A pályázatra beküldött kép
Fotó: Sarah Scurr
Két fotós szinte ugyanazt fényképezi, majd plágium vád lesz belőle. A szokatlan szerzőjogi vádaskodás messze túlmutat önmagán és sokkal fontosabb alkotói tanulságokkal szolgál, minthogy győződj meg róla, hogy tényleg a te képed használták-e.
Némileg pikirt címmel a Cink magyarul is megírta az anyacég Gawker oldalán a Telegraph cikke nyomán megjelent sztorit. Két fotós egy hajóút során szinte teljesen egyforma képeket készített egy chilei jéghegyről, majd közel egy évtized múltán jogvitába keveredtek egymással, mert egyikük azt hitte, hogy a másik az ő képével indult egy pályázaton.
Az említett cikkek szépen leírják a történet technikai oldalát és azzal kapcsolatos konklúzióit, de nem nagyon mennek ennél tovább, pedig sokkal fontosabb tanulságai vannak a történetnek.
Korábban már írtam róla, hogy a szerzői jogvédelemnek és a művészi értéknek is követelménye az egyedi jelleg. Ennél a történetnél is felvetődnek hasonló kérdések.
A másik ugyanakkor készült kép
Fotó: Marisol Ortiz Elfeldt
A Guardian szerzője Jonathan Jones szerint viszont hiba túl fontosnak érezni az Instagram generáció fényképeit. Szerinte nem érdemes ezeknek a fényképeknek túl nagy értéket tulajdonítani, mert mindenki fényképez és ez az eset is azt mutatja, hogy tömegesen készülnek a tucat képek, amiket megkülönböztetni sem tudunk egymástól. Mint fogalmaz: “Az az igazság, hogy az olyan szavak, mint a kreativitás, egyediség, tehetség és eredetiség nem jönnek automatikusan, ha mindenki fényképez a bolygón.” Érvelését aztán azzal folytatja, hogy a történet mégis a fotózás lényegéről szól: “A tanulság az, hogy ha igazán jó képeket akarsz, akkor ne egy hajóútra menj! Menj egy háborús övezetbe – vagy a szüleid lakásába! A fotózás lényege, hogy eredeti témákat találj. Dokumentálja a világot, így a fényképezés valódi művészete abban rejlik, hogy felfedezel valami újat, személyeset, vagy megdöbbentőt. Amikor Richard Billingham a családja felé fordította a fényképezőgépét, akkor a saját világát mutatta meg, bátran, megindítóan. Amikor Robert Capa a háború szívébe vitte fényképezőgépét, akkor feledhetetlen igazságokat talált. Brassai egy érzésekkel teli varázslatos éjszakai világot fedezett fel Párizs Éjjel című könyvében. Garry Winograndnak hihetetlenül jó szeme volt a szokatlan és magávalragadó dolgokra. Larry Burrows olyan képeket készített Vietnamban, mintha egy tragikus művész komponálta volna őket, mégis megrázóan valósagosak voktak.
Ezek a hatalmas fotósok bizonyítják, hogy a fotózást csak a – gyakran hétköznapi dolgokban is fellelhető – különleges dolgok keresése által válhat művészetté. A remek fényképek a csodás és borszasztó valóságot mutatják.
Az öntelt és követelőző amatőr fotósok világában elvesznek ezek az igazi pillanatok a banalitások tengerében.”
A Gawker szerzője, Andy Cush úgy véli, hogy ezt a történetet mégsem érdemes az iPhone korának számlájára írni: “Igaz, hogy sokkal többen fényképeznek ma, mint akár csak egy évtizede, ami néha ilyen vitákat is eredményez. De ha van lecke, amit érdemes megtanulni, az nem az, hogy a kreativitás halott, vagy hogy az Instagrammal kattintgatók túlbecsülik képeik értékét.
Sokkal inkább az, hogy a hagyományos művészi plágiumot – ami több, mint egy évszázada ingoványos terület – egyre nehezebbé válik értelmezni most, hogy már a nagymamád is egy non-stop tartalom előállító gépezet lett.”
Te mit gondolsz a történetről megjelent véleményekről?
