Fotó: David Guttenfelder/AP
David Guttenfelder szerint az Észak-Koreában készülő képei segítenek megnyitni a világtól elzárkózott rezsim kaput ia világra és a világnak bemutatni a távoli, különleges országot.
Ő ma az egyetlen amerikai fotóriporter, aki szabadon járhat Észak-Koreában és dokumentálhatja a külvilág számára a világ legzárkózottabb országát. A számos háborús övezetet is megjárt fotóriporter munkásságát ICP Infinity awarddal díjazta most a Robert Capa életművét is gondozó International Center of Photography.
A díjátadás apropóján a MediaStorm készített magávalragadó multimédia anyagot (lásd alább) Guttenfelder képeiből és a fotóriporter élménybeszámolójából, amiben elmeséli saját élményeit, hogy milyen az Észak-Koreai vasfüggönyön túl, egyetlen fehér emberként dolgozni. Guttenfelder munkájával már én is sokat foglalkoztam itt a blogon és most Hernádi Levente írt egy frissebb értekezést saját blogján arról, miért is fontos, amit Guttenfeldernek és az AP hírügynökségnek sikerült Észak-Koreában elérnie.
Fontos anyagok Guttenfelderrel kapcsolatban a blogon és máshol:
- @guttenfelder az Instagramon
- Észak-Koea egyetlen fotóriportere – Látványpékség
- Észak-Koreából szeretettel – Instagram fotók az AP fotóriporterétől
- A Look at Daily Life Inside North Korea – AP The Big Story
- Az AP lett az első nemzetközi hírügynökség Észak-Koreában
- A kedves vezető mindent lát – HVG Nagyítás
- Észak-Korea: a Kedves Vezető falansztere – HVG Nagyítás
- David Guttenfelder: A New Look at North Korea – Time Lightbox
- David Guttenfelder iPhone fotói Afganisztánról
A MediaStorm anyaga Guttenfelderről:
Angolul nem értők számára, íme a sok képes élménybeszámoló szövege:
David Guttenfelder: “A legjobb képek azok, amiket nem lehet szavakkal leírni.”
Csak felmutatod, és mindenki csak ámul.
Én Iowában nőttem fel.
Egy farmon, egy kisváros közelében.
Kicsit, mintha a farkasok közt nevelkedtem volna.
Soha nem volt még útlevelem sem.
Olyan voltam srácként, mint a nyers agyag.
Bárminek a befogadására készen álltam.
Elmentem Afrikába.
Mikor megérkeztem, olyan volt, mint egy vérző seb.
Nem volt még olyan sok újságíró.
Úgy éreztem, hogy ha én nem csinálom, akkor ki fogja?
Elég korán elkezdtem az AP-nek dolgozni.
Aztán bekövetkezett Szeptember 11.
Egyenesen Afghanistánba mentem.
Az egy 10 éves munka kezdete volt.
Itt csupa olyan sráccal találkoztam, mint akikkel egy birkózó csapatban voltam kölyök koromban.
Kimész, hogy mondj valamit a nagy összképről.
És végül elkerülhetetlenül hétköznapi emberekkel foglalkozol.
Később Ázsiába mentem az AP megbízásából.
Az első dolog, ami történt, hogy puccs volt Fidzsin és családok egyesültek újra az Észak- és Dél-Koreai oldalról Szöulban.
Én azt mondtam a főnökömnek, hogy “Nyilván Fidzsire kell mennem a puccsról tudósítani.”
Mire ő azt mondta, hogy “Nyilván nem, azt akarjuk, hogy menj Koreába”.
Te vagy az Ázsiai fotó főnök.
“Ez egy történelmi pillanat.”
Az egész húszas éveimet erőszak fotózásával töltöttem és ezért egy bizonyos módon láttam saját magamat.
Erre ők elküldtek Szöulba és ott álltam egy sajtó akkreditációval.
Ilyet sosem kellett még csinálnom.
Ez volt az első alkalom, a Koreai háború óta, hogy a családtagok találkozhattak egymással.
Ötven év után mindössze három napot tölthettek együtt.
Aztán vissza kellett menniük.
És soha többé nem láthatják maid egymást újra.
Láttam, ahogy anyák és fiaik meglátják egymást és csak zihálnak.
Fivérek sírtak együtt.
És csak eltolták maguktól egymást.
Menj innen, csak menj el!
Mert annyira fájdalmas volt számukra.
Ez az élmény megváltoztatott engem, mint fotóst.
Attól a naptól kezdve küzdöttem, hogy Észak-Koreába mehessek.
Az emberek semmit sem tudnak róla.
Azt sem tudom néha, hogy hol kezdjem.
Semmit sem tudnak Koreáról.
Mivel semmi sem kerül ki az országból.
Akkor mentem oda először, mikor Clinton elküldte Albright államtitkár asszonyt.
Ott álltunk a palotában, ezen az Óz a csodák csodáját idéző szőnyegen egy 10 méter magas freskó előtt.
Ő rám nézett és azt kérdezte, hogy “Szerinted hova kellene állnom?” én meg mondtam, hogy “Nem tudom.”
Mindketten mintha egy másik világban lettünk volna.
Aztán az ajtó kinyílt és Kim Jong-il besétált.
Olyan, mintha átléptél volna a tévé képernyőjén.
Valami teljesen valóságtól elrugaszkodott világba. Elmentem Albrighttal néhány iskolába.
Ahol tökéletesen egyenes vonalakban felsorakoztak a gyerekek.
Az egyikük pedig megfordult és rám nézett.
Lényegében rosszalkodott.
És én lefotóztam, mert ez a dolgom fotóriporterként.
Ez volt az első pillanat, mikor úgy éreztem, hogy hűha, itt valódi élet van.
Koreában nem drámai, világ megváltó pillanatokat fotózok.
Szeretnék.
Szeretném lefotózni a legnagyobb híreket és a leghihetetlenebb dolgokat. De nem, hétköznapi embereket fényképezek bowlingozás közben.
A fotóimnak legalább fele ablakon keresztül, vagy elsuhanó autókból készül.
Nem tudok úgy fotózni, mint ahogy normál esetben szoktam.
Nem mehetek el valahova, hogy órákat fotózzak tökéletes fényviszonyok között, míg végül a teljes jelenet összeáll egy remek kétoldalas képpé.
Koreában nem készítek ilyen képeket.
Itt nagyon kevés a nyugati újságíró.
Az AP tudósítója és én vagyunk az egyetlen amerikaiak, akiknek állandó bejárása van.
Tavaly úgy száz napot töltöttem itt.
Akárhova megyek, azt fényképezem, amit látok.
De nem mehetünk akárhová, az biztos. Kértem, hogy elmehessek az atomerőműhöz.
Kértem, hogy találkozhassak a vezetővel, Kim Jong-unnal.
Nem teszik a kezüket a fényképezőgépem elé, ilyenre nem volt példa.
És nem is nézik át a képeimet, mielőtt megjelenhetnének az AP rendszerében.
Próbálok valódi képeket készíteni az emberek életéről.
Azt hiszem, hogy nekik nehéz megérteni. Megkérdezik, hogy “Miért fényképezted le az üres utat?”
“Nem készíthetted volna el a képet, mikor nagyobb a forgalom?”
És én elmondom, hogy “Nem, azért fényképeztem le az üres utat, mert itt nincsenek autók az utakon.”
És ez teljesen más, mint az Interstate 80, ahol én felnőttem.
Szóval valamit mondani akartam azzal a képpel.
“Miért fényképezel buszra váró embereket reggelente?
Szegénynek akarsz minket mutatni, vagy miért?”
Én pedig elmondom, hogy “Mindenhol vánrak a buszra a világban.”
Mindannyian utálunk reggel felkelni és munkába utazni.
Ez a kép ezt mutatja meg és az emberek értik ezt.
Minden nap felkelek és minden egyes nap küldök képeket az AP-nek.
De amikor visszanézem a képeket, akkor kezd igazán fontossá válni, a történelem egy darabjaként.
Láttam egy fickót a lépcsőn egy áruházban és mikor felért a legfelső lépcsőfokra, megfogta a kislánya kezét és felemelte.
Ez pontosan ugyanaz, amit minden kislányos apa tesz.
Feltöltöm a képeket és az emberek azt mondják, hogy “Ezek színészek, csak neked csinálják.”
Ennyire nehéz elhinni, hogy valaki még Észak-Koreában is szeretheti a lányát?
És hogy vesz magának nadrágot, vagy cipőt? Ezeknek a képeknek súlya van.
Ez nem ellenséges kormányok párharcáról szól.
Ez a valóság, és az embereknek itt ugyanúgy van élete, mint nekem is.
Szinte mindenhol ahová mész, egy szobrot látsz a hegytető felett kukucskálni, vagy egy épület mögött a sarkon túl.
Elmész egy stadionba és ott van 150 000 ember.
Az összes széken mindenki egy pixel.
Amik ezeket a váltakozó mozaikokat alkotják.
Mind azért, hogy a vezető támogatottságát megmutassák.
Hihetetlen látvány.
Nincs hozzáférésük a hírek általunk ismert verzióihoz.
NIncs hozzáférsük az Internethez sem.
A valóságból csak annyi jut el hozzájuk, amennyinek feltétlenül muszáj.
Nagyon buzgón igyekeznek bemutatni nekünk a saját nézőpontjukból.
Az én dolgom, hogy a fotókon keresztül azt megszűrjem, vagy kommentáljam, hogy szerintem mi igaz és mi nem.
Persze, hogy elvittek minket egy csomó helyre, ami nyilvánvalóan propaganda volt.
Ez ellen harcolok, mikor ott vagyok, mert van egy imidzsük, amit mutatni próbálnak.
Arrafelé a progandista nem számít szitkokszónak.
Úgy gondolom, hogy ha a világ részévé akarnak válni, mint bármely más ország, akkor meg kell nyílniuk.
Azt hiszem, hogy ezért is engedik mindezt meg nekünk.
Az út persze göröngyös, ami azzal kezdődik, hogy az újságírásról alkotott véleményük nem is lehetne másabb, mint a világon bárhol máshol.
Próbálják az irányításuk alatt tartani, de nem lehetnek a bolygó részesei, ha nem engedik az információ áramlást be és ki az országukból.
Minden alkalommal, mikor visszamegyek, egy kicsit mindig nyitottabbá válnak.
Egyszer úgy döntöttek, hogy a külföldiek nem vihetik magukkal az országba a mobiltelefonjukat.
Aztán bejelentették, hogy 3G szolgáltatást indítanak.
Úgyhogy wow, már tudok egyenesen az utcáról posztolni Instagram képeket.
És azonnali, valós idejű visszajelzéseket kapok az emberektől.
Ez rendkívül fontos lett az fotóriporterek eszköztárában.
Az emberek azt gondolják, hogy Korea egy másik bolygó.
A Koreaiak pedig azt hiszik, hogy az amerikaiak ördögök.
Ezt tanítják nekik az iskolában.
Az egész identitás tudatuk az USA és szomszédaival szembeni ellenségességre épül. Szerintem azért tartják elzárva az embereket a világ többi részétől, hogy megőrizzék az irányítást.
Az országuk önellátásra alapul.
És ezt nem adják fel.
Kim Jong-un legalább egy kicsit feldobta a főváros látványát.
Vannak mozik és étteremek.
Új lakótelepek.
Mikor legutóbb arra jártam, láttam, hogy az emberek kiülnek a házak elé olvasni, hogy a házak fényeit használják, mert a lakásokban nincsen világítás.
Szóval az, hogy a járda szélén ülve tanulnak, remek példája az erőforrások hiányának és a prioritásaiknak.
Ha elhagyod Fenjánt, akkor hatalmas a különbség.
Közösségi farmokon élnek.
A földeken dolgoznak.
Olyan teherautókat használnak, amiket fa tüzeléssel hajtanak.
Olyan, mintha időutazás lenne vidékre utazni.
Jártam egy szakiskolában, ahol traktor vezetést oktatnak.
A képernyőn egy egyszerű grafikájú vezetés szimulátor futott.
És ott volt az a srác, iskolai egyenruhában kezelte a sebváltót tanulás közben.
Egy gyakorló traktoron.
Megmutatom a külvilágnak a képet és mindenki azt mondja, “Óh Istenem.”
Egészen máshogy fogják fel, amit látnak.
A világban mindenhol hasznos, ha az emberek értik egymást.
Ahogyan az is, hogy alaposan megnézzék mások életét és elképzeljék, hogy azok ott ők is lehetnének.
Néha pont azok a legerőteljesebb fotók, amik a leghétköznapibbak.
Különösen Koreában. És ha megmutathatom, hogy az emberek ott is vásárolnak, utaznak, nevetnek, mint mindenhol máshol a világban
az elkezd kapcsolatot építeni az emberek között. Köztük és a külvilág között.
És egyelőre nincs ilyen kapcsolat.
