Sokan kérdezik tőlem, hogy miért van a fényképezőgépem leragasztva. Hosszú ideje csak ígérgetem a választ, most végre megírtam. Remélem, mindenki választ kap, és a gyakori félreértéseket is sikerül eloszlatnom.

Nem igazán egyedi dolog, Magyarországon is egyre több profi fotós csinálja. A divat mégis külföldről érkezett hozzánk. Míg más unboxing videót csinál, ha egy új fényképezőgép kerül a kezei közé, én többnyire körberagasztom. De még a tesztelésre rám bízott, vagy kölcsön  kapott gépeket is.

Azért ragasztom körbe őket, mert általában saját tulajdonom, nekem kell újat venni helyette, és hogy ezt megtehessem, el is kell adni a régieket. Viszont a használt piacon sokat számít az állapot, amire munka közben nem mindig lehet annyira vigyázni. Nekem is reklamált már vásárló, hogy azért nem veszi meg az amúgy kifogástalanul működő fényképezőgépemet, mert “nem patika állapotú”. Mondjuk azzal nem is szoktam hirdetni eladásra váró holmimat, hogy újszerű az állapotuk. De azért próbálok legalább valamennyire vigyázni rájuk, csak ez munkaeszközöknél nem annyira egyszerű, mintha csak hétvégenként használná az ember hobbi célokra. Főleg erre való a ragasztó.

Praktikus megfontolás
Főleg háborús övezetekben járó fotósoknak, és a sportfotósoknak szokásuk leragasztani a gépüket, és objektíveiket. Ennek praktikus oka, hogy az ember több gépet, egyéb felszereléseket magával hurcolva kevésbé tud vigyázni rá a nagy kapkodásba, hogy a rajta lógó dolgok ne koccanjanak egymásnak. A ragasztószalag egy olcsó, hasznos és kézenfekvő megoldás arra, hogy a holmikon összeszedett karcokat eltakarja, illetve hogy továbbiak begyűjtését megelőzze. Sérüljön inkább a ragasztó, azt könnyen lehet cserélni.

Lehet ugyan kapni sok féle táskát és fotós mellényt, ami védi a felszerelést, de sporteseményeken és a harcmezőn, de akár a napi riport munka közben is gyakori, hogy egyáltalán nem használ az ember táskát, mert az is csak útban van, nehézkessé teszi a munkát, és ha kezünkben, vagy vállunkon lóg a gép, még mindig sérül, mikor a másik gép, állvány, vagy egy nagyobb teleobjektív neki koccan. A szilikon tok már sokkal jobb megoldás, de mint az arról szóló írásban leírtam annak is vannak hátrányai – bár amit találok a gépemre, szerezni fogok egyet.

Sokan azért ragasztjuk le az objektívek kapcsolóit, hogy azok ne tudjanak véletlenszerűen átkapcsolódni. Aki riktán használja a manuális élességállítást, az AF állásban rögzíti az ezt állító kapcsolót, így nem tud elkapcsolódni és munka közben nem kívánt meglepetéseket okozni. Ha mégis át kell kapcsolni, akkor a ragasztót még mindig el lehet távolítani. Az sem ritka, hogy valaki nem csak a kapcsolót, de rögtön a manuálfókusz gyűrűt is leragasztja. Így az objektíven nagyobb lesz a fogási felület, és nem kell attól tartani, hogy a lencse alátámasztásával véletlenül elállítja a gépen az élességet.

Mégegy fontos szempont a leragasztás mellett, hogy az (általában fekete) gépen levő (általában fehér) feliratok hajlamosak tükröződni, amikor az ember üvegen keresztül fényképez. Különönsen egy múzeumban, vagy más üvegen keresztül történő tárgyfotózásnál, reprózásnál tud nagyon zavaró lenni egy kis világos folt, így jobb előre eltűntetni.

Ideológiai/üzleti megfontolás
Van a gép leragasztásának egy másik prózai oka. Többnyire ezt szokták az én szándékaim mögött is sejteni, ami mondjuk nem is áll tőlem távol, de számomra mégis sokkal kevésbé fontos, mint a gép védelmezése.

Ez az ok nem más, mint a márkajelzések eltüntetése. A fáma szerint az egész leragasztós divat onnan ered, hogy a fehér profi objektívek, és a gépek márkajelzése ne “világítson” a terepen, nem kívánt feltűnést keltve. Valószínűleg ezt az elővigyázatosságot nem annyira a harcihelikopterek vagy az ellenséges mesterlövészek ellen találták ki, mint a helyi erőszakszervezetek, bandák, törzsek, hadurak katonái ellen, akiknek megjöhet a kedve a drágának vélt fényképezőgépek elkobzására. Így mindenki reménykedik, hogy minél lelakottabb, lestrapáltabb – vagy épen leragasztottabb – a fotó felszerelés, annál kevésbé kelti fel a nem kívánt figyelmet is.

Ez a divat kicsit más formában költözött be a polgári hétköznapokban fotózók életébe. Főleg az amerikai szabadúszó fotósok körében elterjedt divat, amivel rendkívül öntudatosan (és egyébként nagyon helyesen) védik saját üzleti érdekeiket, és hangoztatják, hogy ők nem hirdetőtáblák. Ha a már egyszer dollár tízezreket (forint milliókat) kiadnak a munkaeszközeikre, akkor legalább ingyen hirdetéssel ne támogassák a fényképezőgép gyártókat. Épp elég, hogy sok rendezvényen rájuk kényszerítik mindenféle logózott, hirdetési felületekkel ellátott fotós mellények viselését. Bár sokan a kötelezően viselendő fotós mellényen épp úgy nem haboznak leragasztani a hirdetést, mint a saját fényképezőgépükön.

A fényképezőgép gyártójának, típusjelzésének leragasztását egyébként nem tartom túl sikeres próbálkozásnak. Akik ezért ragasztják le a gépüket, szerintem csalódni fognak. Egyrészt, akik eléggé ismerik a fényképezőgépeket, azok a maradék külső jegyekből is felismerik a gyártót, de még akár a konkrét típust is. Aki pedig leragasztva nem ismeri fel, az oda fog menni megkérdezni. Így aztán ahelyett, hogy megúszná az ember a “fú de jó a géped” beszélgetést, még egy két plussz kérdést kap, mert megkérdezik, hogy “milyen típusú a géped?” és “miért van leragasztva?”. Remélem ez az írás nekik is választ ad a kérdésre.

A ragasztó(k) típusáról egy későbbi bejegyzésben külön írok – eredeteileg itt akartam megejteni, de már így is jó hosszú lett.

Kiegészítés: Jó sokáig tartott, de azért elkészült a folytatás is: Lehull a lepel a ragasztószalag titkáról – ilyen ragasztószalagot használok én és még sokan mások

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!