A világ legnagyobb fotó gyűjteményei az Interneten
Egy kollégám ajánlotta figyelmembe az sg.hu cikkét, ami arról szól, hogy Több fotó készül a világon mint valaha, és megpróbálja barátságos szemszögből bemutatni a hozzá nem értő amatőrök fotózási szokásait. Magát a cikket nem kívánom sem leírni, sem részletezni az általa felvetett téziseket, olvassa el mindenki, és döntse el, hogy egyetért-e vele. Természetesen az amatőr fotókkal nincsen semmi baj hiszen ezeknek is meg van a maguk helye, szerepe és létjogosultsága. Sőt amit az írás próbál kifejezni, van nekik egy nagyon érdekes, sőt talán fontos társadalmi jelentőségük is a mindennapjainkban.
Azzal viszont nem értek egyet, hogy legalább nagyon alap szintű fotózási és esztétikai ismeretekre ne lenne szükség ahhoz, hogy valaki ebben a világban (vagyis a fényképek között) valamilyen szinten mozogni és ilyen formán kommunikálni tudjon. Persze nem várok el mélyreható fotó technikai ismereteket mindenkitől, sőt azt sem, hogy művészi látásmóddal bírjon. De a legalapvetőbb ismereti és igényességi szempontok ismerete, és tiszteletben tartása igenis elvárható. Ugyanúgy mint bármelyik írásban vagy szóban megnyilvánulótól az általa használt nyelv(ek) legalább minimális szintű ismerete.
Igaz itt is eltér az emberek igény szintje, hiszen van akinek sikk hibásan beszélni, és szándékosan elüt bizonyos betűket. Van aki pedig egyszerűen nem tudja hogyan helyes, van aki pedig nem találja a betűket a billentyűzeten, míg másnak csak akkor olvasható a kézírása, ha billentyűzeten gépel, viszont azt villám gyorsan és hibátlanul műveli. De azért az mindenki számára nyilvánvaló kéne legyen, hogy hátulról nem lehet valakit felismerni, így a “képesebbik felét” célszerű fotózni, hogy a felismerhetetlenségig életlen, elmosódott kép nem jó, illetve hogy nem minden elrontott kép művészi.
Az inkább tartalmi kérdés szerintem, de ugyanilyen fontosnak tartom, hogy az a kép, aminek a témája a kép kevesebb mint 10%-át tölti ki (vagyis szinte észrevehetetlenül kicsi a képen), és különben sem felismerhető éppúgy nem hordoz információt, mint az a kép, amin látszik két (vagy több) alak, akik nem felismerhetőek, és nem kivehető, hogy mit csinálnak. Az ilyen képek még akkor sem hordoznak információt, ha a készítő számára rendkívül fontos pillanatokban készültek, és ő pontosan tudja, hogy mi micsoda a képen, és mit ábrázol, vagy mit szeretne vele közölni másokkal. Ahogy egyik kedvenc mondásom tartja, “ha egy képen nem felismerhető, hogy a kép miről szól, és külön el kell mesélni, akkor az már irodalmi műfaj, és nem fotózás.”
A képekhez kapcsolódó technikai / informatikai ismeretek közül pedig legalább annyit illene mindenkinek tudni, és betartani, hogy a képet beforgatjuk, hogy ne a falon üljenek az emberek, és talán azt, hogy 10MB-os képekből nem illik/érdemes huszat csatolni egy levélhez, bár ezt jobbára a levelező programok szokták jelezni, illetve felkínálják az átméretezést.Úgy gondolom ezek éppen úgy alapjai a képi kommunikációnak, mint az hogy köszönéssel és bemutakozással kezdünk egy telefonbeszélgetést, vagy hogy nem beszélünk tele szájjal. Bár van akinek ezek sem fontos szempontok, és az sem mindenkit zavar, ha a szájában tartott szendvics darbkák miatt (vagy épp a képei minősége miatt) nem értik mit próbál mondani.
Bár itt elsősorban a saját képekről van szó, de azért a közösségi fotómegosztáshoz óhatatlanul hozzátartozik az is, hogy mások által készített képeket is küldözget, feltöltöget, mutogat az ember. Ezért aztán itt is megemlítem kedvenc vesszőparipámat, hogy még a mobiltelefonos nem profi fotós is megérdemli, hogy odaírjuk a kép mellé, hogy ki csinálta, és hogy az engedélye nélkül ne használjuk, illetve ne éljünk vissza az alkotásával, ne használjuk olyasmire, amihez nem járulna hozzá…
Kiegészítés: természetesen a fent leírtak túlnyomó többsége jobbára módosítás vagy kiegészítés nélkül érvényes a hasonló mértékben és formában egyre népszerűsödő videózásra is.
