Egy Reuters képszerkesztő osztja meg élményeit, gondolatait, milyen a Sanghai Vizes Világbajnokság tengernyi képében “lubcikolni” naphosszat, míg egy csapat fotós termelik a több ezer, jobbnál-jobb kék tónusú képet a világ legnagyobb úszóversenyéről.

A Reuters blogján a hírügynökség egyik szingapúri képszerkesztője, Shahida Patail írta meg gondolatait tegnap a Vizes VB kép áradatáról, és annak feldolgozási munkálatairól:

“Pár héttel ezelőtt mondták meg, hogy jó két hétre komoly dózist kapok a kék színből – én fogom szerkeszteni az úszókról, műugrókról, és vizilabdázókról készült képeket a FINA Vizes Világbajnokságán Sanghajban. A rendezvényen készült képeket a kínai fotó főnök Petar Kujundzic szerkeszti majd, és nekem, és két kollégámnak, Karishma Singhnek és Allison Chingnek fogja küldeni Szingapúrba, hogy feldolgozzam, és továbbítsam az ügyfeleknek.

Két hétig tengernyi fotót láttam, amiknek a jellemző színe a kék. Így aztán ideges lettem, mikor megláttam a képeken bőrtónusai közt az általam legkevésbé kedvelt színt – a zöldet. Folyamatosan kommunikálni kellett a helyszínen dolgozó fotósokkal, és szerkesztőkkel, akárcsak az itt Szingapúrban dolgozó Picture Desk munkatársaival, hogy a PhotoShop histogramjának ellenőrzéséről ne is beszéljünk, hogy a sportolók ne tűnjenek irígynek, vagy betegnek. Igazából a sanghaji medencékben készült képek színeinek korrigálása hasonlóan nagy kihívást jelentett, mint a három évvel ezelőtt a pekingi olimpia úszó számain készült képeké.
A kihívásokról beszélve azon tűnődök, hogy vajon az úszó képek feldolgozása és a fizikai nehézségek vajon feltétlenül összetartoznak-e.

Pekingben a Vizes Kockában dolgoztam, elvágva a média központban dolgozó kollégáimtól, és naponta fel kellett másznom a sajtó tribűn tetejére vezető 115 lépcsőn. Egy 14″-os laptopon dolgoztam, és alig öt centi maradt a könyökömnek az izzasztó hőségben.
Most itt Szingapúrban egy sarokba szűműztek, amit mindenki kedvesen csak Szibériának becéz, mert hideg, csendes és szinte teljesen rejtve van a Picture Desk csapat szeme elől. A világítás is sötétebb. A képszerkesztés itt egy 17″ monitoron történik, ami még mindig nem fogható a 22″ Macintos képernyőhöz, amit a segéd-szerkesztők használnak a Picture Desk napi munkájához.

De a Vizes Kockát illető panaszaim ellenére, borzongató élmény volt élőben látni, ahogy az események a szemem előtt alakulnak. A FINA Világbajnokság képein egy másik országban dolgozni, távol minden eseménytől nélkülözi ezt az élményt, de még mindig megvan az adrenalin töltete, hogy minél gyorsabban megszövegezze őket az ember, és a lehető leghamarabb küldje ki az ügynökségi rendszerbe.

A pekingi olimpia felnyitotta a szememet, hogy mennyi féle képet lehet készíteni egy vizes környezetben. Rávilágított arra a csodára, hogy szinte Földön túli látványt jelent minden ilyen álló kép, ami úgy néz ki, mintha festmény vagy egy sci-fi jelenet lenne. Így aztán egyre könnyebbé vált számomra, hogy felismerjem, és top képnek jelöljem ezeket a sanghaji fotókat.
Az úszó és műugró számoknál amikor a mozdulatok óhatatlanul nagyon hasonlóak, érdemes formákat és mintákat keresni. Ezek adódhatnak a helyszínből, mint az ugródeszkák, vagy a rajtkövek, vagy akár a sportolók teste is adhatja. Ilyenkor értékeli igazán az ember a fotósok, és persze a szerkesztőik remek látásmódját.
Talán sehol máshol, egyetlen sportban sem jelenik meg olyan mértékben az emberi erőfeszítés, és kitartás, mint a műugrók arckifejezéseiben. Nem tehet mást az ember, mint irígyli azt az összpontosítást, ami kiül az arcukra, miközben megmosolyogja egyesek lobogó Fido Dido frizuráját.
A szinkronúszásban tűnik fel a szokásos kékszég mellett a legtöbb szín a vizes világbajnokságon. Ezen felül a műúszók alakzatai a vízben mind különleges mintákat alkotnak.
A vizilabda jétékosok küzdelmei pedig a birkózás és a jégkorong mozzanataira emlékeztetnek. Tökéletes kontrasztot alkotnak a szinkronúszók elegáns mozdulataival, a műugrók energiájával, és az úszók szimmetrikus mozgásával.

De minden sporteseményen a sportolókról, győzelmeikről és vereségükről szól az igazi történet. És mi lenne képes leginkább maradandóvá tenni egy ilyen pillanatot, mint egy fotó. A pekingi olimpián vitathatatlanul Michael Phelps volt a sztár. A nyolc aranyérem ellenére mégsem igazán voltak olyan reakciói, amire az ember számítana, amikor valaki épp beírja magát a történelemkönyvbe. Emlékszem, hogy a szerkesztőim annak idején éppen Phelps meglehetősen visszafogott arckifejezésein elégedetlenkedtek. Sanghajban ugyanez volt a helyzet, ahol Phelps épp csak félmosolyokat, vagy inkább némi vicsorgást produkált. Még a sapattársa, Ryan Lochte, aki ellopott magának egy keveset a Phelpsre szegeződő figyelemből saját aranyérmeivel, világrekordjával, és az esemény legjobb férfi sportolónak járó címmel, ő is csak alig valamivel mosolygott szélesebben egy vigyornál.

Ugyanakkor ott volt Cesar Cielo Filho és Federica Pellegrini, hogy ellensúlyozzanak minden kifejezéstelen arcú Phelpset és Lochtet. A brazil Filho könnyezve mászott ki a medencéből, mikor megnyerte az 50 méteres férfi pillangó döntőt, a 200 méter női gyorsúszás döntőben diadalmaskodó olasz Pellegrini, pedig minden létező szögben megmutatta a fotósoknak a nyelvét. Az ismeretlen kongói úszó, Aminata Aboubakar Yakoubot pedig az 50 méteres női gyorsúszást menyerve öntötték el az érzelmei.

Ha olyan családneveket kezdtek el memorizálni, mint Sjoestroem és Kromowidjojo, akkor tudhatjátok, hogy a vége felé közeledtek a versenynek. A magam részéről én megkönnyebbültem, hogy a világbajnokság véget ért, de tudtam, hogy ha visszatértem a normál munkámhoz, és újra természeti katasztrófák, bomba támadások, politikusok és tüntetések képeit fogom válogatni, akkor hiányolni fogom a világ legjobb sportolóinak tökéletesre formált testeiről készült képeket.”

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!