Több olvasóm kérte, hogy írjak a Forma-1 fényképezésének kulisszatitkairól, hogy milyen a Hungaroringen dolgozni. Nos mit is írhatnék?
33-35 fok árnyékban, 47-50 fok a betonon, 3 nap szabadedzés, időmérő és verseny, 4,4 km pálya rengeteg séta és rohangálás, mégtöbb várakozás, időnként némi lökdösődés, mindez egy nagytelével és 1-2 fényképezőgéppel felszerelkezve. Valahogy így telik egy Forma-1 verseny a fotósoknak.

A nagyobb ügynökségek 3-5 fotóssal dolgoznak, hogy minél jobban el tudják osztani a munkát, minél több szerencséjük, esélyük legyen elcsípni a baleseteket és az előfizetőikhez eljuttatott képeik minél változatosabbak lehessenek.
Kisebb ügynökségek és újságok pedig kevesebb (általában csak egy vagy két) emberrel kénytelenek ugyanazt a feladatot megoldani. Egyszerre lenni a Padockban, ahol olykor hírességek mászkálnak és a pilóták készülődnek, miközben a pályán és a lelátókon is kell közben dolgozni, és persze a fotókat meg is kell szerkeszteni, szövegezni és elküldeni.

A munka már reggel elkezdődik a legtöbb fotósnak, hiszen a szakmai és bulvárlapok általában szinte egyformán érdeklődnek a pilóták portréi iránt. Kit jobban, kit kevésbé érdekel, hogy barátnővel, vagy épp milyen szerelésben, netán autóval vagy motorral érkeznek a pályára. Minden esetre ott kell lenni és fényképezni kell őket. Ugyanígy meg kell örökíteni, ha a Padockban sétálnak, fociznak, vagy épp készülődnek a versenyeikre, vagy amikor a verseny teljhatalmú ura, Bernie Eccleston tárgyalásra érkezik, és mint a Formula-1 keresztapájának egyszer csak kezet csókol neki valaki.
Fotózni kell a dedikálásokat, sajtótájékoztatókat, nyilatkozatokat, a verseny előtti parádézást, és szinte mindent, amit csak a pilóták, vagy egyéb fontos emberek csinálnak a verseny előtt, alatt és utána is.

Akinek és amikor lehet, fotózni kell a Boxutcában zajló készülődést is, beleértve a kerékcseréket és egyéb mozgalmas képeket épp úgy, mint a kocsijukban ülve indulásra váró pilóták közismert közeli képeit és egyéb életképeket.
(Ennek lehetősége ugye mostantól még korlátozottabb, mint korábban volt, ami a teljesebb/színesebb tudósítást megnehezíti, viszont legalább ennyivel is kevesebb helyen kell ottlenni és fotózni, hogy valami előnye is legyen a fokozódó szigornak.)

A Forma-1 fotózás legnyilvánvalóbb része, hogy fényképezni kell magát a versenyt. Nade honnan és hogyan? A közel négy és fél kilométernyi pályán belül körben van egy szevizút, amin körbe lehet menni, kívül pedig egy kevésbé kiépített ösvény mentén lehet közlekedni a pálya jó részén. Csakhogy aki kívül reked, az ott is marad a futam végéig, mert a versenypályán nincsenek zebrák. Csak a verseny leintése után lehet átjönni az aszfalton, szóval érdemes ezt a lépést alaposan átgondolni – többnyire azok élnek vele, akiknek van más fotósuk is, így ő fotózza majd az eredményhirdetést, a pálya külső ívén dolgozó fotósnak nem kell sietnie visszafelé.
A rajtot leginkább az első kanyar végében levő toronyból lehet/érdemes fényképezni. Csakhogy a toronyban szűkösebb a hely, mint ahány fotós onnan dolgozni szeretne. A kiemelt helyzetben levő ügynökségek fotósai ráadásul leragaszthatják a helyeiket, hogy oda más ne álljon. A kevésbé kiváltságosaknak maguknak kell úgy egy óra szobrozás árán foglalni a helyüket – majd megküzdeni a később érkező, de maguknak helyet szorítani próbáló fotósokkal.

Aztán ki-ki fényképezi a versenyt az első kanyarból, ameddig tudja/akarja, és utána indulhat a nagy séta körben a pálya körül újabb helyeket és ideális, vagy ahhoz közelítő látószögeket keresni. Elvben van rá 70 kör vagy 120 perc a versenyből, hogy mindenhonnan fotózzunk, ahonnan szeretnénk. Ez persze azt jelenti, hogy a fotós vagy egy helyben áll és azon a helyen fotóz le mindent, ami ott történik – és lemarad a pálya többi részén zajló minden más eseményről.

Vagy mászkál és több helyen is fényképezi ugyanazokat az autókat más helyzetben, más háttérrel, más módon. Akármelyiket választja is, mindenképpen kockáztatja, hogy minden máshol zajló eseményről lemarad, mert csak azt látja, ami épp az előtte levő pályaszakaszon történik. Ha épp olyan helyen fényképez, ahol nincs hangosítás és kivetítő, lényegében még csak azt sem tudja, hogy a verseny hogyan áll, ki vezet és bárhol máshol mi történik. Általában a fotósokat szállító buszok vezetőitől szoktunk érdeklődni az állásról – már amikor jön a busz és a vezető hallgatja a rádiót, mert különben ő a volán mögött pont annyira nem tud semmiről, mint mi a fényképezőgépeink mögött.

Fontos azonban, hogy a pálya körüli körrel időben végezni kell.

A fotósok az utolsó néhány körről  szinte törvényszerűen mindig lemaradnak, mert időben sorba kell állni a Boxutcába vezető bejáratnál. Innen engednek be minket az eredményhirdetésre, illetve, hogy a befutó győzteseket lefényképezhessük. Itt van mindig a legnagyobb tülekedés. Nem csak fotósok lökdösődnek egymással a jobb helyekért, hanem itt már a csapatok szerelői, egyéb tagjai és vendégei is bekapcsolódnak a lökdösődésbe. Miközben a fotósok csak arra koncentrálnak, hogy a győztesekről a legjobb képeket készíthessék, addig a barátok és rajongók vagy ugyanezzel próbálkoznak csak épp kisebb gépeikkel és mobiltelefonjaikkal, vagy csak gratulálni próbálnak kedvenceiknek.

A díjátadó és a nagy pezsgőbontás képeit már sokkal könnyebb elkészíteni, hiszen ezekre már az emeleti pódiumon kerül sor, ahol kevésbé vannak takarásban a résztvevők. Sajnos azonban még így is előfordulhat olykor, hogy egy magasabbra nyúló kéz, vagy óvatlanul a fotósok elé emelt zászló elronthatja a képet. Aztán kezdődik a hagyományos sajtótájékoztató, ahol még lehet készíteni néhány portrét a résztvevőkről. Közben a legtöbb fotós már rohan szerkeszteni és küldeni a képeket, aztán ha minden munkával kész van mindenki, lehet csomagolni a felszerelést és kiköltözni a sajtóközpontból. A kiköltözést pedig szó szerint kell értelmezni, mert egy ilyen intenzív hétvége nem csak fotó felszerelésben és számítógépekben, hanem az időjárás túléléséhez szükséges egyéb dolgokban is intenzív készülődést és beköltözést igényel a legtöbbünktől.

Mindez a program persze időjárástól független. Most hétvégén dög meleg, sőt hőségriadót hirdettek. A munka viszont nagyjából ugyanez lett volna, ha esik az eső, vagy a hó. A fotósok napja ugyanúgy a szabadban telt volna és az sem biztos, hogy kevésbé nedvesen. Bár a képek talán izgalmasabbak lettek volna, ha esik, így csak az izzadtságban úsztunk.

A Hungaroringen én (a bejegyzés 2013-as megjelenéséig) még nem fotóztam esőben. Két évvel korábban csak addig esett az eső, amíg a verseny előtt a helyünket foglaltuk a rajt/célegyenessel szemközti toronyban. Valamennyien bőrig áztunk, de mire a verseny elrajtolt, addigra  pálya már fel is száradt, az esőnek nyoma sem volt….csak a ruháinkon. Tavaly a szabadedzés alatt volt egy kis eső, de mire a boxból kiértem a pályára, már elállt az eső és felszáradt a pálya. Az utolsó vízpermeteket még láttam, de fotózni már nem volt módom.

Nagyjából ezek miatt van, hogy sokan már az első napon alig várjuk, hogy túl legyünk az egész versenyhétvégén. Közben azért persze megpróbáljuk kiélvezni, amit lehet és a legjobb képeket elkészíteni.

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!