Mindenki emlékszik rá, hogy mennyi látszólag értelmetlen hosszú beszédet meg kellett hallgatni az iskolában különféle ünnepségeken. A sajtóban dolgozókat meg ez hivatalból kísérti, mivel nagyságrendekkel több ünnepélyes megnyitóra, megemlékezésre, felavatásra, leköszönésre, meg persze év, szezon, és kampány nyitóra, értékelőre, meg ki tudja még milyen beszédre kell elmennünk.
A napokban egyik nagy és állami és szervezet sajtó osztályától próbáltam megtudni valamit, így gyakorlott gépíróként bepötyögtem a kérdést és hogy a nyomtatás és papírpocsékolás hatásaitól megkíméljük a természetet, e-mail formájában elküldtem a címükre. Hamar meg is jött a válasz, hogy telefonon hatékonyabban tudnak információt adni, írjam meg a számom és felhívnak. Össze is jött hamarosan a telefon beszélgetés, amikor is megkérdezték miben segíthetnek?
Szeretem a látványos prezentációkat, és az érdekfeszítő előadásokat. Sajnos ezekből Magyarországon nem túl sokat láttam a közelmúltban. Pedig nekünk se feltétlenül kellene mindent unalmasan, és egyhangúan – hogy azt ne mondjam igénytelenül – előadni. Csak hát nincs rá igény, vagy csak energia, talán az ötlet hiányzik, vagy egyszerűen csak ezen is spórolni akarunk – bár ebben hiszek a legkevésbé.
Kiszel Tünde – aki nem Anyó – ismét remekül szerepelt az Operabál sajtótájékoztatóján. Utolsó kérdezőként feltette kérdéseit, majd rikító piros ruhájában megfordult, és háttal a hozzá beszélő világsztárnak, belavírozott a díszvendég (idén Franco Nero) elé, hogy készíthessenek róluk egy közös fotót. Persze nincs ebben semmi újdonság, hiszen ezt minden évben eljátssza, és mások is akadnak minden évben az Operabál sajtótájékoztatóján, akik csak azért jönnek, hogy kezet rázhassanak a sztárvendéggel, kérjenek egy autógrammot, és fotózkodjanak vele. Olyanok meg minden sajtótájékoztatón vannak, akik csak azért jönnek, hogy jót egyenek az állófogadáson.