Ezúttal a Facebookon kering újra a Kevin Carterről szóló körlevél, aminek a nyomán mindenki csak ítélkezik anélkül, hogy ismerné a tényeket. Kedvenc mottóm, hogy ne csak megossz, hanem gondolkodj is, de az sem árt, ha utána néz az ember és nem egy hoax alapján ítélkezik valaki felett.

Korábban már írtam Kevin Carterről és halálának körülményeiről, de mivel sokan megosztották az alább idézett körlevelet, úgy éreztem, hogy nem árt újra összeszedni a tényeket és megkülönböztetni a tévképzetektől.
Aki látott már az Interneten terjedő hoaxok közül egy-kettőt, az pontosan tudja, hogy az idézett naplóbejegyzés már csak azért sem valószínű, hogy eredeti, mert olyat nem ír az ember a saját naplójába, hogy “küldd el ezt a baráti emlékeztetőt másoknak”, ez tipikusan körlevél küldő szokás.

Az egyetlen szemtanú szerint
A leghitelesebbnek tekinthető szemtanú Joao Silva, akivel Carter együtt utazott Szudánba. A két fotós kb. fél órát töltött Ayod faluban, mivel ennyi idő kellett az őket szállító ENSZ repülő személyzetének az élelmiszer szállítmányok szétosztására. A két fotós ez alatt az idő alatt tudott fotózni az ételosztás helyszínén és a közvetlen közelben.
Silva elmondása szerint a falu asszonyai előjöttek fa kunyhóikból, mikor az ENSZ repülő megérkezett, hogy átvegyék a segélyeket. A gyerekeket csak erre az időre hagyták magukra, de így is látóhatáron belül voltak. A két fotósnak se lett volna ideje messzebbre menni, hiszen a repülő nem várt rájuk. Silva gerillaharcosokat próbált meg fényképezni a környéken, míg Carter az éhező gyerekeket fotózta. Így találkozott a képen szereplő kislánnyal is, aki távolról sem volt olyan magányos, mint a fotón tűnik. Silva szerint a madár vagy magától elrepült a kép elkészítése után, vagy Carter kergette el, mint arról néhány helyen nyilatkozott. De Silva elmondása alapján, ha Carter mégis otthagyta a gyereket és nem segített, akkor sem maradt a sorsára meghalni, hiszen a faluban élők a közelben voltak.

Megbízhatatlan források
Hogy valójában mi is történt a kép készítésekor, arról nincs sok hitelt érdemlő bizonyíték. Már csak azért sem, mert az eltelt húsz évben mindenki kedvére módosította a történetet saját előítéletei vagy érdekei szerint. Sokan inkább kihagytak belőle részeket, vagy mert nem is jutottak el hozzá a pontos részletek, vagy mert nem illett az átadni kívánt üzenethez – mint a körlevél esetében is.
Cartertől találni olyan nyilatkozatot is, amiben azt mondta, hogy elzavarta a madarat, meg olyat is, amiben sajnálkozik, hogy nem tette meg. Állítólag valahol azt mesélte, hogy húsz percig ült egy fa alatt és várta, hogy a madár széttárja a szárnyát, aztán sorsára hagyta a gyereket – mondjuk, nekem valószínűbbnek tűnik, hogy mielőtt feladja a fotós, előtte megpróbál legalább egy követ a madárhoz vágni, hogy tényleg széttárja a szárnyait, legalább mikor elröppen ijedtében.

Minden esetre Carter kijelentéseinek szavahihetőségét nem segíti a tény, hogy akkoriban egyre keményebb drogokon élt, és fokozatosan becsavarodott. Korábban a szeme láttára munka közben ölték meg az egyik legjobb barátját és kollégáját Ken Osterbroek fotóriportert és ki tudja, hogy az általa fényképezett dél-afrikai törzsi harcok során még hányszáz másik ember megkínzását és halálát nézte végig (ahol fel sem merülhetett, hogy segíteni tud-e, mert a puszta jelenlétével is az életét kockáztatta). Elméje kétség kívül megbomlott, ami végül az öngyilkosságba kergette. De a körlevéllel ellentétben ennek nem a keselyűs kép és a rajta látható gyerek sorsára hagyása volt az oka – legalábbis egyedüli, vagy fő oka biztosan nem.

Búcsú levelében azt írta: “Levert vagyok… nincs telefonom… nincs pénzem lakbérre… nincs pénzem gyerektartásra… nincs pénzem a hitelekre… pénz!!! Kísértenek a gyilkosságok képei, düh és fájdalom… szenvedő és sérült gyerekek, lövöldöző őrültek, néha a rendőrség, gyilkosok… megyek, hogy találkozzak Kennel, ha elég szerencsés vagyok.”

A hazánkban sajnos moziban nem vetített Bang Bang Klub című filmben a keselyűs fotó elkészítése is szerepel, bár annak részleteibe információ híján szintén nem mennek bele, megismerheted viszont belőle, hogy miken ment keresztül Carter és mi vezetett végül az öngyilkosságához.

A körlevél szövege:

Így terjed a hoax

A szudáni útja során készült naplóbejegyzései között az alábbit találták:

“Édes Istenem, ígérem, hogy soha többé nem hagyom veszendőbe menni az ételem, bármennyire nem ízlik nekem, és bármennyire tele is vagyok. Imádkozom, hogy legyünk sokkal érzékenyebbek a minket körülvevő világgal, és ne vakítson el saját önző természetünk és érdekeink. Remélem, hogy ez a kép örökké emlékeztetni fog minket arra, hogy milyen szerencsések vagyunk, és sosem szabad semmit eleve adottnak vennünk. Mondj el egy imát a szenvedőkért, legyen bárhol a világon, és küldd el ezt a baráti emlékeztetőt másoknak. Nézd meg, és gondolkodj el rajta, mielőtt panaszkodnál az életedre, és az általunk naponta elpocsékolt ételre. Ígérd meg ma: soha többé nem hagyok ételt kárba veszni!”

Kiegészítés: Köszönöm, hogy az Urbanlegends is megosztotta Kevin Carter képének és halálának valós történetét.

A kép készítésének 25. évfordulója alkalmából 2018 márciusában a Getty Images blogja is foglalkozott Kevin Carter ikonikus képével és sok másik képével együtt mesélték el Carter életének és halálának történetét. Mint írják, az a Mundo című spanyol nylevű lap 2011-ben utánajárt, hogy mi lett a képen szereplő gyerekkel – akit addig szinte mindenhol lányként emlegettek. Kutatásuk kiderítette, hogy a gyereket Kong Nyongnak hívták és fiú volt. Az újságnál felfigyeltek rá, hogy a képet felnagyítva látszik a gyerek csuklóján az ENSZ élelmiszer-segély központjának műanyak karszalagja. Ezen a karszalagon pedig a T3-as felirat kék tollal. A gyereket akkor a Doctors of the World jótékonysági szervezet francia apácái gondozták akkor. A cikkben megszólaló Florence Mourin koordinálta akkoriban a munkájukat. Mint elmondja, a T a súlyos alultápláltság kódja volt, a szám pedig azt jelezte, hogy hányadikként érkezett a kórházba. Ez felébresztette az újságírók reményét, hogy túlélte az éhínységet és talán a térségben dúló háborúkat, így talán 18 évvel később sikerülhet megtalálniuk Ayodban az azóta már felcseperedett gyermeket. Egy az ételosztásban annak idején résztvevő helyi lakos segítségével elhutottak a családjáig és az apjától megtudták, hogy a fiú túlélte az éhezést, de négy évvel később “lázban” meghalt.

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!