A csomagolás nagyon fontos: “Ha egy jó diplomata küld el a bús fenébe, akkor azt úgy teszi, hogy te alig várod, hogy indulhass!”
A sajtó elhárítás hasonló, komplex művelet, mint a kémelhárítás. Utóbbihoz hasonlóan, minél inkább azt hiszik az illetékesek, hogy sikerrel jártak, annál távolabb járnak tőle. De miért is kell a sajtót elhárítani? Ez jó és jogos kérdés, magam sem tudom a választ, de számtalan szervezetnél (szokás szerint név nélkül persze) szokás a külkapcsolatokat a sajtóelhárítás szintjére visszafogni, segítségről ne is álmodjon senki.
Normál esetben – ahogy az a nagy pr (ti: public relations, mely szakmának nem nagyon van magyar neve) könyvben meg van írva – egy szervezet igyekszik aktív kommunikációt folytatni a külvilággal, különösen a tömegkommunikációt képviselő médiumokkal, hogy saját tevékenységének megítélését pozitív irányba mozdítsa. Definíciónak kicsit rögtönzött, de a lényeg valami ilyesmi. Minél többen gondolnak jónak minket, annál jobban megy az üzlet, akármi legyen is az. Az egyszerű, józan paraszti ész azt diktálja, hogy ha ez így van, akkor legyünk jóban mindenkivel, segítsünk mindenkinek jóban lenni velünk, és minden szép lesz, mindenki szeretni fog, minden rendben lesz, és dőlni fog a pénz. Elvben pont ezért tartanák a szervezetek a sajtó, kommunikációs, pr és marketing osztályokat, hogy a rengeteg róluk szóló jó hírt, és pozitív üzenetet ők közvetítsék a közvéleményt formáló média felé. Ha netán rossz híreket kell közölni, akkor azokat meg minél jobb csomagolásban, minél barátságosabban közöljék, hogy ezzel a lehető legkisebbre csökkentség a szervezet presztízs veszteségét.
Csakhogy a gyakorlatban ez igen érdekesen működik. Van számos remekül működő sajtó osztály, de sok helyen sajtó elhárításra rendezkedtek be. Ahelyett, hogy segítenék a sajtó munkáját, hogy az minél könnyebben jusson hozzá a szervezet népszerűsítéséhez szükséges információkhoz, lehetőségekhez, inkább korlátozni, akadályozni próbálják. Érthető, hogy sokan félnek a sajtótól, meg az általa gyakran kilátásba helyezett közharagtól, de a sajtó nem eredendően rossz, és nem feltétlenül ártani akar mindenkinek a – vélt vagy valós – hatalmával. Aki viszont kifejezetten feszegeti a pofonos ládát, azzal nehéz dűlőre jutni. Mert ha valahol nem jó a sajtó osztály, ott a sajtó visszhang is miért legyen jó? Még egy jól működő szervezetet is képes hihetetlen mértékben besározni a saját rosszul – vagy sehogy sem – működő sajtó tevékenysége. A közhiedelemmel ellentétben a sajtót nem kényeztetni kell, nem kiszolgálni kell, és pláne nem megvesztegetni kell. Egyszerűen csak hagyni, hogy dolgozzon. Ha jót akar írni / mondani, akkor azt kell hagyni neki. Ha rosszat akar közölni, akkor azt kell hagyni neki, és a helyzethez mérten lehető legjobban kezelni. De azzal, hogy valaki megpróbálja akadályozni a sajtó munkáját, még soha nem sikerült megrendszabályozni, kordába szorítani, és még a hivatalos cenzúra is csak korlátozott mértékben képes hatást gyakorolni. A szabad sajtó meg ha rosszat akar írni, úgyis megírja. Ha akadályozni próbálják benne, akkor pláne megírja. Ezért aztán a jó sajtó referens igyekszik jó kapcsolatokat ápolni, és segíteni a sajtó munkáját. Például segít fotózási engedélyeket leszervezni, ha nincsenek lehetőségek, akkor segít megteremteni őket, informál, közben jár, tájékoztat. Nem kötelező persze, de nem kötelező ilyen munkát ellátni sem, aki nem szereti, hogy újságíróknak kell segítenie, az ne tegye, ne menjen sajtó osztályra dolgozni, annyi szép irodai munka van még…
