Ma délután helyezik végső nyugovóra Weber Lajos fotóriporter földi maradványait a fővárosi Szent Család Plébánián.
“Emléke szívünkben és fényképeiben él!”
Az augusztus 3-án elhunyt kollégára utolsó munkahelye, a Népszava egy archív fotó összeállítással emlékezik.
Ma délelőtt helyezik végső nyugalomra a Külügyminisztérium Sajtó Főosztályának január 28-án, 60. életévében eltávozott volt vezetőjét, aki nem sokkal a magyar EU elnökség átvétele előtt vonult nyugdíjba.
Nem sokkal nyugdíjazása előtt még személyesen hívott fel, hogy választ adjon a minisztériumhoz intézett kérdésemre a kuvaiti fotós tilalommal kapcsolatban. Mint mindig, ekkor is kedves és segítőkész volt.
Sajnos nem ismertem őt túl közelről, csak néhány alkalommal beszéltünk személyesen. De az arcát, nevét és különösen munkájának eredményét jól ismertem. Évek óta rendszeresen találkoztam vele a Külügyminisztérium által szervezett diplomáciai események tudósításainál.
Az eseményeken a gondjaira bízott újságírók és fotósok mellett volt, felügyelte őket, és részt vett a kordában tartásukban ha szükség volt rá. De bármi nehézség adódott, mindig partner volt a mindenki számára elfogadható megoldás megtalálásában. Mindig azon volt, hogy a megfelelő munkakörülményeket biztosítsa a sajtónak. Mint azt maga megfogalmazta pár éve, neki az a dolga, hogy mi dolgozni tudjunk.
Már a nyugdíjazásának hírét is sajnáltam, halálhíre pedig elszomorít. Remélem, hogy sok kollégája, és tanítványa őrzi nem csak a tőle tanultakat, hanem az emlékét is. Nyugodjék békében!
Fotó: Völgyi Attila
Néma gyásszal adózott a héten a fotós-, és divatszakma Lovász Sándor László emlékének. Nagyra becsült kollégánkat, kedves barátunkat a Kiscelli Múzeum romtemplomában búcsúztattuk el. Az egykor templomnak épült, ma múzeumként működő épület megannyi divatbemutató helyszíne volt, ahol együtt álltunk Sanyival a fotós emelvényen.
A búcsúztatón most az övé volt az egész fotós emelvény, rajta két jellegzetes aluminium bőröndje, és fényképezőgépe, mely már soha többé nem fényképezhet modelleket. Mellettük nyakbaakasztós fotós passzai, amikből egész csokorra való lógott mindig a kocsijában, hiszen ezeket gyűjtötte, és bárhol fotózott mindig megőrizte őket. Megemlékező barátai egy szál virággal, egy újabb passzal, és egy fotóval búcsúztak. Ki saját belépőjét akasztotta a többi mellé, ki egyedit tervezett a szomorú búcsúhoz. Volt, aki Sanyiról, Sanyi által, vagy vele közös képét akasztotta a passztartóra, vagy csak magában helyezte a képet a többi fotó mellé, majd gyertyát gyújtottak a szomorú kegyhely előtt.
Fotó: Szokolay László
Nem mondott senki beszédet, és nem volt közös imádság, és egyéb kötelező formalitás, sem az elhunyt hangos méltatása. Csak a néma gyász, és kinek-kinek saját emlékei, személyes búcsúja egy szeretett baráttól. Nem álltak híres és ismert emberek, sztárok a reflektor fénybe, hogy megpróbálják túlragyogni a elhunyt emlékét. A félhomályban ők is, mindenki névtelenül, arctalanul, magában, némán gyászolt, csak a kegyhelyet ragyogta be a mécsesek fénye, és Sanyi emléke. Zenész barátai halk muzsikával búcsúztak, majd maguk is csatlakoztak a gyászoló barátok tömegéhez, hogy végső búcsút vegyenek tőle.
Temető beli utoló útjára Mezőkovácsházán már csak a család, és néhány közeli barátja kísérte el, de lélekben nagyon sokan ott voltak, és együtt siratták velünk. Mindannyiunknak hiányozni fog minden egyes divatbemutatóról. Nélküle már egy rendezvény sem lesz ugyanolyan, mint korábban.
Kapcsolódó hír:
Fotó: Posztós János
Földön hevertek, és némán hallgattak a máskor vadul kattogó fényképezőgékepek Pólya Zoltán fotóriporter temetésén. Földre helyezett fényképezőgépekkel álltak sorfalat a fotóriporterek eltávozó kollégájuk tiszteletére az Óbudai temetőben. Így indult utolsó útjára a sokak által ismert, és kedvelt, barátnak, tanárnak, mesternek tekintett kolléga.
Fotó: Posztós János
A jó munka kapcsolat, és a közeli barátság okán a Köztársasági Őrezred Koronaőr zászlóalja is eljött, és tisztelgett a sír előtt, de számukra tiltja a szabályzat, hogy parancs nélkül alakzatban cselekedjenek. Katonai tiszteletadás csak állami temetésen dukál, így a fotóriporterek adták a díszsorfalat. Többek szerint (szerintem is) eredeti és szép gesztus ez, nemes formája a tisztelgésnek egy megbecsült kolléga előtt.
Fotó: Posztós János
Ki fényképezőgéppel, ki anélkül érkezett a temetésre. Sokan munkából, és munkába tartva. Mindenki döntse el vérmérséklete szerint, hogy fényképez egy temetésen, vagy sem. Ekkor, ott, mi többen úgy éreztük, hogy ez a helyes. Persze voltak, akik azért kattintottak párat. Rájuk sem nehezteltünk. Pólya Zoli is ezt mondta volna: “fényképezz, az a dolgod”. Hiszen ezt tanította fotóriporterek nemzedékeinek. Ahogy valaki a temetőben mondta, ennél csak a Foci VB-n van most több fotóriporter. És talán tényleg így van. Persze picit túlzás ez, de sokan eljöttek elbúcsúzni tőle, szakmabeliek, tanítványok, barátok. Olyanok, akikkel együtt indult el a pályán, akikkel együtt dolgozott, és akiket ő indított el rajta. És persze ismerősök, barátok, rokonok, nem csak fotósok.
Fotó: Posztós János
Búcsú beszédét Csonka András, a Művészetek Palotájának vezérigazgató-helyettese mondta, aki úgy fogalmazott, “Zoli biztos most is fényképez minket, fentről.” A MüPa fotósaként fáradhatatlan krónikását az intézmény saját halottjának tekinti, aki kezdettől ott volt, és fotózta őket. Hihetetlen, hogy már nincs többé.
A képekért köszönet Posztós Jánosnak, akit az elhunyt családja kért fel, hogy fényképezőgépe aznap ne némán emlékezzen meg az elhunytról a temetésen.
Kapcsolódó anyagok:
Fotó: Radó Alexandra / Stop.hu
Egy ismerősöm nemrég megkérdezte, hogy miért kell egyáltalán fényképezni egy temetést? Miért kell a sajtónak betolakodnia a gyászoló család és barátok, ismerősök magánéletébe? A kérdés jogos, és nem csak Daróczi, hanem sok más híres és ismert ember kapcsán felvetődött már. A relatíve közeli múltban Bujtor István, a roma támadások áldozatai és Michael Jackson jutnak eszembe, illetve legfrissebbként a pénteken temetett futballista Varga Zoltán és Popper Péter, akit jövő héten temetnek. Vagy épp a Kaczynski házaspár, akiket egy hete gyászol a világ, és pont ma temetik őket.
Szóval miért is kell ott lenni a sajtónak és bemutatni a gyászt, és a fájdalmat. Mert érdekli az embereket, kíváncsiak, és – ahogy más esetekben is – aki nem lehet ott, a sajtó útján vehet mégis részt. Régi mondás, hogy az újság legolvasottabb rovata mindig a gyászrovat. Ma már ilyen nem is nagyon létezik. A gyász ma inkább a bulvárral keveredik. Különösen, ahogy az eltávozottakról egyre több és több részlet jelenik meg, újabb és újabb cikkek sora, amik egyre kevesebb újdonsággal tudnak szolgálni, de még hajtják a szenzációt, mert van rá kereslet. Azért remélem, hogy Darócziból nem lesz újabb Zámbó Jimmy, aki még halála után közel egy évtizeddel is bulvár téma olykor. Hogy ez helyes, vagy sem, döntse el mindenki maga. A megoldás – mint annyi más esetben is – talán a tapintat lehet.
Van egyébként olyan ismerősöm – na nem a celeb világban – aki szerint a temetés is az élet része. Sőt a családi élet része. A család náluk (is) közösen őrzi az eltávozottak emlékét, közösen gondozzák a sírt, és náluk a temetés és a sír fotózása is ugyanolyan része a családi életnek, mint az esküvő, a gyerekek, vagy a családiház fényképezése. Persze más hangulatban, kicsit más szereppel, de ugyanolyan természetességgel.
Számomra a gyász fotók és gyászos témák sajtó megjelenése furcsa kicsit, és mindig nehéz egy ilyen hangulathoz, pláne az azt jól tükröző képekhez megfelelő, odaillő képaláírásokat találni. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy kár a szóért, hadd beszéljenek a képek.
Sőt nehezemre esik itt a blogban is egy-egy gyászos téma után valami egészen más témát előhozni. Sokszor töröm rajta a fejem, hogy vajon egyik vagy másik téma mennyire illik az előző halálhír után.
Különösen kegyetlen a sors, ha a képek szöveges kontextusát buta automaták, lelketlen reklámrobotok (itt most tényleg gépekre gondolok) írják. Ahogyan a Daróczi temetés kapcsán a Comment.com írt a Délmagyar félresikerült képekhez rendelt hirdetéseiről. Amikor a szövegkörnyezetből az intelligensnek vélt gép megpróbál találó reklámokat keresni, és banális, durva és visszatetsző helyzetek születnek belőle.
És hogy kell-e temetéseket fotózni, és ilyen képek kellenek-e egy temetésről, kell-e ennyi, vagy ez is csak az Internetes galéria kényszer terméke? Döntse el mindenki maga, és aszerint nézze vagy ne nézze a gyászt feldolgozó képeket.
|
|
|
|
| RSS | Hírlevél | ||
| (RSS?) (Twitter?) (Facebook?) | |||
