Steve Jobs halála óta szinte mindenhol ugyanazt a képet látni, mellyet az Apple tett közzé weblapjain világszerte. Bennem rögtön az a kérdés vetődött fel, vajon ki készítette a képet, ami talán minden idők legnépszerűbb legismertebb Jobs portréjává vált. Sajnos ahogy annyi más esetben is, a fotós imseretlen marad, ha a megrendelőn múlik. De nem rajtuk múlt. Kiderült ki a fotós. Ő és mások is mesélnek róla, milyen volt a nagy ember mint fotótéma.

A szaksajtóban többnyire termékbejelentések és a személyével szervesen összekapcsolódott, rá és cégére jellemző prezentációk (ún. keynote) videóból kimentett képei szoktak megjelenni Steve Jobsról. Pedig megannyi alkalommal került más helyzetben is fényképezőgép elé. Nem csak a Time választotta (többször is) az év emberévé, ezzel címlapra helyezve, ami természetesen portréfotózással is járó kötelezettség, hanem lapok tucatjain százain jelent meg az arca, jobbára más-más képen.

Chase Jarvis említi gyász írásában a Kuo Design válogatását, amiben 101 magazin címlapot válogattak össze, melyek mindegyikén Steve Jobs arca a címlap. Köztük természetesen több Time címlap, és a legemlékezetesebbé vált Fortune címlap is. Érdemes közelebbről is szemügyre venni a válogatást, egy-egy címlapra kattintva kicsit többet is megtudhatunk róla, mikor jelent meg, stb. Mind nagyon érdekes szeletei a történelemnek.

És hogy az se maradjon ki, hogy látták a különféle eseményen vele találkozó fotósok, az Origo és a Time pedig nemrég közöltek egy-egy Steve Jobs fotógalériát, igaz annak akkor még “csak” a cég éléről való távozása szolgált apropóul.

Nem csoda, hogy egy szintén futótűzként (és persze az alkotó neve nélkül) terjedő kép, a harapott almás sziluettes nem szerepel egyik sajtófotókból készült galériában. Ez a kép ugyanis nem fotósok éleslátását és ügyességét, hanem egy grafikus keze munkáját dícséri. Bár azóta arra is fény derült, hogy a Johnatan Mak Long által most megalkotott sziluettes logó megtévesztésig hasonlít egy korábbi inverz változatra. A hong kongi grafikus viszont érvekkel alátmásztva állítja, hogy nem onnan másolta, hanem saját öltet szülte a képet. A történetnek ez a része innentől egy másik szerzőjogi vitára kezd emlékeztetni, aminek lényege, hogy az ötletet nem védi a szerzői jog, csak a konkrét kivitelezést – de nagyon messze kanyarodik az aktuális témától.

Érdekesebb, hogy a PDNpulse utánajárt Jobs portréfotóinak – ha nem is az összesnek (úgy látom, főleg a Fortune kiadójában akadtak kapcsolataik) – és több más fotóst is megszólaltatnak Steve Jobs halála kapcsán, hogy meséljenek, milyen feladat volt nekik fotósként dolgozni a közismerten nehéz természetű és maximalista cégvezetővel. A Jobs elképzelései alapján, és a közreműködésével életre hívott termékek megváltoztatták a kapcsolatunkat műszaki cikkekkel, és ahogy használjuk azokat. Az iPhone és iPod pedig egyértelműen megváltoztatták a fotózás világát. Jobs viszont arról is ismert a fotósok körében, hogy nagyon nehéz fotóalany volt. Méghozzá nem csak úgy egyszerűen nehéz eset, hanem úgy fest, inkább a nehéz fotóalany megtestesítője lehetett.

“A fotósok körében az volt a viccelődés tárgya, hogy Jobst fotózni rémálom,” mondja a San Francisco-i fotós, William Mercer McLeod, aki összesen hat alkalommal fotózta az elhunyt Apple vezért, valamint részt vett az Apple Aperture programjának fejlesztésében.

Egy másik fotós, akit a lap Jobs fotózásához fűződő emlékeiről kérdezett, azt válaszolta, hogy nem akarja az iStent (iGod) káromolni a gyász óráiban, így inkább nem nyilatkozott a fotózás nehézségeiről, ami már így magában is sokat sejtet.

Ed Kashi fotóriporter úgy tíz alkalommal fotózta Jobst az 1980-as évek eleje és az 1990-es évek eleje között. Úgy emlékszik vissza, “egyike volt a legnehezebb fotóalanyoknak, akivel a Szilícium völgyben töltött éveim alatt dolgom volt, de értékeltem, hogy tisztában volt a képek erejével, és üzenetével. Egyszer Ross Perot-val kellet együtt fotóznom őt, és mikor Jobs túljátszotta őt, Perot odahajolt hozzá és annyit mondott: “Steve nőjj már fel!!” Mindegy milyen nehéz fotóalany volt, őszintén sajnálom, hogy elment.”

McLeod azt mondja, mikor először találkozott Jobsszal, Kashi asszisztense volt. “A ’80-as évek végén volt. Jobs besétált a stúdióba, és elkezdte tologatni a lámpákat. Aztán felhívta New Yorkban az artdirektort, hogy ő valami mást szeretne csinálni.”

McLeod emlékei szerint ő és Kashi csak álltak hitetlenül. “Ő volt az egyetlen, akitől valaha ilyet láttunk,” folytatja McLeod. “Steve Jobst fotózni olyan volt, mint egy tánc. Annyira ragaszkodott hozzá, hogy ő irányítson, mint még senkit nem láttam. Ő akart lenni a főnök. Övé kellett lennie az utolsó szónak.”

“Szerkesztői oldalról is nehéz volt,” meséli Scott Thode, a Fortune magazin képszerkesztője. “egészen más volt, mint a politikusok. A fő különbség, hogy neki volt érzéke a dizájnhoz, és tudta hogyan tudnak dolgok kinézni.”

Doug Menuez több időt töltött Jobs fotózásával, mint bármely más fotós valaha, mivel neki engedték, hogy dokumentálja a NeXT számítógép fejlesztését. Menueznek három évig volt belépési engedélye a laborokba is és az igazgatósági tárgyalókba.

“Ezek alatt az évek alatt Steve csak egyszer ordított velem torka szakadtából,” emlékszik vissza Menuez. 1988-ban volt, mikor a Fortune felkérte Menuezt, hogy készítsen Jobsról egy portrét a magazin címlapjára. Menuez a NeXT irodában akarta elkészíteni a képet, azon a lépcsőn, aminek a megtervezésére Jobs I.M Pei-t kérte fel. Mikor Jobs megérkezett, és meglátta, hogy a fotós mit talált ki, úgy 15 centire hajolt hozzá, és egyenesen a képébe mondta “Ez a leghülyébb ötlet, amit valaha láttam”. “Úgy éreztem magam, mintha egy tíz éves kölyök lennék” és Jobs folytatta. “Maguk csak az újságjukat akarják eladni.” mire a fotós azt válaszolta, “Maga pedig számítógépeket akar eladni.” És ekkor megnyugodott, és belement a fotózásba.

Menuez úgy foglalja össze, “voltam már háborús övezetekben, de szívesen jelentem ki, hogy megtanultam hogy álljak helyt Steve Jobsszal szemben is.”

A PDNpulse nyomán a Peta Pixel is idézi Jobs talán legemlékezetesebb képének készítését.

Albert Watson csak egyetlen egyszer fotózta Jobst, 2006-ban a Fortune magazin számára, hogy egy portfolióban bemutassák a döntéshozó vezetőket. Neki más volt az élménye, mint a többi fotósnak. “Csak annyit kértem, hogy adjon három órát, hogy beálljunk,” meséli Watson. “Készen álltunk….mindent felállítottunk, hogy az össszes beállítást olyan gyorsan meg tudjunk csinálni, amennyire csak lehetséges.” Watson azt is meséli, hogy egy csomót olvasott Jobsról, hogy kitalálhassa a fotózás koncepcióját, és így képes legyen Jobsból a legjobbat kihozni.

Mikor Jobs belépett, rögtön érezhető volt az energiája, karizmája, mondja Watson. “Olyan volt, mint mikor Clint Eastwood lép be a helységbe.”

Jobs nem nézett rögtön Watsonra, előbb a beállítást vette szemügyre, majd Watson 4×5-ös fényképezőgépén állt meg a tekintete “mintha egy dinoszauruszt látott volna,” emlékszik vissza Watson, majd azt mondta, “Hűha, maga filmre fényképez?”

A fotós azt válaszolta, “Még nem érzem úgy, hogy igazán beért volna a digitális.” Erre Jobs azt válaszolta, hogy “Egyetértek” majd odafordult hozzám, és azt mondta “el fog jönni az is.”

Jobs adott Watsonnak úgy egy órát, ami jóval több, mint amennyi időt valaha bármelyik fotósra szánt egy portréfotózáshoz. “A képet egészen minimalistán akartam elkészíteni, mert tudtam, hogy hozzá ez illik legjobban. Jobs azt kérdezte, ‘Mit szeretne, mit csináljak?’ Mire én azt mondtam neki, szeretném, ha 95%-ban, majdnem teljesen a fényképezőgépbe nézne, és azt mondtam, ‘Gondoljon a következő projektre, ami az asztalán van,’ illetve megkértem idézze fel azt, amikor kihívások előtt állt.”
“Ha ránéznek erre a képre, akkor pontosan ezt a hangulatot látják. Azt akartam, hogy a képre nézve rögtön látsszon, hogy ez a fickó okos,” mondja Watson, és hozzá teszi, “később úgy hallottam, ez lett a kedvenc fotója mind közül.”

Az Apple vezérigazgatója halála után mindent eltűntetett a honlapjáról, és csak ezt a képet hagyták kint Steve Jobs emléke előtt tisztelegve. Handras is ezt a képet használta a boltjában kitett iPad képernyőjén, sőt ezzel a képpel volt természetfeletti jelenése is. A kép azóta szinte minden létező helyen és formában megjelent, sőt ez kerül a hamarosan megjelenő Steve Jobs életrajz borítójára is. Ennek nyomán felvetődik bennem egy újabb szakmai kérdés: vajon a fotós kap-e részesedést legalább a hivatalos megjelenések (lásd pl könyvborító) után, vagy ezeket a jogdíjakat a képet eredetileg megreldenlő Fortune intézi helyette?

UI: Az írás alapjául szolgáló ötletért köszönet Szőke Richardnak, aki gondolt rám, és figyelmembe ajánlotta.

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!