Internet és szerzői jogvédelem

paragrafusNapról-napra aktuálisabb kérdés az Internet és szerzői jogvédelem kapcsolata, amit már én is többször érintettem – fogom is még – és amit világszerte rengetegen vizsgálnak, kritizálnak, és próbálnak megreformálni. Nagyon sok okos – és számos kevésbé okos – gondolat született már a témakörben, de teljesen kivesézni talán soha nem is fog sikerülni.

Nemrég a New York-i ASMPNY szakmai szervezet mutatott be egy kisfilmet a fotók illegális eltulajdonítása / felhasználása elleni tiltakozásként, amivel próbálják a sokak számára felfoghatatlannak tűnő fogalmat (kép lopás) felfogható közelségbe hozni. Talán több, mint kevesebb sikerrel, de minden esetre – ahogy a TED szlogenje tartja – egy gondolat, amit érdemes terjeszteni: mások alkotásai megérdemlik a tiszteletet, hogy ne vegyük el a megkérdezésük és engedélyük nélkül. Ha viszont (az engedélyükkel) felhasználjuk valamire, akkor tüntessük fel az alkotó nevét és a forrást.

Felröppent a napokban egy új hír az Interneten, amit sokfelé előszeretettel idéznek, rendre a Boing Boing ugyanazon hírére hivatkozva. Többen, több helyen megnyilatkoznak az itt említett új ACTA (Anti-Counterfeiting Trade Agreement) tervezetről. A kereskedelmi egyezmény egyes kitételei ugyanis köteleznék az Internet elérés és tartalom szolgáltatókat, hogy ők maguk is tegyenek meg mindent a gondozásukba kerülő tartalmak jogtisztaságáért. Ez lenne a csak felületesen – főleg a kiszivárogtatásokat magyarázó értelmezésekből – ismert szabályozás számos kritikájának alapja.

Az ellenzők szinte kórusban kiáltanak fel az amerikai kormányzat ellen, összeesküvést, visszaélést és elnyomást vizionálva. Persze nem teljesen alaptalan a nagy testvértől félelmük, ami John Steinbeck szerint az amerikai életforma egyik  alappillére. Hiszen ha a tervezetről terjedő hírek beigazolódnak, az akár azt is jelentheti, hogy bizonyos jogsértési ügyekben már az Internet szolgáltatók moderálhatnák szolgáltatásaikat, de mindenképpen nagyobb teret engedne a hatóságok korlátozó és nyomozati tevékenységének.
Ezt több publicista úgy magyarázza, hogy “zeneletöltései miatt börtönbe kerülhet a gyereke”, és még a finomabb változatok is azt jósolják, hogy “hónapokra szünetelhet valakinek a munkához szükséges Internet hozzáférése, csak mert egy családtag valami olyat töltött le, amit a szolgáltató kifogásol”. Ugyanakkor a tervezet valós tartalma, különösen a pontos szövegezés egyelőre ismeretlen (amiben akár a szórenden, vagy vesszőkön múlhat – a jogászok által egyébként is évekig vitatható – valós jelentés). A kritikusok pedig távolról sem a dokumentum valós tartalmáról vitatkoznak, inkább saját félelmeiket vetítik ki, és azokkal hadakoznak. Még ha az új egyezmény (tegyük fel) valóban fel is hatalmazná bármire is a szolgáltatókat, az egyelőre ismeretlen, hogy milyen mértékben és módon lennének képesek, és hajlandóak annak érvényt szerezni. Kicsit olyan ez mint a halálbüntetés kérdése, amit az USA több állama támogat, mert hatásos elrettentő erőnek ítélik, míg más államok megszüntették, mert súlyosabb korlátozásnak érzik, mint amennyi előnye van. De említhetnénk hasonlatként az Amerikában különösen nagy hagyományokkal rendelkező – és különösen vitatott – fegyvertartási kérdést, amihez sokan foggal-körömmel ragaszkodnak, miközben itt – és talán ezért? – történik a világ legtöbb erőszakos bűncselekménye, míg mások ugyanilyen vehemensen tiltakoznak ellene. Vagy felhozhatnánk példának a nálunk is rendszeresen napirendre kerülő kábítószer legalizálás, alkohol vagy dohány tiltás kérdését. Viszont minden példa közül egy örök dilemma írja le talán legjobban a helyzetet: hogy verjük-e a gyereket, vagy a szép szóval lehet célravezetőbben nevelni?

Ugyanakkor sokan – talán eltúlzott nagyvonalúsággal – elsiklanak afelett, hogy milyen nagy mértékű – és nagyon is valós – az a károkozás, amit a szerzői jogok megsértésével sokan tudatosan, még többen minden szándékosság nélkül elkövetnek, nagyon sokak rovására. A szellemi termékek illegális másolása, terjesztése, felhasználása nem csupán a műszaki szabadalmakra vonatkozik, hiszen az Internet és a fejlett informatikai eszközök segítségével szinte nincs olyan szellemi termék, ami nem többszörözhető, és továbbítható, így az informatikában, képző és iparművészetben, irodalomban, filmművészetben, fotográfiában, zenében és az élet szinte minden területén akadnak ilyen visszaélések. Az új szabályozás kritikusai szerint ez az egész csak a multi cégek lobbija, hogy egy új szabályozással megerősödve védjék érdekeltségeiket.
A nem csupán vélt veszteségek miatt sokan – főleg a tartalom előállítók oldaláról – örömmel fogadják a kezdeményezést. És szerintem komoly tévedés, hogy csak a multik részéről. Persze nyilván ők is erősen érdekeltek, és talán a döntéshozatalra nagyobb ráhatásuk van. De a szerzői jogok nem csak a multikat védik, hanem a kisebb, önálló alkotókat éppúgy. Nem ritkán éppen a multikkal szemben.  És mi, akik a tartalmat előállítjuk, sokan vagyunk, akik üdvözlik, hogy végre valamit próbálnak tenni. Nyilvánvaló, hogy nem jelent tökéletes, még kevésbé azonnali megoldást. De valaki próbál tenni valamit a megoldásra váró kérdésben.

A tervezet kritikusainak feltétlenül igazuk van benne, hogy a tiltás és a szigorú fellépés önmagában nem feltétlenül eredményes a “kalóz jelenség” felszámolására. Ugyanakkor a szerzőjogi oltalom és a jogsértések retorzióinak megszüntetése csak látszólag nyújtanak megoldást. A törvény ma elvi kényszert jelent, amit adott esetben akár érvényesíteni is lehet az elkövető ellen, ha viszont ez a “fenyegetés” sem lenne az egyáltalán nem garantálna szükségszerűen nagyobb tiszteletet az alkotók irányában, még kevésbé önkéntes tehervállalást. Tehát sem a most megkárosított alkotók elvi megbecsülését, sem az anyagi megbecsülésüket nem lenne képes a szabad modell kiváltani. Akkor mit érne el? Pusztán annyit, hogy a károkozót nem lehet károkozónak nevezni.
A probléma megoldása (talán) az lehetne, hogy a mai egyetemes kultúrának részévé váljon az alkotások önkéntes tisztelete. Hogy ugyanolyan evidens legyen mindenki számára, hogy az idézett vers szerzőjét megnevezi, mint amilyen evidens, hogy az ember elvárja, hogy a saját nevét helyesen írják ki, és ne keverjék össze mással. Vagy mondjuk, hogy köszönünk a másiknak. De a kultúra magától nem terjed, azt terjeszteni és formálni kell, jó példával, és neveléssel, aminek része a jutalmazás és a retorzió is – ezek arányán persze lehet vitatkozni.

Szerintem viszonylag jó – bár sokak által vitatott és természetesen nem tökéletes – megközelítése a probléma lehetséges megoldásainak a YouTube által választott megoldás. Egyrészről a rendszer eredendően magában hordozza azokat a megoldásokat, amikkel a tartalom forrása, alkotója feltüntethető, így egy videó beágyazásakor erre nem szükséges külön figyelmet fordítani, mégsem veszik el akaratlanul. Továbbá a YouTube számos megoldást alkalmaz a ma divatos felelősséghárítási nyilatkozatok mellett is a szerzői jogok védelmére. Például ha valaki jogsértést jelez, akkor eltávolítják a felvételeket, és mivel a zenés videók különösen népszerű műfaj az oldalon, módot találnak a jogvédett hangsávot tartalmazó videók elnémítására is. Persze a képi tartalom ugyanúgy lehet jogsértő, és ezt a módszert sem minden jogvédett tartalom ellen alkalmazzák. Persze ez kicsit engem is bosszant olykor, sőt sok esetben olyan anyagok is áldozatul esnek ennek a fajta önmoderálásnak, amik pont nem sértenek semmilyen szerzői jogot (például mert az előadó hozzájárult a felhasználáshoz). De a törekvés megvan, hogy mindenki számára optimálisan elfogadható kompromisszum szülessen valahol középúton.

Vagy ott van például az egyúttal üzleti sikertörténetet is jelentő megoldás az Apple részéről, akik előbb zeneszámok, majd később filmek, és ma már programok letöltését is lehetővé tették iTunes programjukon keresztül. Ez nem csak jól összeszedett és könnyen használható, de nagyon kényelmes, és teljesen legális megoldást is jelent a jogtiszta termékek beszerzéséhez.

Az elfogadható kompromisszumnak úgy gondolom, teret kell adnia az önkéntes ingyenesség lehetősége előtt (rossz megoldás például az Artisjus magyar gyakorlata, hogy maga a zenekar sem mondhat le teljesen a térítésről, mert a jogvédő szervezetnek fizetendő díjakat az ingyenes számok / lemezek után is be kell fizetni). Lehet különféle üzleti, társadalmi és egyéb modelleket kitalálni rá, hogy bátorítsák az ingyenes tartalmakat. De a szerzői jogok elvitatása, és az azokról való lemondás követelése ugyanúgy nem tekinthető etikusnak, mint ahogy sokan az ezért járó büntetést nem tartják jogosnak. Nem lehet a szabadság jegyében korlátozni az alkotók szabadságát, hogy olyan módon és feltételekkel tegyék közre az alkotásaikat, amilyennel ők akarják. Megoldást kell rá találni, hogy aki nem kíván lemondani a jogairól, annak ezt az igényét mindenki tiszteletben tartsa és elfogadja. Nem kell ezt szeretni, elég tisztelni. Bojkottálni lehet, ha nem tetszik, hogy valamiért fizetni kell….de fizetés nélkül elvenni nem lehet.

Oszd meg az ismerőseiddel és iratkozz fel a blog hírlevelére! Ne maradj le az újdonságokról!

Címkék