Sikeresen megérkeztem Magyarországra, és még a csomagjaimat is sikerült összeszednem. Távozáskor sem sikerült jobban megkedvelnem Manchester repterét, mint korábban az érkezéskor. Ezúttal nem a fotózásba kötöttek bele, hanem a csomagom méretébe, úgyhogy kénytelen voltam az eredeti szándékaimmal ellentétben feladni a holmim kézi poggyásznak szánt részét is.
Újra úton vagyok, időzónákon (na jó csak egyen) keresztül, hogy közel két hét távollét után ismét visszatérjek Budapestre.
Egyik kedves ismerősöm meglepett egy linkkel. Sok hasznos véleményt nem találtam rajta, csak egy viccesnek szánt képet arról, hogy a képek vízjelezése egy áttetsző logó és a paranoia egyvelege. Ami valahol igaz is, de mint a fenti mondás jelzi nem mindenki téved, aki azt gondolja, hogy van mitől tartania. A fotókat pedig igenis előszeretettel tulajdonítják el olyanok, akiknek nem kellene.
Az utazás (egyik) legkellemetlenebb tényezője a csomagolás. Mindent magunkkal vinni, semmit nem otthon felejteni, mindent belepréselni a bőröndbe, biztosítani, hogy a bőrönd megfeleljen a repülő társaságok elvárásainak, ne legyen se túl nagy, se túl nehéz, mégis védje a bőrönd a holminkat, viszont értékesnek se tűnjön, mert akkor esetleg ellopják.
A Casino Royale gipsz-karton és beton falakon áttörő jelenetei után állapítottam meg – ami tulajdonképpen az utóbbi idők összes Bondjára igaz, nem csak a Daniel Craig által megformáltra – hogy James Bond a közhiedelemmel ellentétben nem is egy elegáns, nyársat nyelt brit TITKOS ügynök, hanem egy – jobbára jól öltözött – tank….lényegében nem is olyan karakter idegen az Aranyszemben látható Szentpétervár utcáit rommá zúzó tankos üldözés, miközben Bond a nyakkendőjét igazgatja…
Tegnap este három idióta fotós (köztük én is), munka után, munkaruhában – ezúttal szmoking és csokornyakkendő – beült egy étterembe vacsorázni. Ha már az alkalomhoz illően öltöztünk, természetesen mi mást választhattunk volna mint egy gyors éttermet? Mondjuk én nem szeretem a gyors éttermeket, de ebben a helyzetben ezt a poént kár lett volna kihagynunk. És naná, hogy rántott csirkét, meg barbeque bordát kellett ennünk, mert az igazán finom. Jól mutattunk, de a helyiek nem tették szóvá, már megszokták a furcsaságokat.
Már korábban is látszottak jelei, hogy romlik az idő, és “vége az angol nyárnak”, de tegnap reggelre lett ez igazán valós helyzet. Mikor kiléptem a szállodából már esett az eső. Ami itt nem az otthoni bőséges esőzést jelenti. Inkább csak szitált, apró cseppekben permetként hullik. De azt megállás nélkül, nagy intenzitással, így még esernyő alatt is bőrig tud ázni az ember. Különösen mivel mindezt – a tengernek is köszönhetően – rendkívül erős szél kíséri. Mindent megtesz, hogy kicsavarja az ember kezéből az esernyőt, és ha a csuklóm erősebb is több napi fényképezőgép emelgetéstől edzve, arra elég, hogy tartós alakváltozást gyakoroljon az esernyőre. Lényegében a “broli” (ti. unbrella – esernyő) nem is jó másra, csak hogy az ember arca ne ázzon meg, mert ami nem közvetlen az esernyő alatt van, az úgyis kap a vízpermetből.
A New York Times tulajdonosa Rupert Murdoch nemrég bejelentette, hogy a nyomtatott sajtó végnapjaival együtt szerinte leáldozott az ingyenes Internetnek is. Már akkor is nagyjából sejthető volt, hogy a lap Internet oldalának fizetőssé válására gondol, nem sokkal később pedig már meg is ismerhettük a testet ölteni látszó elképzelést: Times Reader 2.0.
Mindig meglepő különlegesség egy viszonylag eldugott angliai kisvárosban magyar ételkülönlegességet találni, ahogy az eladót is meglepte, hogy magyarul köszöntem neki, de nem csak a Kalácsoda kft neve magyar hangzású Blackpoolban, az ott dolgozók is egytől egyig magyarok. Próbálják megédesíteni az angol hétköznapokat. Nincs könnyű dolguk, hiszen a hagyomány tisztelő angolok nem szívesen próbálkoznak új és ismeretlen dolgokkal.
Nem vagyok egy faölelgető típus, de ha már használni nem tudok a környezetnek, legalább próbálok nem nagyon ártani. Szerencsére egyre gyakrabban látom ezt a két sort mindenféle hivatalos levelek végén, ami őszinte örömmel tölt el. Részben azért, mert nem szeretem azt a “szemét” kupacot ami az asztalomon szokott felhalmozódni időről-időre mindenféle nyomtatványokból, sajtfecnikből, és sajtóanyagokból. Részben pedig azért, mert tényleg jónak tartom ezt a “zöld gondolatot”, hogy ne nyomtassunk ki mindent okkal-ok nélkül. Ráadásul szerintem manapság egyszerűbb is a legtöbb dolgot elektronikusan intézni.