Fotó: Völgyi Attila / blog.volgyiattila.hu
Rendszeresen felvetődő kérdés, hogy vajon tisztelhető hagyomány, vagy egyszerű állatkínzás a legközismertebb spanyol tradíciónak számító bikaviadal. A magam részéről ambivalens módon mindkét nézetet osztom valamennyire.
Bár megtapasztalnom inkább csak az ellentábor szemszögéből sikerült az eseményeket, egyelőre igyekszem nyitott maradni rá, hogy van ennek a hagyománynak egy nemes, bátor és ünnepélyes oldala is, csak én még nem láttam.
“Amikor életem első bikaviadalára mentem, azt hittem, iszonyodni és undorodni fogok attól, ami, így mondták, a lovakkal ott történik.” – Ernest Hamingway: Halál délután
Barcelona
Spanyolországi utam egyik fontos állomása volt, hogy megnézzek egy bikaviadalt, így első kézből tapasztaljam meg milyen az. Persze egyetlen találkozás nem tett a jelenség szakértôjévé. Még csak azt sem állíthatom, hogy ismerem.
Az irodalmi megfogalmazás szerint gonodosan kimunkált mozdulatok operája, ami tökéletes műalkotásként egyesít mozgást, zenét, kosztümöket, és versengést. Hemingway szerint “a bikaviadal a művészet egyetlen formája, ahol a művész élete forog kockán, és ahol az előadás élvezeti értékét a küzdelem hajmeresztő volta határozza meg.”
A katalánok lakta Barcelonában szerzett tapasztalataim szerint inkább a legenda olcsó illúziója. Még csak teltház sem gyűlik össze az arénában. A helyiek szinte egyáltalán nem érdeklődnek, a turisták pedig egyedül csak a megfelelő hangulatot nem hozzák magukkal – barátaim egyébként ugyanerre panaszkodtak a Barca szentélyben rendezett focimeccsről is.
A lelátó szinte üres, az első sorban főleg a bálnavadászat gondolatán edződött japán turisták, akiket semmi sem ráz meg, ami a küzdőtéren történik. Bár a picadorok és matadorok arany mintás díszes ruhákban állnak a bikák elé, hagyományos viselet, hagyományos mozdulatok, mégsem több ez mészárszéknél.
A spanyolok sportként tekintenek a bikaviadalra, bár van, aki szerint inkább egy tragédia, aminek a bika törvényszerű áldozaza, fôhôse a torreádor pedig az épségét és az életét kockáztatja miközben a szigorú koreográfia szerint előadja túlélőtáncát a kendővel (akit perbe fognak, ha véletlenül elfut), majd ledöfi az állatot, az kivérzik, és jöhet a következő. Három torreádor, hat bika, egy délután, hetente. Mindez fél, vagy inkább negyed-nyolcad háznak. Tárgyias leírás egy végletekig belefásult rutinnak tűnő előadásról. Nekem inkább ilyennek tűnt.
További képek: Bullfight in Barcelona – Images by Attila Volgyi
Mindezt én Barcelonában tapasztaltam. Katalán földön a spanyol hagyományok egyébként sem népszerűek. Többször be is akarták már zárni a helyi arénát, de az üzemeltetők közölték, hogy kint lehet Katalónia, ők a kapun belül Spanyolországban vannak, és ők őrzik a spanyol hagyományokat. Végül a katalánok győztek, és az aréna bezárt, a bikaviadalnak vége szakadt.
Máshol talán más a bikaviadal, talán tényleg nemes, elegáns, akár még fair is. De a bikák ugyanúgy meghalnak.
Fotó: Eloy Alonso/Reuters
Pamplona
Észak-Spanyolország egészen más, igazi spanyol őslakosokkal, akik tömegesen gyakorolják minden évben a bikafuttatás hagyományait. Persze a pamplonai szokások épp úgy megosztják az embereket, mint a bikaviadalok bárhol máshol. Csekély vigasz az állatvédőknek és a bikáknak egyaránt, hogy itt olykor a bikák is elégtételt vehetnek, és minden más bikaviadalnál több az ember áldozat. Szeretett hagyományuktól azonban még kevésbé válnának meg, mint barcelonai honfitársaik.
Ahogy a fotóriporter Vincent West fogalmaz a Reuters blogján, itt “minden nap próbára teszik az emberek, hogy az angyalok az ő oldalukon állnak-e.” És nem mindig van így, de ez sem tartja vissza az embereket, hogy akár ezrével keljenek versenyre a fél tonnás fenevadakkal. Pamplona utcáin közel egy kilóméteres versenyfutás a patásokkal, melynek jutalma a délutáni bikaviadal.
Jim Hollander: Run to the Sun
West egykori kollégája Jim Hollander több mint negyven éve vesz részt minden pamplonai bikafuttatáson, és ebből mintegy két évtizede fotózza a fesztivált különböző hírügynökségek számára. 13 éves korától futott maga is a fesztiválózókkal, de mikor ő is közeli összetűzésbe került a fenevadak tűéles szarvaival, rájött, számára véget ért a futóverseny. Azóta a fényképezőgép túloldaláról próbálja megragadni a gyakran halálos futam, és a mindig halállal végződő bikaviadalok hangulatát. Tavaly önálló könyvet adott ki az évek során felgyűlt élmények, és azok ihlette fotók gyűjteményéből, mellyel a New York Times Lens Blogja foglalkozott bővebben.
Galéria válogatás:
- Showcase: Running of the Bulls – NY Times Lens Blog
- Running of the bulls – Reuters
- The Festival of San Fermin, 2010 – Boston Globe BigPicture
- Running Of The Bulls at the San Fermin Festival in Spain – The Frame
- Bull running in Pamplona – Guardian
- Kilikis: The giant Bobble Heads of Pamplona – Time
- Korhatáros képek a bikafuttatásról – HVG.hu Nagyítás
- Szarvas embervadászok – NOL
- Deniában vízbe hajtják a bikafuttatás végén a bikákat – Origo
Kiegészítés: Érdemes megemlíteni, hogy a tavalyi Picture of the Year International (POYI) fotópályázat Feature kategóriájában Daniel Ochoa De Olza, az Associated Press (AP) munkatársa harmadik díjat nyert Bikaviadal Spanyolországban című sorozatával, ami szintén Pamplonában készült.
Újabb kiegészítés: 2010. július 28-án mintegy 180 ezer aláírását adó állatvédő ünnepelhette diadalát. A katalán kormányzat betiltotta a bikaviadalokat, a barcelonai arénák bezárhatnak, és a bikák megmenekülnek – legalábbis nem Barcelonában vesztik majd életüket.
