Állandó téma (és konfliktus forrás) a fotósok és az újságírók között, hogy az újságírók tudnak kút főből, pletykákból, telefonon, tévéből, otthonról vagy épp az álló fogadás büféjéből dolgozni. Ha elég ügyesek és találékonyak még csak le sem bukak vele, hogy a munkavégzés helyének közelében sem jártak, miközben épp helyszíni jelentést írtak onnan. Vagy hogy épp a fejüket tömték munka címén, de ez egy külön történet.
A fotóriporteri munkának viszont része, hogy ott kell lenni az események közelében, méghozzá jégkorong meccsen, tüntetésen, sajtótájékozatón és mindenhol máshol az első sorban (hogy lássunk és fényképezni is tudjunk). Nem csak ott lenni, hanem munkát végezni. Cipelni és használni a fényképezőgépet. Hiszen nekünk le kell fényképezni azt, amiről az újságíró a puszta ott lét után emékezetből, vagy alkalmasint látatlanban is el tudja mesélni, hogy mit nem látott. Rosszabb esetben pont a fotóst hívja fel az újságíró kolléga, hogy információt szerezzen az eseményekről, akadályozva ezzel azt a munkavégzésben (elvégre egyik kézben telefonnal, másik kettőben fényképezőgéppel elég nehéz egyszerre két ember – újságíró és fotós – munkáját is elvégezni).
Persze az sem segíti a változatos és sokoldalú tájékotatást, hogy egyre jellemzőbb a sajtónak az a fajta spórolása, hogy lapok bármi hozzáadott érték nélkül szó szerint közlik az innen-onnan beküldött sajtó közleményeket. A sajtóosztályok és média menedzserek megírják saját – méginkább főnökeik, megrendelőik – szájíze szerinti közleményeiket. A lusta energiatakarékos, költséghatékony, de hírdömpingre törekvő hír oldalak pedig egy az egyben lehozzák azt, bármi nemű kritika, utána járás, ellenőrzés, fenntartás, sőt nem ritkán akár formai szerkesztés nélkül. Jobb esetben legalább a forrást feltüntetik, de sok helyen divat ezeket saját anyagként feltüntetni.
A Magyar Sportújságíró Szövetség honlapján vitaindító jelleggel publikálta írását Szekeres Tamás, a Magyar sportújságírás jövőjéről alkotott nézeteiről. Nem kifejezetten pozitív helyzetértékelése nem csupán a sportújságírást, de a magyar sajtó egészét is elég lesújtóan értékeli. Többek között arra is kitér, hogy egyre általánosabb, a tévé elől tudósítás és a hírügynökségi anyagok átiratolása, illetve, hogy ebből akarnak megélni az újságírók, ami elég szorosan köthető a fent írtakhoz.
