Vélemények, szubjektív gondolatok
A napokban egy szokatlan interjún voltam, ahol egy igen nagy vállalat vezetője adott interjút. Mivel a cég nagyon komoly gazdasági szereplő, ezért mindjárt három újságíró ült le vele szemben. Mindhárom ugyanattól a laptól, hogy mindegyik a saját rovatának megfelelő területre koncentrálva kérdezhesse az interjúalanyt.
Már akkor sejtettem, hogy a ma estét nem úszom meg egy bulvár blogbejegyzés nélkül, mikor a portás a szerkesztőségből távozóban kezembe nyomott egy bulvár lapot. De mivel más értelmesebb napilapot is adott mellé, úgy döntöttem, éppen elég fáradt vagyok hozzá, hogy ne pusztítsam az agysejtjeimet bulvár sajtóval. Nem mintha gond lenne a bulvársajtóval, mindenki azt olvas amit akar, csak engem valahogy nem köt le a celebek magánélete. Ahogy egyik bulvár lapnál dolgozó fotós kolléga mondta egyszer újságíró kollégájának: “a képaláírásunk tartalmasabb, mint a cikk amit illusztrálnak vele…”
Az utómunka a fotózásnak az a fázisa, amiről a legtöbben nem is tudnak, hogy létezik. Mindenki azt hiszi, hogy a fotózás annyi időbe telik, míg megnyomjuk a gombot. Volt már olyan megbízóm, aki képes volt századmásodpercre leosztani a munkabért, majd havi bérnek felszorozva kihozta, hogy lényegében milliókat keresek. Csak egy gond van vele, hogy nem így működik. Lehet, hogy A KÉP (így nagy betűvel) néhány századmásodperc alatt elkészül. De ehhez gyakran órákat el kell tölteni a témával, ott kell lenni az eseményen, figyelni, koncentrálni, és dolgozni kell.
Nem szeretek mobillal fotózni. Sőt, ha mód van rá, nem is teszem. Bár van egy-két egész bíztató próbálkozás, hogy a mobilok legalább egy kompakt (aki nem tudná, azok kedvéért zseb méretű) fényképezőgép minőségét képesek legyenek utolérni. De ezeknek is csak részben és kompromisszumokkal sikerült ezt elérni.
Én nem vagyok a technika elkötelezett híve. Szerintem a kép a fontos, nem az hogy mivel készítették. De ha a képen már meglátszik, hogy telefonnal készült, akkor azt a képet már nem lett volna szabad elkészíteni….vagy legalábbis mutogatni.
Ahogy sejthető volt, néhány nap aktív (napi 14-16 óra elég aktív) súly fényképezőgép emelgetéstől ismét megedződtek a karjaim – persze nincsenek annyira jó formában, mint a képen látható. Ez a kép egy body building versenyen készült.
Az izomláz az a remek lehetőség, mikor meggyőződhetünk róla, hogy vannak izmaink, mert a fájdalmuk nem engedi, hogy erről megfelejtkezzünk.
Sokan definiálják a fotózást művészetként, pedig nagyon gyakran jó részt iparos munka, mint a Falanszter színben Michelangelonak a székláb faragás. Ráadásul könnyen izomláza is lehet tőle az embernek.
Mindig is volt egy komoly gondom a naplóírással (több is, de a blog kicsit más műfaj, úgyhogy a többi kevésbé zavar, de ez az egy…).
Utazni mindig jó, mert az ember rengeteg érdekes dolgot láthat, új helyeket, embereket, és ami még fontosabb gyakran egészen új szemléleteket ismerhet meg, és olyan dolgokat láthat amit máshol nem. Csak egyetlen gond van vele, hogy sok előkészülettel jár. Utazás szervezés, járat foglalás, csomagolás, mind sok időt vesznek igénybe, és maga az utazás is soká tarthat. Sztrájk, baleset és egyéb bonyodalmak nélkül is. Ha meg közbe jön valami, akkor pláne.
Az Index egyik blogján, a BKV figyelőn megjelent egy új post a 16-os buszon dolgozó buszvezetőről, és annak budapesti közlekedésben szokatlanul kedves stílusáról. Pár napja én is utaztam vele, és tényleg nagyon jópofa hangulatot tud kelteni egy ilyen buszvezető. Ahogy a kommentekben mások is írják, több ilyen színfolt is előfordul Budapest utcáin a volán mögött.