Ma megint jött egy tárgy nélküli levél, ami nem gond, csak egy kicsit bosszantó. Mert sokkal könnyebb kezelni a beérkező levél áradatot, ha a feladó mellett látja az ember a tárgyat és így van sejtése, miről szólhat. Különösen igaz ez, ha nem törli az ember olvasás nélkül, és később újra elő akarja venni. Ami azért cél kellene, hogy legyen.
A Médiablog Sajtóközlemény címen ismét érdekes témát boncolgat, amit én is ajánlok minden sajtó osztály, sajtós, marketinges, pr-es és egyéb céges, vállalati, sajtó, és egyéb kommunikációval foglalkozó figyelmébe. Én is gyakran szembesülök sajtóközlemények, meghívók, sajtóanyagok és egyéb hasonló küldemények számtalan problémájával, amiről akár külön szakkönyvet is lehetne írni, hogyan (és sok-sok gyakorlati ellenpéldával szemléltetve, hogyan ne) írjunk sajtólevelet. Ezzel egyelőre nem próbálkozom, de azért pár fontos gondolatot megpróbálok megosztani, hátha hatással lesz az illetékesekre.
Állandó téma (és konfliktus forrás) a fotósok és az újságírók között, hogy az újságírók tudnak kút főből, pletykákból, telefonon, tévéből, otthonról vagy épp az álló fogadás büféjéből dolgozni. Ha elég ügyesek és találékonyak még csak le sem bukak vele, hogy a munkavégzés helyének közelében sem jártak, miközben épp helyszíni jelentést írtak onnan. Vagy hogy épp a fejüket tömték munka címén, de ez egy külön történet.
Egy csomó levél végén találok arról szóló figyelmeztetéseket, hogy a levél tartalmát nem adhatom ki. Sok esetben értem és megértem, az óvatosság meg sosem árt.
De mi értelme ennek olyankor, ha sajtóközleményt küld az ember – és hogyan módosítja azt, hogy mit tehetünk egy ilyen levél tartalmával?