Völgyi Attila fotóriporter blogja…

Fotó: Pete Souza/Fehér Ház

Lábai afganisztáni elvesztése után, felépülése közepén Joao Silva már újra dolgozik. Első munkái között mi mást fotózhatna, mint a Becsületrend átadását a Fehér Házban, ahol Obama üdvözölte a fotóst…

A NY Times Lens blogja tette közzé múlt héten Silva legújabb, Fehér Házban készült képeit, és élménybeszámolóját a munkába való visszatérésről.

“Isten hozta visszatérése alkalmából!” üdvözölte Obama elnök a Fehér Házba fotózni visszatérő Joao Silvát. Ezután az Ovális irodába kísérte. “Nos, milyen érzés újra dolgozni?” kérdezte, miközben személyi fotósa, Pete Souza megörökítette a találkozásukat.

Így kezdődött Joao Silva munkája azóta, hogy elhagyta a Walter Reed Egészségügyi Központot, ahol aftanisztáni balesete után kezelték. A feladat, amivel a Fehér Házba küldték, hogy megörökítse, amint a tengerészgyalogos Dakota Meyernek az elnök átadja Becsületrendjét, az USA legmagasabb katonai érdemrendjét.

Mint Joao lapjának fotós blogja írja, Joao fejében pont ugyanaz a kérdés járt, amit az elnök is feltett neki: “milyen érzés újra dolgozni?”

Joao mindenkinek ugyanazt válaszolta, aki ezt a kérdést tette fel neki. Nem tudja, míg nem látja a képeket, mert csak a fotókbók derül ki. Ha a képei nem jók, akkor nem érzi jól magát.

Fotó: Pete Souza/White House

A következő órában sok képet készített, hiszen fotózni jött a fehér házba, az elnöki fogadtatás csak a kezdet volt – amihez Obama ragaszkodott, mikor megtudta, hogy Silva érkezik tudósítóként.

A kitüntetett katona kérésére Silva is bemehetett az Ovális irodába, mikor családjával fogadta az elnök, hogy jelenlétükben lássa el kézjegyével a kitüntetéshez járó, és azt hitelesítő adományozó levelet.

A Lens Blog azt is elmeséli, hogy milyen kihívásokkal kellett Joaonak megküzdenie a munkába visszatérve. Korábban mindig nyüzsgő típus volt, folyton mozgásban, fotózás közben mindig új helyet keresett, ha kellett, lehajolt, térdelt a mellette elhaladó emberek között. Most műlábakkal lassabb és küzd, hogy az egyensúlyát megtartsa.

Így is lettek jó képei – amiket egykor már azelőtt megérzett, hogy bekövetkeznének, hogy aztán lefotózza. Most azonban gyakran nem tudott a közelükbe férni. Az elnök és Mr Meyer jóvoltából jelen lehetett. Ott volt köztük, de az Ovális iroda bútorai akadálypályát jelentettek neki.

Az első dolog, amit magában mondott, mikor az elnök üdvözölte Mr Meyert, az volt, hogy “lemaradtam”. Később jobban is körülírta: “Nem voltak meg a képek, lemaradtam a pillanatokról. És ott van a dolog fizikai oldala is: Fájdalom, folyamatos, szűnni nem akaró fájdalom.”

“Ezért félrevezetőek ezek a képek”, mondta miután beküldte a képeket a New York Times szerkesztőségébe. A képek erősek voltak, de ő pontosan tudta, hogy mi mindenről maradt le. És tudta, hogy azok a képek milyen erősek lehettek volna, ha sikerül őket elkészítenie.

Fotó: Joao Silva/New York Times

Joao sok tekintetben számított rá, hogy milyen nehéz feladat elébe néz. Azért vállalta a feladatot, mert az különleges volt. Mr Meyer évtizedek óta az első a tengerészgyalogság állományából, aki életében átvehette a Becsületrendet.

Története a háború legmélyebb, és legmegindítóbb elemeit hordozza magán: elárulták az afgán kormány járőrei, akiket parancsai szerint segítenie kellett; a parancsnokság hibái, mialatt az emberei tűzharcban álltak; az elemi késztetés, hogy tétlen szemlélés helyett segítsen a csapdába esetteknek; végül a dicsőség, hogy többeket megmenthetett – ha nem is mindenkit, köztük barátait is.

Mr. Meyer és a Fehér Ház biztosították, hogy Joao sikerrel tudósíthasson. De a felkészülés során legbelül tudta, hogy még nincs itt az ideje, hogy dolgozni kezdjen. És hogy ez még nem az új, profi Joao Silva. Még nem. Ez egy próbatétel volt, és ízelítő abból, hogy mi áll még előtte – és mindez stresszes környezetben.

Joao fejében sok minden járt.

Miután elfogadta a felkérést, és mikor meghallotta, hogy az elnök kérte, hogy újra személyesen találkozzanak (korábban Walter Reed kórházban tett elnöki látogatás során találkoztak), Joao rájött, hogy lehetősége lesz valamire, amit legutóbbi találkozásuk során elmúlasztott. Köszönetet akart mondani, tisztán és érthetően.

És ebben sem akart kudarcot vallani.

Szerdán Joao Silva elment a Fehér Házi munkához illő ruhát venni. Vett új nadrágot, fekete cipőt, inget, és még nyakkendőt is. Mint vásárlás közben – ízes, de nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel tarkítva – hozzáfűzte, még az esküvőjén sem viselt nyakkendőt.

A saját küldetésére készült. Csütörtökön felkelt, felcsatolta a lábait, megborotválkozott, felvette új ruháit, és leült a kórházhoz közeli kis lakása asztalához. Csak egyetlen példánya volt a Greg Marinovich barátjával közösen írt Bang Bang Club könyvükből, háborús fotósok kalandos életéről. Felnyitotta a könyv fedelét, és írni kezdett egy jegyzetet, amit szeretne, ha mindenki hallana.

Fotó: C. J. Chivers/New York Times

Joao egy civil. Dél-Afrika és Portugália állampolgára. A amerikai hadsereg mégis ugyanolyan ellátást biztosított neki, mint saját katonáinak, akikkel együtt tette kockára az életét, hogy segítsen jobban megérteni az afganisztáni és iraki háború. Ezért mondania kell valamit.

“Kedves Obama Elnök úr,” írta kézzel a könyv első oldalára. “Köszönöm önnek, és az amerikai népnek a vendégszeretetüket. Hogy a Walter Reed kórházban gyógyulhattam, ahol kétségkívül az életemet mentették meg.”

“Csodálattal, Joao Silva.” tette hozzá.

Hálájának jelképét személyesen adta át az elnöknek, miután Mr. Meyer átvette érdemrendjét. Joao addigra már elfáradt, és hazaindult. A szerkesztő felhívta, hogy gratuláljon a képekhez, és megkérdezze, hogy érzi magát. “Kimerülten, de jól vagyok.”

Pénteken Joao visszatért a kórházba, ahol folytatják sérülései gyógyítását.