Az utóbbi időben egyáltalán nem követem a pályázatok és díjak világát, de Rédei Ferenc díjáról muszáj megemlékeznem, mert őt magát és munkásságát is nagyra becsülöm. Igazi intézmény a magyar fotográfiában, akinek a rovatvezetői felügyelete alól több nemzedék sikeres fotóriporterei kerültek ki.
Nehéz viszont olyat írnom róla, amit mások eddig máshol még nem írtak le előttem. Ezért aztán inkább át is adnám a szót másoknak és csak egy gyűjtést készítek ezekből.

A díjat alapító Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ oldalán hosszabb méltatás is olvasható a díjazottról és a díj háteréről, a döntést meghozó testületről. A díjazot képeiből közzétettek egy 2 perces video összeállítást, melyet blogjukon galériaként is meg lehet nézni:

A Mai Manó Ház blogján Kincses Károly folytatott vele még korábban hosszú videó beszélgetést:

A díjról beszámolt a magyar sajtó zöme (Kultura.hu, Media1.hu, Mai Manó blog, 24.hu, Magyar Nemzet, Baon.hu, stb.), nagy képes galériát készített munkásságából az Index, interjút készített vele a Klubádió és Dékán István is (1. rész, 2. rész). A Digitális Fotó Magazin cikkében pedig kollégái, pályatársai nyilatkoztak róla.

Facebook oldalán Szigeti Tamás így ír róla a díj kapcsán:

Nem tudom, de nekem a Rédei gyanús. (Karinthy talán megbocsátja ezt a kis plágiumot, de az ő auftaktjánál jobbat úgysem tudok kitalálni, ezért inkább kölcsönveszem.)
Szóval, szerintem valami nagyon nem stimmel vele. Mármint a Ferivel.
Ismerem több mint negyven éve. És nem tudok semmi rosszat mondani róla. És nem is hallottam rosszat róla soha, senkitől.
Akkor sem, amikor – hosszú ideig – inkább csak távolról tudtunk egymásról. Illetve én tudtam róla és igazából nem is gondoltam, hogy ő emlékszik rám, vagy hogy bármilyen halványan is, de benne lennék az ő világában.
Az Öcsi bában találkoztunk először. Vagyis abban a stadionban, amit utóbb Puskás Ferencről neveztek el. Akkor még Népstadion volt a neve és bevehetetlen erődnek tűnt nekem. 1977-ben lehetett. Kezdő, csetlő-botló fotóriporter-inas-jelöltként, mint a haverjaim közül is néhányan, nagyon szerettem volna focit fényképezni. De hát egy olyan lapnál voltam tanuló, amelytől igen nehéz lett volna elfogadható ajánlást kapni egy, a stadionba szóló belépőhöz. (OTSH belépőnek hívták, talán valaki még emlékszik rá.) A lapot a Hírlapkiadó Vállalat adta ki, csakúgy, mint a Népszabadságot, az Esti Hírlapot, a Népsportot, így aztán azt gondoltam, hogy akár én is tartozhatnék a menők közé.
Egyszer rászántam magam és a vállalati belépőt magam előtt tartva, odamentem a sajtóbejárathoz. Fogalmam sincs miért, beengedtek.
Elsőre sokkoló volt a hatalmas aréna látványa belülről. Bár nem voltak sokan a nézőtéren, hiszen egy hétközi bajnoki-, vagy kupa forduló lehetett, azért hangos volt a lelátó és bizsergető, egy kicsit félelmetes volt odamenni a kapu mögé, ahol a legtöbb fotográfus ácsorgott.
Sikerült nagyon hamar magamra vonnom a (leendő) kollégák figyelmét. Annyira szerencsétlenül, sután álltam ott, hogy le sem tagadhattam volna, hogy még soha nem voltam ilyen helyen, de még hasonlón sem nagyon. Méregettek, kérdezgettek, hogy ki a fene vagyok, hol dolgozom, és hogy mire számítok, különös tekintettel a kezemben tartott, a sportfotóra a ködös-párás őszi estén teljesen alkalmatlan Pentacon Six-szel (lehet, hogy Praktisix volt, nem emlékszem már), benne egy tekercs 27 DIN-es, ORWO (ORiginal WOlfen) filmmel. Válaszolgattam, ahogy tudtam. A nevemet például szinte tökéletesen elmondtam, meg azt is, hogy a Kertészet és Szőlészet hetilapnál dolgozom. És hogy most itt megpróbálnék fényképezni. Jöttek a szellemes megjegyzések. A legjobb az volt, hogy én biztos a fű növését fogom fotózni. Ha-ha-ha.
Ekkor közelebb lépett egy jó kiállású, sportos alkatú, már nem nagyon fiatal, de nem is idős, rutinosnak látszó fotográfus.

– Rédei Ferenc vagyok– mondta. – Hogy jöttél be?
– A Hírlapkiadós belépőmmel – válaszoltam.
– Ilyen még nem volt, de ügyes – mondta.

Azután adott néhány tanácsot. Hogy a szerény felszerelésemmel hova álljak, mire próbáljak figyelni. Meg hogy lőjem nyugodtan egy-kép blendével alul, aztán majd jól hívjak bele. Úgy lesz, gondoltam. Jól alul lövöm, aztán majd még jobban belehívok.
Na, hát először itt vált gyanússá a Rédei. Mert normálisan engem ott ki kellett volna nevetni, vagy legábbis kimosolyogni, ő meg odajön és segít. Itt valami nem stimmel.
Másnap a laborban megmondtam, hogy én azt a filmet alul lőttem, ezért aztán bele kéne hívni. Senki nem csodálkozott, úgyhogy azt gondoltam, hogy ez valóban jelenthet valamit.
Kockák voltak a filmen, de persze használható egy sem.
A következő napokban érdeklődtem, kérdezgettem a fotográfusokat, hogy ki is ez a Rédei.
Kiderült, hogy a neve már akkor fogalom volt a szakmában. A Népszava fotórovatát vezette, kovácsolta össze. Maga köré gyűjtötte a jelentkező fiatalok legjobbjait és tanította, pályára állította őket. Később a Népszabadságnál folytatta évtizedekig ugyanezt. Tanította a szakmát, a képszerkesztést és – az emberséget.

– Majd egyszer én is bemegyek hozzá, hátha engem is… – gondoltam.

De nem mertem bemenni soha, csak irigyeltem nagyon azokat, akik megtették és akiket befogadott a saját körébe.
(Nem sokkal később én is találtam egy mentor félét, a Szalay Zolit, aki sokat segített.)
Vagy húsz-huszonöt évig tisztelettel, távolról figyeltem a Rédeit, sok dolgunk nem volt egymással, de nagyon sokat hallottam róla. Szakmailag meg emberileg is, csakis csupa jót. Nem túlzás azt mondani, hogy rajongtak érte a beosztottai. Ez is gyanús: rajonganak egy főnökért. Ott valami nem stimmel.
Azután beleöregedtem lassan a szakmába és a 90-es évek közepe táján, amikor egyszer ő elnökölte a sajtófotó pályázat zsűrijét, bekerültem én is a zsűritagok közé. Akkor, a zsűrizés közben értettem meg sokat a Rédei féle látásmódból, hozzáállásból. És abból, amiről addig csak sokat hallottam, hogy hogyan beszél, viselkedik az emberekkel.
A zsűrizés napjai alatt magánbeszélgetésekre is alkalom nyílt. Elmondtam hát a régi, pálya széli történetet. Meg sok minden mást, amit azután hallottam róla és amiknek csak külső szemlélője lehettem. És akkor megint mondott valamit, ami legalábbis gyanús:

– Vártam, hogy egyszer bejössz.

Egy kicsit felkavart, de meg is nyugtatott ezzel, hiszen azt jelentette, hogy talán lett volna esély, ő készen állt arra, hogy megadja. Csak én nem voltam elég bátor.

Azóta nagyon sok minden történt. Közös kiállításaink voltak, jókat beszélgettünk, beszélgetünk néha és ezek a beszélgetések mindig megnyugtatók, erőd adnak és egy kicsit szebbnek tűnik utánuk a világ.
Minden alkalom után nagyon jó érzés arra gondolni, hogy nekem is van már egy kis Rédeim, valamim abból, amiért olyan sokáig irigyeltem másokat.
Szerintem ez is gyanús.
Remélem, Feri, hogy még nagyon-nagyon sokáig adsz nekem okot a gyanakvásra!!!!

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!