Az utazás (egyik) legkellemetlenebb tényezője a csomagolás. Mindent magunkkal vinni, semmit nem otthon felejteni, mindent belepréselni a bőröndbe, biztosítani, hogy a bőrönd megfeleljen a repülő társaságok elvárásainak, ne legyen se túl nagy, se túl nehéz, mégis védje a bőrönd a holminkat, viszont értékesnek se tűnjön, mert akkor esetleg ellopják.
Az angol szállodák egyetlen legnagyobb előnye, hogy szemben a legtöbb más szállodával jobbára nincsen minibár, ami fogyasztásra sarkallja a gyanútlan ott lakót, és meglepetésszerűen növelje a költségeket.
Van ellenben egy (minden jóval) felszerelt kis teakonyha minden szobában, lehetővé téve az önkiszolgáló tea készítést – nem feltétlen csak délután öt órakor.
Ma valaki bekopogtatott a szobámba, és én reflexből kiszóltam neki, hogy jöjjön be. Majd rájöttem, hogy ez nem fog menni, így elhúztam az ajtóból a bőröndömet. Dupla ágyas szobát kaptam, ami elvben azt jelenti, hogy két főre szánták akik építették. De nem tudom, hogy ezt hogy tudja BÁRKI kivitelezni Angliában. Én egyedül is alig férek el a szobában, és folyamatosan tologatni kell a bőröndömet, annak függvényében, hogy a szoba bejárati ajtaját szeretném kinyitni, vagy a mosdó ajtaját. Olyan hely mértanilag nem létezik a szobában, ahol a bőröndök elférnének úgy, hogy mindkét ajtó használható legyen.
Manchesterbe érkezve sikerült megismerkednem a helyi rendőrséggel. Na nem a londoni történelmi jelképnek számító bobbykkal – akiket egyébként ugyanúgy modern láthatósági mellénybe csomagoltak mint a szigetország szinte összes dolgozó emberét. A kommandósnak öltözött, golyóálló mellényes reptéri rendőrökkel, akik már több mint fél éve egyik oldalukon éles lőfegyvert, a másikon az amerikai illegális játékok során elhíresült sokkoló pisztolyt hordanak.
Már csak néhány nap és két hétre ismét elhagyom az országot. Nem igérem, hogy erről az útról is olyan pályázaton sikerekes képekkel fogok hazatérni, mint legutóbbi blackpooli utamról, de igyekszem most is készíteni pár szép képet (a hajóroncsról is), és garantált, hogy ismét sok képpel térek haza.
Mivel épp egy újabb külföldi utat tervezgetek, és ismertlen helyek felkutatása során rendszeresen használom az iPhone-ba épített Google Térképet, pont azon törtem a fejem, hogy külföldön hogy találok majd oda egyik helyről a másikra. Mivel a Google térkép használata folyamatos Internet kapcsolatot igényel, ennek a használata külföldön elég költséges tud lenni, úgyhogy a határon mindig lekapcsolom a roamingot, hogy ne érjenek kellemetlen meglepetések.
Nem panaszkodom, de már megint utazással járó munka köt le – sok más gondolat mellett. A napló vagy blog paradoxon miatt most sem ígérem, hogy lesz az utazásról részletes élménybeszámoló. De azért megpróbálom összehozni, hátha sikerül…
Utazni mindig jó, mert az ember rengeteg érdekes dolgot láthat, új helyeket, embereket, és ami még fontosabb gyakran egészen új szemléleteket ismerhet meg, és olyan dolgokat láthat amit máshol nem. Csak egyetlen gond van vele, hogy sok előkészülettel jár. Utazás szervezés, járat foglalás, csomagolás, mind sok időt vesznek igénybe, és maga az utazás is soká tarthat. Sztrájk, baleset és egyéb bonyodalmak nélkül is. Ha meg közbe jön valami, akkor pláne.
