Helen Mirren a magyar sajtó árnyékában
Fotó: Szabó Bernadett/Reuters
Nagyszabásúnak szánták az Ajtó című film szerdai vörös szőnyeges bemutatóját. Hollywoodi és hazai hírességek voltak is, csak a rendezvény nem sikerült valami fényesen. Ragyogás helyett inkább csak pislákolást könyvelhetnek el a rendezvény szervezői.
Egy kolléga “piros linóleum” címszavakban foglalta össze az esemény fényét fényének teljes hiányát. Hiába van jelen egy Oscar-díjas színésznő Helen Mirren személyében, aki az Oscar-díjas filmrendező Szabó István filmjének főszereplőjeként látogatott el a bemutatóra, és hiába a színésznő szerint is csodaszép Uránia Nemzeti Filmszínház pompája. Ez magában kevés egy esemény eleganciáját megadni, ha közben alapvető fejetlenség dúl.
Az Oscar-gála sem attól elegáns, hogy szép helyen és nagy embereknek rendezik, hanem hogy a nagy felhajtáshoz illő külsőségekről és szervezésről is gondoskodnak. Nem várom – sőt nem is szeretném – hogy Budapesten is kötelező legyen még a fotósoknak is a szmoking, vagy hogy limuzinok hozzák a vendégeket.
Rossz értelemben vett Hungarikum
Furcsa balkáni pikantériát ad egy rendezvénynek, mikor egy Hollywoodi világsztár érkezésének egyetlen világszínvonalú kelléke egy vörös szőnyeg. Pláne, ha azt a hetes busz megállójába terítik ki, elfelejtik megvilágítani, és a hátterében egy pékség, vegyesbolt és a pesti éjszakában elsuhanó tömegközlekedés látszik. Igazi világszínvonal. Nem állítom, hogy a film plakátja elé állítani egy sztárt sokkal fantáziadúsabb, de mindenképpen megszokottabb látvány abban a nyugati kultúrában, ahova tartozni szeretnénk. De hogy még ezt is a fotósoknak kell kiharcolni, mert a szervezőknek nem jut eszükbe. Majdnem olyan gáz, mint az, hogy az Oscar-díjas filmrendező az Oscar-díjas színésznőt az Uránia két ajtaja között fogadja, nehogy fotózható legyen az üdvözlés. Ezek után nem is annyira meglepő, hogy a szereplők premier utáni közös fotójánál a szereplők közül senki nem tudta, hogy hova is álljon, kire figyeljen, mit csináljon, és hogy az igen kaotikus csoportkép végül az előtérben egy tükör előtt készült el, ami még az amúgy gyönyörű épületben sem egy csodaszép háttér – főleg ha a fotósok és operatőrök hada is tükröződik benne.
Persze értem én, hogy mindig szűkös a költségkeret, spórolni kell, amin lehet, meg hogy mi egy ilyen ország vagyunk. De szomorú, ha több mint másfél milliárdos költségvetésből nem futja egy olyan díszbemutatóra, amin azt látja az ember, hogy a szervezők láttak már ilyet legalább a tévében. Főleg, hogy a problémák zömét nem a pénz, vagy az eszközök, hanem a szervezés, körültekintés, szakértelem és igényesség hiánya okozta – mint általában. Az Index és más lapok által is emlegetett apróbb-nagyobb bakikat már nem is említem, maradok a saját területemnél, a fotózásnál, meg ami azt szorosan érinti.
Volt már jobb Magyarországon is
Andy Vajnától például még csak profin megszervezett filmpremiert láttam még Budapesten is, legyen szó akár a Szabadság, szerelem premierjéről a Corvinban, akár étterme, a Nobu megnyitójáról. Mondjuk ő immár filmügyi szakpolitikusként el se jött erre a mostanira. De aki volt olyanon, azt állítja, hogy a Valami Amerika filmek bemutatói is már szinte amerikai külsőségekkel szoktak zajlani. Na de ilyen címmel illik is.
Az Urániában viszont valahogy nem szoktak az ilyenek jól sikerülni. Legutóbb (mikor premieren itt jártam), Christopher Lambert háta mögött száguldott el a hetes busz most pedig Helen Mirren burkolózott árnyékokba.
A legviccesebb az alábbi beszélgetés volt. Jól jellemzi sok magyar rendezvényszervező mentalitását – sajnos, pedig nem kellene így lennie:
- Fotós: Nem ártott volna egy normális háttér a vörös szőnyeg mellé, néhány reflektorral megvilágítani, meg hogy a biztonsági őrök az autogram gyűjtőket tartsák távol, ne a fotósokat akadályozzák.
- Szervező: De hát ugyanígy csináltunk mindent a múltkor is.
- Fotós: Akkor már abból is igazán tanulhattatok volna!
