Fotó: Csudai Sándor/Magyar Hírlap
Majd egy hónappal a megnyitó után nemrég eljutottam a Néprajzi Múzeumba megnézni a World Press Photo kiállítást. Az egyik látogató foglalta így össze a helyzetet: “szörnyű mit művelünk”. Nekem is nagyjából ez jutott eszembe a látogatásról, bár egészen másért.
Van, aki szerint az idei World Press Photo kiállítás kevésbé véres, mint a korábbiak. Ez alapján akár azt is gondolhatnánk, mintha megfogadták volna Radu Sigheti kritikáját a sok véres kép kártékonyságát illetően. Sokan viszont még mindig ugyanolyan borzasztónak – ezzel együtt elég szenzációhajhásznak is – érzik, mint bármelyik ezt megelőző volt. A képeket már láttam korábban, és nem is nagyon tudok/akarok hozzátenni semmit.
Az igazi meglepetés
Érdekes élmény volt viszont a jegyszedővel beszélgetni. Nem csak azt figyelhettem meg a vele folytatott beszélgetés során, hogy rengetegen látogatják a kiállítást, és hogy minden második ember a mellékhelységet keresi a bejárathoz ültetett személyzeten. Vagy hogy egy idő után már magától mondja mindenkinek, akinek a szemében azt a bizonyos csillogást vélte felfedezni, ami sejteni engedi, hogy arra a bizonyos megkönnyebbülésre vágyik első sorban.
Sokkal érdekesebb volt megtudni, hogy a Néprajzi Múzeumnak olyan jól – valójában inkább olyan rosszul – megy, hogy még a jegyszedő is diplomás néprajz kutató. Hogy éppen néprajzkutató szedte a jegyet, az csak véletlen. Na nem azért, mert beállt míg a jegyszedő elmegy kávézni. Jegyszedők nincsenek, az intézményben dolgozó szakembereket “fokozzák le” 1-1 napra jegyszedővé, teremőrré, és egyéb kevésbé tudományos posztokra, hogy így spóroljanak a szűkös költségvetésből. Míg aztán egy-egy szakembert is le nem építenek, mert már rájuk sincs pénz. Túlképzettek. Akinek több a diplomája, az megy előbb, különben két másikat kéne kirúgni helyette. Ami nyilván belső feszültségeket is szül bőven. Beszélgetőpartnerem meggyőződése, hogy ő lesz a következő. Mert ő is túlképzett – nem csak a jegyszedéshez. Szörnyű!
