A magyar fotográfus Radisics Milán az utóbbi időben főleg nagyon látványos drónfotó projektjével szerepelt a sajtóban. Nagyszabású Water Shapes Earth projektje tavaly a Magyar Sajtófotó Pályázaton nyerte el a MÚOSZ nagydíját, nemrég pedig a POYi nemzetközi pályázaton lett döntős.
Most viszont egy merőben más anyagot publikált Behance oldalán, ami amellett, hogy nagyon aktuális és társadalmilag is érdedkes, nem utolsó sorban nagyon izgalmas szerzői jogi kérdéseket is felvet. Sőt azóta már a Megállt Olaszország sorozat folytatása, a Megállt a világ is elkészült.

Legújabb (már két) sorozata a koronavírus járványra reagál. Ha már utazni nem lehet, akkor az Olaszország szerte megtalálható webkamerák képeiről készített képernyő mentéseket. Képeit sok népszerű fotós oldal (Bored Panda, PetaPixel, Somag News, Daily News Hungary, stb.) lehozta és a jogi vonatkozásokról is sok helyen megannyi vita indult már.
Minél több féle véleményt olvastam, úgy érerztem, ideje  most már nekem is összeszedni a témába vágó gondolataimat. Annál is inkább, mert ez egy nagyon összetett és nagyon izgalmas jogi helyzet, ami sokak számára nagyon sok féle tanulsággal szolgálhat.

Ha már ilyen kötekedő hangvételű címmel indítottam, le kell írjam, hogy régóta szeretem Milán munkáit és elismerem mind szaktudását, mind esztétikai érzékét. A fotózástól teljesen függetlenül űzött marketing szakmai tevékenységét nem különben. Hiszen amikor nem fotózik (vagy épp modellként őt fotózzák például Messivel, mert olykor még modellkedik is), akkor civilben az általa alapított marketing ügynökség tulajdonosa. Itt ma már inkább csak tanácsokat ad kollégáinak, mert ideje zömét a fotózás tölti ki. A cég viszont nélküle is jól működik, többek közt nagyon látványos adat vizualizációkat készítettek a koronavírus járvány hivatalos számadatainak alakulásáról is. Ezekkel a webkamerás képeivel sincs semmi bajom, nem támadni, vagy kritizálni akarom a munkáját, csupán elgondolkodtat az általa választott módszer és elmélkedek egy kicsit annak jogi vonatkozásairól.

Pont ugyanúgy, ahogy korábban megtettem az akkor World Press Photo pályázaton díjat ugyan nem nyert, de említésre méltó értékelést kapott Michael Wolf sorozata kapcsán is. Mint akkor megírtam (hű, már ennek is majdnem 10 éve), Wolf a Google Street View felvételeiből kifotózott változatos (gyakran személyiségi jogi kérdéseket is felvető) pillanatokat. Akárcsak most Milán, akkor Wolf sem valóságot fényképezte, hanem valaki más által készített képek tömegéből válogatott. Milánnal ellentétben viszont ő a saját fényképezőgépével fotózta egy képernyőn a Street View felvételeit, míg a magyar fotós maga is bevallja, hogy a PrintScreen gombnal exponált. Mint felveti, akár fotózás is lehetne, de vajon tényleg az-e?
Azóta elég kalandos úton (ennek részleteit később írom le) Milán is arra jutott, hogy inkább lefotózza a monitor képernyőjén a korábban csak képernyő mentéssel rögzített képeket. Így ma már ez sem különbség a két eset között.

Képernyő fotózáskor kié a szerzői jog?
Vajon hogyan alakulnak ilyen helyzetben a szerzői jogok, akár a korábbi, akár most az újabb esetben? Ez a módszer távolról sem ritkaság. Ha nem is annyira elterjedt, mint a szelfizés, elég sokan művelik ezt a fajta a webcam photographyt (vagy van erre a műfajra valami más elnevezés is?). A képek készítésének módja felveti a kérdést, hogy vajon beszélhetünk-e fotózásról.
Jogi értelemben inkább az a kérdés, vajon létrejött-e új, önálló és eredeti jelleggel bíró műalkotás a képernyőfotózással, vagy azután? Alkotója-e ennek a fotós, vagy csak szerkesztője az eredeti és más által készített képnek, illetve vannak-e a fotósnak szerzői jogai ezek felett a z új képek felett? Összetett és nehéz jogi kérdés, aminek a megítélése hosszas taglalást igényel és még akkor sem biztos, hogy egyértelműen eldönthetjük a kérdést.

Az alkotói folyamat
Az egészen biztos, hogy ő válogatta össze a sorozatot, így annak minimum szerkesztője, vagy kurátora biztosan ő. Mint Milán elmondta, többszáz webkamera képeit nézte át és hosszú órákat töltött vele, hogy egy-egy helyszín kameráihoz különböző időpontokban visszatérve, a megfelelő mozzanatokat kivárva megörökítse a mondanivalójához leginkább illő pillanatot. A sorozat a kiürült utcákról szól, amit látszólag elég lett volna bármikor csak lekattintani. Milán viszont tíz napot töltött azzal, hogy keresgélte a megfelelő pillanatot, hogy egyik másik helyre betévedjen valaki, aki érdekesebbé teheti a képet, mint az üres tér magában volna. Az egyik téren például meglátott egy fotóst, aki a helyszínen fotózta az üres teret és mindneképp szerette volna az elnéptelenedett teret ábrázoló képen látni ezt az alakot, így napokig várt rá, hogy viszatérjen. De hogy vajon létrejön-e egy webkamera képének lementésekor új, egyedi és eredeti jelleggel bíró önálló műalkotás, az már egy jóval nehezebben eldönthető jogi kérdés.

Volt-e joga haszálni a webkamerák képét?
Egyáltalán rendelkezett-e a fotós a webkamera képek feletti jogokkal, hogy bármit is csináljon velük azon kívül, hogy megnézi őket? Érdekes jogelméleti kérdés, amiről sokat lamentáltunk már jogi szakértőkkel: vajon egy valaki által fixen telepített, folyamatosan működő, élő képet közvetítő, expozíciót pedig automatikusan állító kamera képét védi-e a szerzői jog? Szerzői joga ugyanis csak embernek keletkezhet, az automata kamerának pont ugyanúgy nem, ahogyan egy fényképezőgépet a fotóstól ellopó majomnak vagy épp sirálynak sem. Mondjuk a sirály esetében fel sem vetődött a szerzői jogok kérdése, de a majom esetében egyértelmű bírói ítélet született.

Biztos a cégé a szerzői jog?
A kamerát birtokló cégre is csak embertől szállhatna a szerzői jog, ahhoz meg embernek kellene működtetnie a kamerát, hogy ő hozza létre a felvételt. Tehát már az eredeti felvétel sem tűnik szerzői jog által védett alkotásnak. Ha ez így van és persze amennyiben nem csupán elmélet marad, hanem azt a bíróság is helytállónak tartja, az azt jelentené, hogy emiatt a képet feldolgozó fotósnak sem kell engedélyt kérnie a kamerakép feldolgozásához.
Viszont erről a kamerákat működtető Skyline Webcams felhasználói szerződése egészen máshogy vélekedik. Szerintűk a weboldalról semmilyen tartalmat (első sorban persze a webkamerák képét) nem szabad senkinek letöltenie és azt bármilyen, akár privát, akár üzleti célra felhasználnia.

Kínálnak egy előfizetéses prémium szolgáltatást is, de ott is csak a reklámmentességet, interaktív térképet, kereshetőséget és a közösségi funkciókat hirdetik. Arról egyetlen szó sem esik, hogy az előfizetéssel bármivel többre fel is lehetne használni a képeket. Innentől ez a képeslap klasszikus esete. Attól, hogy fizetett valaki egy képeslapért, még csak egy papíra nyomtatott képet van joga nézegetni, semmi joga nincs magát a képet lemásolni, bescannelni, lefotózni, vagy bármilyen más módon a képeslaptól, mint fizikai terméktől függetlenül felhasználni.

A webkamera tulaj benyújtotta a számlát
Milán története innen válik igazán érdekessé. Mint azt a művészek alkotói szabadsága mellett hasonló helyzetekben rendszeresen kardoskodó Artnet News is megírta, a SkylineWebcams ugyanis felszólította Milánt a képek eltávolítására, vagy 2100 dollár licencdíj megfizetésére. A fotós komolytalannak érzi a felszólítást. Mint mondja, “Ez egy művészeti projekt, amely azt a célt szolgálja, hogy a világ lássa, mi történik Olaszországban. Empatikusnak kellene mindenkinek lenni vészhelyzetekben. De ha viccesen nézzük, azzel nem kis promóciót kapott a cég, igy ez egy művészeti kollaboráció is lehetne.”
Első ránézésre az érvei eléggé hasonlítanak a blogon sokat emlegetett képtolvajok leggyakoribb alaptalan kifogásaihoz. De vajon tényleg erről van szó, vagy itt van létjogosultsága az érvek legalább egy részének?

Azt maga a fotós is elismerte nekem, hogy így leírva a cég felhasználási feltételei erősebbek. De az szerinte inkább a sajtó és más üzleti felhasználások esetén áll fenn és ebben a helyzetben nevetségesnek tartja. Mint fogalmaz “Non profit, humanitarius műveszi projekt volt. Nem kereskedelmi céllal csináltam, tehat nincs bevétel és nincs min ‘osztozni’ sem.” A céget viszont nem hatotta meg a művész érvelése. Ragaszkodtak a törléshez, vagy a licencdíj megfizetéséhez és azt sem fogadták el, hogy Milán 200 dollárt tudna fizetni a képek további használatáért – annak ellenére, hogy nem ért egyet a cég követelésével.

Kell-e engedély a művészi átdolgozáshoz?
Mivel Milán jogászokkal nem egyezetetett, a kulcsszót jelentő szakkifezejezést már ő nem mondja ki, ezt én hozom be a történetbe: szabadfelhasználás. Az alapvető

irányelv, hogy minden művet csak az alkotó engedélyével szabad átdolgozni. Aki engedély nélkül módosítja, vagy használja más alkotását, az jogsértést követ el.
A szerzői jogi törvény kivétele a szabadfelhasználás, amikor mégsem szüksésges a jogtulajdonos engedélye, hogy a művét valamire felhasználják. Elég bizonytalan terület, aminek országonként eltér a részlet szabályozása is. Magyarországon jóval szigorúbban értelmezik, mint például Amerikában. Kőbe vésett szabályai már csak azért sincsenek a szabad felhasználásnak, mert itt különösen igaz, hogy minden heelyzet más, ezért a törvényt is mindig a helyzethez leginkább illeszkedően kell értelmezni.

A művészi átdolgozás kimondonttan nehezen megítélhető területe ennek. Itt ugyanis az eredeti mű szerzői jogainak védelme ütközik a véleménnyilvánítás (és a művészi önkifejezés) alkotmányos szabadságjogával. Nehéz is a dolga minden bíróságnak patikamérlegre tenni a két ellentétben álló jogot és igazságot tenni az ellenérdekelt felek között.

Művészet-e az átdolgozás?
Jön is rögtön a következő nehéz kérdés: ha nem a fotós hozta létre az eredeti képet, akkor vajon az általa végzett feldolgozással létrehozott-e az eredeti képből olyan művet, ami az ő alkotói tevékenysége folytán önálló, új, egyedi és eredeti jelleggel bíró alkotássá teszi azt, ami miatt őt megilleti a jogvédelem? Pláne izgalmas ez a kérdés akkor, ha visszatekintünk egy korábbi gondolatra és figyelembe vesszük azt is, hogy az automata kamera eredeti képét nem egyértelmű, hogy megilleti a szerzői jogi védelem. Vajon ha az eredeti kép nem minősült eredeti, egyedi jelleggel rendelkező, szerzői jog által védett alkotsának, akkor aki lementi és átdolgozza lérehoz-e belőle olyat, ami az ő alkotásává teszi?
Egy webkamera lementése, megvágása, átszínezése, szemcsésítése, a közlő cég vízjelének eltávolítása és egy sorozatba szerkesztése vajon művészi alkotás és szerzőjogi védelmet érdemel, ha az eredti kép nem? Hogy egy erről megkérdezett jogi szakértő sommás véleményét idézzem: “nem vagyok róla meggyőződve”.

Mindeközben Richard Prince hasonló átalakítással (más fotójának átszínezése) nyert már szerzőjogi pert New Yorkban. Majd amikor ő kinyomtatta és galériában árulta a mások Instagram profilján megjelent képeket – szigorúan az eredeti képet posztolók profilképével azonosítójával, szövegével és kommentekkel együtt, már senki nem is merte perelni őt miatta.

A történelmi fotót új mondanivalóval átértelmező óriásplakátot viszont Budapesten le kellett ragasztani, mert a forrás fotó készítője nem járult hozzá a kép átdolgozásához – igaz a leragasztásról készült fotó önmagában is új alkotássá vált közben és azért jogászok itt se voltak tbenne biztosak, hogy felesleges lett volna bíróságon védeni az átdolgozást.

Minden esetre a két utóbbi esetben nem került sor perre. Így bíróság nem foglalt egyikről sem jogerősen állást. Pedig mindkét esetben nagyon érdekes és tanulságos lehetett volna, vajon hogyan ítélnek. Elképzelhető olyan ítélet, amiből nem lett volna akkora felháborodás, mint az esetekből így per nélkül, vagy éppen az Instagram képek beágyazásáról született ítéletekből. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy az említett Richard Prince már a ‘70-es évek óta trollkodik más alkotók műveinek átdolgozásával. Több esetben sikerült már bíróságon is megvédenie alkotásai jogi létjogosultságát, ezzel szó szerint a megsemmisítéstől és a nyilvánosság elől való eltiltástól megmentve azokat – ami akár Milán érvei felé is billenthetné Jusztícia képzeletbeli mérlegét.

Fényképezőgéppel mindenképp új mű születik?
Milán első körben levette a sorozatot Behance oldaláról, hogy elkerülje az esetleges jogi szankciókat. Viszont azóta meggondolta magát és előbb eredeti formájában tette vissza. Azóta pedig már lefotózta a képernyő képeket saját fényképezőgépével. A monitor képpontjai további rácsoságot adnak a képekhez, ami így ráerősít a karantén idején készült projekt képeinek bezártság érzetéhez.
Egy fontos jogi elvet viszont ehhez a megközelítéshez is hozzá kell fűzni. Ugyanis a reprográfia, mint régi fotós műfaj szintén érdekes jogi kérdéseket vet fel. Egy más által készített kép lefotózásával létrejön-e új alkotás? Alkot-e új alkotást az eredetiből a fotós, vagy csak technikailag lemásolja az eredetit? Élvez-e a fotó szerzőjogi védelmet és az a másolatot készítő fotóst illeti-e a jog? Vagy a létrejött kép csupán másolat, aminek az elkészítéséért jár a munkadíj a készítőnek, de a szerzői jog ugyanúgy az eredeti mű alkotóját illeti, mintha egy fénymásoló végezte volna a másolást?
Ebben a kérdésben a legtöbb esetben elég egyértelmű a joggyakorlat. Azt vizsgálják, hogy mennyire szolgai a másolás, vagy mekkora az alkotói hozzájárulás, hogy a másolat ne csupán másolata legyen az eredetinek, hanem attól eltérő, önálló mű. Milán (és korábban Wolf) esetében a fotózással megjelentek a monitor szabad szemmel nem is nagyon látható csíkjai a képen. Ez mindenképp abba az irányba viszi el a történetet, hogy mégjobban az alkotói átértelmezés felé mozduljon a törétnet a szolgai másolástól. Persze, hogy ez elegendő-e a bíróság meggyőzéséhez, az megintcsak nem annyira egyértelmű.

Milán most újra kitette a képeket. Azt mondja: “Úgyis megjelent rengeteg magazinban világszerte, igy az, hogy az én honlapomon kint van-e, nem oszt, nem szoroz. Leveleztem egy ismert olasz fotóssal, aki szintén hasonló vitába keveredett a céggel. Ő és mások is mondták, hogy nincs jogi alapja a cég követelésének. Igaz, hogy ők sem jogászok, de a helyi viszonyokat jobban ismerik nálam.” A képernyőmentéseket immár lecserélte a monitorról fényképezőgéppel lefotózott képekre. Azt tervezi, hogy az új képekből szerkesztett kollázs művésznyomatát aukcióra bocsátja. A bevételből pedig egy bergamoi kórházat támogat majd a koronavírus járvány zóna szívében. Abban pedig csak reménykedik, hogy a cég ezt a kezdeményezését már inkább támogatni, mint támadni akarja majd.

Mindenképp látványos és fontos
Én fotósként annyit biztosnak tartok, hogy Milán (és korábban Wolf) képei esetében, ha maguk a fotók nem is jelentenek önálló műalkotást, maga a projekt és a vele kifejezett gondolat már lehet műalkotás. Esetlen hasonlattal élve a festészetben sem a vászon, sem a festék nem műtárgy, de amikor a festéket a vászonra kenik, azzal létrejön egy műalkotás. A kortárs képzőművészet pedig képes ezt a hasonlatot egészen extrém szintre emelni. Írhattam is volna mindjárt akár ragasztószalagot és banánt is.
Milán is azt mondja erre a felvetésemre, hogy “Szerintem a művészetben nem a technika számít, hanem az ötlet és az üzenet – mint itt is.”
Persze a kérdés jogi oldaláról legeljebb bíróság dönthet. Fogalmam sincs, hogy melyik bíróság milyen ítéletet hozna. Sőt még azt is nehezemre esik eldönteni, hogy inkább azt kívánjam a jogi kíváncsiság jegyében, legyen csak per belőle, vagy a békesség jegyében inkább maradjon ennyiben a történet. Szerencsére ezt az idő majd eldönti helyettem.

Minden esetre nincs az a jogi megközelítés, ami megakadályozza, hogy borzongással teli csodálattal nézzük a kiürült olasz utcákat. Ahogyan azt sem, hogy Radisics Milánnak mondjunk érte köszönetet, hogy ezt a látványt ebben a formában megmutatta nekünk.

Ahogy azt Michael Wolf esetében is megfogalmaztam korábban, a World Press Photo és a Magyar Sajtófotó Pályázaton nem vagyok benne biztos, hogy volna helye egy ilyen anyagnak, de egy multimédia kategóriájában nagyon is jó helye lenne például a POYi-n, ahol Milán másik sorozata most döntős lett.

Sorozatáról Milán Facebook oldalán és weboldalán azt írja:

“A fotós karanténban is legyen fotós, így a webkamerák segítségével körbeutaztam Olaszországot, hogy lefotózzam és bemutassam az elnéptelenedett városokat. Az exponáló gomb a PrtSct billentyű volt.

Így készült az Olaszország szünetel című sorozat, amely 40 fotó a karanténról a karanténból.

Klikk a linkre, a magyar leírás pedig a poszt alján található …és olvassatok bele a képaláírásokba is, akadnak érdekes helyzetek.

A koronavírus járvány elterjedésével Olaszországban, a hatóságok bejelentették az egész ország teljes lezárását és a lakosságot karantén alá helyezték. A korábban nyüzsgő városok, strandok, síparadicsomok most teljesen elnéptelenedtek. Róma, Velence, Padova és Firenze, csak néhány azok a népszerű városok közül, melyeknek világhírű terei már csak a magánynak állítanak emlékművet.

Most csupán néhány mozgó sziluett jelenik meg az évszázados díszleteket előtt: kutyát sétáltató férfi, pihenő sirály, a csendet dokumentáló fotós, kötelességét végző katonák, araszoló csendőrautó vagy éppen egy prédikáló pap. …és sajnos nem kevés mentőautó. A népszerű, mindenki által ismert terek szereplők nélküli színpadi díszletté alakulnak.

Most, hogy a karantén miatt egyre többen otthon kell hogy maradjunk, egyedül a technológia teszi lehetővé az utazásokat. A webkamerák segítségével barangolhatunk a világ különböző tájain, és bepillanthatunk a pandémia sújtotta helyszínek hétköznapjaiba. Fotósként én ezt a technikai lehetőséget használtam fel. A pillanatra várva figyeltem a webkamerák képét, csak most a fényképezőgép gombja helyett a PrtScn billentyűt nyomtam a megfelelő időben.

Míg korábban a késő éjszakában több órát kellett várnia egy fotósnak arra, hogy a város egy üres pillanatát megragadjon meg, most csúcsidőben is órákat kellett várnom a képernyő előtt, hogy egy-egy ember felbukkanjon a kamerák előtt. Szinte hihetetlen, hogy egy lélek sincs a Szent Márk téren, a Spanyol lépcsőn nem ül senki, a Piazza Navonát katonák őrzik és Júlia erkélyénél sem fohászkodnak szerelemért a magányos turisták. Olaszország megállt, az emberek pedig karanténban várják a helyzet javulását.

A karantén fogalma a 14. században született annak érdekében, hogy megvédjék a tengerparti városokat a járványveszélytől. A fertőzött kikötőkből Velencébe érkező hajók legénységét nem engedték azonnal partra szállni. Miután lehorgonyoztak, még 40 napot kellett a hajón tölteniük. Ezt a műveletet nevezték “quarantina”, ami eredetileg a quaranta giorni, azaz 40 napot jelent.

Emiatt készítettem én is pontosan 40 fényképet, majd utómunkával úgy dolgoztam fel őket, hogy érzékeltessem azt a különleges sötétséget amelyet a kényszerszünet Olaszországra borított.”

Behance oldalán a csere után ez a kiegészítés jelent meg angolul (fordítás tőlem):

“FRISSÍTVE: Mivel a cég nem járult hozzá webkameráik képének képernyő mentésének használatához, így lefotóztam őket a monitoron. Így mindegyik kép a saját számítógépem képernyőjéről készült a egy Nikon D500-al.”

Ti mit gondoltok Milán webkamerás képeiről – amiknek már folytatása is született?

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!