzult az arcom, és tetőtől talpig rázkódott minden porcikám. Lekapcsoltam derékszíjamról az ásót, és megpróbáltam gödröt ásni magamnak. Az ásó a homok alatt sziklába ütközött, mire elhajítottam. A katonák mozdulatlanul feküdtek körülöttem. Csak a holtakat görgették ide-oda a hullámok a víz szélén. Egyetlen rohamcsónak dacolt a pergőtűzzel, vöröskeresztes sisakot viselő szanitácek özönlöttek ki belőle. Nem gondolkoztam, nem döntöttem tudatosan. Egyszerűen csak talpra ugrottam, és a csónak felé iramodtam. Két holttest között a tengerbe vetettem magam, nyakamig ért a víz. A dagály a testemnek feszült, a hullámok arcomba csapdostak a sisak alatt. Kameráimat magasan a fejem fölé emeltem, és hirtelen ráeszméltem, hogy megfutamodtam. Megkíséreltem visszafordulni, de egyszerűen képtelen voltam szembenézni a parttal. – Csak a kezemet törlöm szárazra azon a csónakon – hajtogattam magamban.

Sikerült elvergődnöm a csónakig. Épp akkor ugrott ki belőle az utolsó szanitéc. Felmásztam a kötélhágcsón. Amint a fedélzetre léptem, hatalmas rázkódást éreztem, és egyszerre csak toll lepett el mindent. – Mi a franc ez? – gondoltam. – Csirkéket öldös itt valaki? – Aztán észrevettem, hogy a naszád felépítményét lőtték szét, és a toll a vele együtt eltalált katonák dzsekijének bélésanyaga volt. A kapitány hangosan zokogott. Az adjutánsát közvetlenül mellett szaggatta ízekre a gránát.

A hajónk megdőlt, és lassan távolodni kezdett a parttól, hogy megkíséreljen visszajutni az anyahajóhoz, mielőtt elsüllyedne. Lementem a gépházba, szárazra dörgöltem a kezem, és betöltöttem a filmet mind a két gépembe. Aztán visszakapaszkodtam a fedélzetre, még épp idejében, hogy egy utolsó felvételt készíthessek a füstbe merülő partról. Végül csináltam néhány képet az egészségügyiekről, amint vérátömlesztést végeztek a szétlőtt fedélzeten. Ekkor egy partra szálló naszád siklott mellénk, és kimentett mindnyájunkat a süllyedő hajóról. Pokolian nehéz feladat volt a súlyos sebesültek átemelése a viharosan hullámzó tengeren. A naszád a USS Chase-hez szállított minket, ugyanahhoz a hajóhoz, amelyet alig hat órája hagytam el. Éppen akkor eresztették le róla a 16. gyalogezred utolsó hullámát, de a fedélzetek máris zsúfolásig teli voltak a visszahozott sebesültekkel és halottakkal.

Fotó: Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Ez volt az utolsó lehetőségem, hogy visszamerészkedjek a partra. Nem éltem vele. A kantin pincérei, akik hajnali háromkor hófehér zubbonyban, kezükön fehér kesztyűvel szolgálták fel a kávénkat, csurom véresen holttesteket varrtak fehér vászonzsákokba. A tengerészek hordágyaket emeltek át a fedélzetre a mellettük süllyedező hajókról. Fotózni kezdtem. Aztán minden elhomályosult…

Egy priccsen ébredtem fel. Pucér testemet durva pokróc takarta. A nyakamon egy papírdarab lógott: “Harctéri sokk. Nincs dögcédulája.” A fényképezőgépeim táskája az asztalon hevert, és lassan eszembe jutott, ki vagyok.
A másik priccsről egy másik pucér fiatalember meredt a plafonra. A nyakán lógó papíron csak ennyi állt: “Harctéri sokk.”
– Gyáva féreg vagyok – szólalt meg. Egyetlen túlélője volt a tíz kétéltű harckocsi legénységének, amelyek a gyalogság első hulláma előtt indultak el a part felé. Mind a tíz tank elsüllyedt a viharos tengeren. – Ott kellett volna maradnom a parton – motyogta a fiú. Nekem kellett volna a parton maradnom, bizonygattam neki.
Zümmögtek a gépek, hajónk hazafelé tartott, Angliába. A harckocsizó fiú meg én egész éjszaka vertük a mellünket, mindketten magunkat vallottuk gyáva féregnek, mindketten a másikunkról állította, hogy bűntelen.

Reggel kikötöttünk Weymouthban. A rakparton híréhes újságírók egész hada várt ránk, akik nem vehettek részt az invázióban, és most az első személyes élményeket akarták kicsikarni azokból, akik már oda-vissza megjárták az utat. Elmesélték, hogy az egyetlen fotóriporter, akit rajtam kívül átengedtek az Omahára, már két órája visszatért. O azonban a lábát sem tette ki a partra, mindvégig a hajóján maradt, és jelenleg épp London felé tart a szenzációs képanyagával.
Úgy bántak velem, mint egy valódi hőssel. Felajánlották, hogy repülőgéppel visznek Londonba, csak számoljak be a rádióban a tapasztalataimról. Én azonban nem feledkeztem meg az elmúlt éjszakáról. és elhárítottam az ajánla tot. Becsomagoltam filmjeimet a sajtózsákba, ruhát váltottam, és az első induló hajóval visszatértem a hídfőállásra.

Robert Capa képei a Picture Postban

Robert Capa képei a Picture Postban

Hét nappal később értesítettek, hogy a „Könnyű Vörösről” készült képeimnél jobbat senki sem csinált a partraszállásról. De a sötétkamrában dolgozó technikus izgalmában túl forróra kapcsolta a szárítót, úgyhogy az emulzió a londoni irodavezető szeme láttára olvadt le a filmről. Így aztán 106 felvételemből mindössze csak nyolcat tudtak megmenteni. A hőtől életlen fotók alatt közölt szöveg szerint Capának túlságosan remegett a keze.”

Visszaemlékezésében Capa csak ennyit ír a pótolhatatlan felvételek megsemmisüléséről. Olvasd el, hogy mit mesél a történtekről a barátja, John Morris a Time akkori képszekresztője.

Forrás: Capa képeit a Magnum Photos Ügynökség és az International Centre of Photography gondozza. A bejegyés szövegének zöme Capa Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból című könyvéből származik (Fordította: Sárközy Elga, kiadta a Park Könyvkiadó, 2009-ben). A magyar szöveg kimásolása egy kicsit egyszerűbb volt, mint az angol változtatot felkutatni, de az angol blogomon azt is olvashatod.

Oszd meg az ismerőseiddel és iratkozz fel a blog hírlevelére! Ne maradj le az újdonságokról!

Címkék