Felhasznált fotóink szerzőjét nem csak illik, hanem kötelező is feltüntentni. Az emberek mégis előszeretettel hanyagolják mások rovására – természetesen, ha az ő nevüket felejtik le valahonnan, akkor azt zokon veszik. Ez persze nem csak a fotókra igaz, érvényes az idézetekre, egyéb forrás anyagokra, de még a témába vágó linkekre is.
Akár csak témába vágó idézeteket, a nekünk tetsző, szép és/vagy érdekes fotókat is szívesen rángatjuk elő ilyen-olyan helyzetekben. De ahogy az idézésnél sem mindenki fordít rá kellő gondot, hogy megjegyezze ezt vagy azt a jó gondolatot ki mondta. Pedig ha nem is törvényi erővel, az idézésnek is meg vannak az (írott) szabályai. De amiről most írni akarok, az nem a szerzői jog. Bár a forrásmegjelölés kötelező, mégis inkább a morális, és praktikus oldaláról próbálom megközelíteni.
Merőben más oldalról, mint Hernádi Levente teszi a lopott fotók elleni szélmalomharcról íródott gondolataiban. Sok mindenben egyetértünk, de talán mégtöbb van, amit – ha egyetértünk is – másként látunk. Azt hiszem, hogy fogom még citálni (és vitatni) az általa írtakat, most alapvetően a forrásmegjelölésről próbálok talán új nézőpontot behozni a közbeszédbe.
Az alkotó tisztelete
Szerintem a forrás megjelölése első sorban az alkotó, és műve iránti tiszteletet jelent. Úgy gondolom, minden alkotó megérdemli, hogy a műve mellett – annak művészeti értékétől függetlenül – feltüntessék, hogy az ő műve, és ezt se elhagyni, se megkérdőjelezni ne lehessen. Független ez attól, hogy fizetünk a munkájáért, ingyen adja, lopjuk, vagy ő maga mondott le róla a köz javára. Ha már érdekesnek tartjuk a képet, hogy megnézzük, eltegyük, netán közöljük valahol, akkor az alkotó is megérdemli, hogy mindez a nevével együtt történjen. A szerzőjogi törvények csak ezt a természetes megközelítést írják elő kötelező érvénnyel. De a történet kulcsa (szerintem), hogy tiszteljük egymás alkotásait, és ne azért jelöljük meg a forrást, mert kötelező, hanem mert illik, mert mi is örülnénk neki, sőt elvárnánk.
Ezen kívül – bár kicsit más formában – az idézeteknek is plussz tartalmat és értéket, az idézőnek pedig talán hitelességet kölcsönöz az idézett személy megnevezése. Ugyanígy egy fotónál is hozzáad, hogyha tudjuk, hogy ki készítette a képet. Főleg, ha az alkotó nem csak egy ismeretlen név számunkra, hanem ismerjük más munkáit, gondolatait. Persze idézet esetén könnyebb a néző dolga, a híres emberek gyakrabban mondanak érdekes dolgokat, minthogy ezt (pláne jó és érdekes) képeken fejezzék ki. De mindenképp növeli a kép hitelességét, ha nem ismeretlen eredetű, hanem jól behatárolható annak származása. Különösen igaz ez az egyre népszerűsödő retusálási, kép módosítási – mondjuk ki: hamisítási – divat közepette.
Persze ettől a fotósnak a forrásmegjelölés aligha fog reklámot jelenteni. Ritka, hogy azért keressenek meg egy fotóst, mert itt vagy ott oda volt írva a kép mellé a neve. Főleg mert a legtöbben el sem olvassák a képaláírást, vagy a kreditet/forrásmegjelölést (ti: a készítő nevét). Ez szinte kizárólag fotósokra, vagy fotózásban érintettekre jellemző. De ugyanígy nem sokan olvasgatják a lapok impresszumát. Mégis elmaradhatatlan része az is minden újságnak.
Ami a forrásmegjelölés furcsaságait különösen érdekes kontextusba helyezi, mikor egy kifejezetten fotósok számára létrehozott (és megnevezni nem kívánt) közösségi oldalon úgy mutatnak be külföldi fotókat, hogy még csak fel sem merül az igény, hogy a fotós nevét feltüntessék. Ezt elgondolkodtatónak tartom, de nem megyek bele mélyebben. Ez is a tiszteletről – vagy annak hiányáról – szól, mint a forrásmegjelölés általában.
Forrásmegjelölés formája
Számos formája lehet a forrás megjelölésének, és esete válogatja, hogy ki milyen formát választ. Leggyakoribb – ha van egyáltalán forrás feltüntetve – hogy csak egy nevet vagy céget írnak oda (bár cégek nem szoktak alkotni, csak az alkalmazottjaik).
Az Internet azonban sokkal több lehetőséget nyújt, mint a klasszikus nyomtatott megoldások. Én például előszeretettel alkalmazok linkelést. Ha más blogok, hírportálok, egyéb oldalak anyagait használom, azokat mindig belinkelem. Nekem nem kerül semmibe hivatkozni rájuk, és jónak tartom, ha a forrásaim ellenőrizhetők, de mindenek előtt megérdemlik, ha már kiindulási alapként használom őket a saját alkotásomhoz.
Sokan csak egy linket tesznek ki ilyenkor a másik főoldalára, vagy még csak nem is linkesítik, hagyják egyszerű szövegként, hogy http://www.valami.hu, amire aztán hiába kattint bárki. Formailag ez eleget tesz a forrásmegjelölésnek. Csak a szándék nem tűnik mögötte őszintének. Én a közvetlen linkek híve vagyok, magát a hivatkozott oldalt linkelem.
Egyre divatosabb, hogy ellenszolgáltatásként, munkadíjként, honorárium helyett ajánlják fel, hogy kiírják a fotós nevét a képe alá. Gyenge ajánlat, de gyakran elhangzik. És mert van, aki elegendőnek tartja, ezért gyakran elhangzik.
A forrásmegjelölés a tisztelet formája, nem reklám, és semmi esetre sem fizetség, vagy jutalom.
