A fotós társadalom ünnepnapjai közt azok az igazán piros betűsek, mikor ünnepnap nem munka közben találkozunk egymással, hanem egymást ünnepelni jövünk össze. Többnyire munkán kívül egy kiállításmegnyitó, díjátadó, vagy szomorúbb esetben egy közös ismerős temetése hozza össze ilyen nagy létszámban a kollégákat. Ezúttal egy ifjú pár egybekelése volt az apropó.
Darnay Katalin és Móricz Simon szombat délután a nem csak, de inkább többé, mint kevésbé fotósokból verbuválódott násznép, és Isten színe előtt egybekelt. A szertartás közben azon tanakodtunk páran, vajon milyen teher lehet hivatalos fotósnak lenni egy esküvőn, ahol az egy négyzetméterre eső hivatásos fotósok száma, kis túlzással csak a Parlamenti karzaton nagyobb, ott is csak a hely szűke miatt. Nem azért, mert minden jelenlévő erre a munkára ácsingózna a násznépből. Épp ellenkezőleg. Hiszen mindenki szakmai szemmel nézi a munkád, maga is csinálta, és már csak ilyen ez a szakma, persze mindenki jobban csinálná mint te, így akaratlanul is észreveszi, hogy épp milyen pillanatokról maradsz le, mit csinálna ő máshogy, jobban.
Viszont szinte kevesebb volt a násznépben fényképezőgéppel ácsingózó rokon és barát, mint egy átlagos “civil” esküvőn. Hisz a fotós had ide most vendégnek jött. Ezért vagy el se hozták a gépüket, vagy aki elhozta is, a táskájában tartotta – legfeljebb Instagramra lőtt egy-egy képet. Én is csak azért vittem gépet, hogy ide a blogra legyen mit tenni a poszthoz, mert már akkor tudtam, hogy erről az esküvőről írnom kell, mikor megkaptam a meghívót.
Bácsi Robi természetesen jól vette az akadályokat esküvőfotósként. Nem ez a fő fotózási területe, de nem először fotózott ilyet sem, és ha kedves barátként őt kérte fel az ifjú pár, nem lehetett nemet mondania. Arra a rövid időre pedig, míg gratulált az újdonsült házasoknak, én vettem át tőle a gépet, ha már előtte álltam a sorban. Hiszen az nem lehet, hogy a fotósonkak gratuláló fotósról és kedveséről ne legyen kép.
A menyasszony természetesen gyönyörű volt, a vőlegény valamivel feszélyezettebb, mint megszoktuk tőle. Persze nem csoda, hogy az oltár előtt nem viccelődött, mint a díjátadókon és munka közben szokott. Viszont szemlátomást boldogok voltak, és remélhetőleg ez sosem múlik el.
