Sokat (de sosem eleget) foglalkozunk az Olimpián dolgozó fotósokkal, viszont van egy másik fontos munkakör, akiket szintén érdemes emlegetni, mert általában nem sok figyelmet kap a munkájuk: ők a képszerkesztők. Most betekinthetsz a kulisszák mögé, hogy megtudd, ők hogyan dolgoznak a Reuters olimpiai csapatában.

A hírügynökségek munkája különleges, mert nem csak egy lap konkrét igényeit hivatottak kielégíteni, hanem minden velük szerződött ügyfél összes igényét ki kell elégíteniük. Ezért kénytelenek hadseregnyi fotóssal, és nem utolsó sorban egy csomó képszerkesztővel kivonulni egy-egy nagy rendezvényre, amik közül az Olimpia a legnagyobb és legösszettettebb, ami a legnehezebb munkát is jelenti fotósoknak és képszrkesztőknek egyaránt.

Képszerkesztők (jobb esetben) midenhol vannak a sajtóban, de a hírügynökségi képszerkesztők szerepe, és munkája is egészen más, mint bármelyik lapnál dolgozó kollégájuké. Egész más munkarendben, és más munkafolyamatokban dolgoznak.
Ők azok, akik a több tucatnyi fotós által készített, nem ritkán sokszáz-sokezer képből kiválogatják a kiadásra szántakat, amik aztán megjelennek az ügynökségek kínálatában, hogy ezekből a lapok saját képszerkesztői kiválaszthassák, mit lát majd végül olvasó az általuk szerkesztett lapokban.

A Reuters blogján (nagyon helyesen) ezúttal a képszerkesztők olimpiai munkájába is adnak egy kis betekintést. Russel Boyce mesél róla, milyen munka két héten keresztül napi tizenhat-tizennyolc órában válogatni és feldolgozni a világ legjobb fotósai által készített fotók ezreit. Íme az ő élménybeszámolója:

“Képszerkesztőnek lenni egy hírügynökségnél a Londoni Olimpián olyan, mint bírónak lenni egy futball tétmérkőzésen. Ha minden jól megy, akkor észre se vesznek téged; ha viszont elkövetsz egy hibát, akkor te leszel az egész stadion haragjának középpontjában. Ha rossz döntést hozol, és kihagyod azt a képet, ami a sportoló élénk szenvedését, vagy extázisát örökíti meg, akkor az egész csapat feszült lesz és rajtad gúnyolódik. A jutalom? Egy jó képszerkesztőnek lehetősége van kiválasztani azt a meghatározó képet, amiről a fotós talán nem is tud, hogy elkészítette, vagy egy jó képből vágással remek képet alkotni, mielőtt bárhol megjelenik.

A Londoni Olimpián a Reuters több mint 55 fotóriporterrel dolgozott, akiknek a munkáját 17 képszerkesztől, és 25 képfeldolgozó dolgozta fel. Az én feladatom a torna és atlétkika képek szerkesztése volt. Mellékelve egy kép a monitoromról a férfi 200m síkfutás döntőről.

A fotósoknak több tízkilónyi felszereléssel kell mászkálnia tikkasztó hőségben és szakadó esőben egyaránt. Korán érkezni minden helyszínre, és harcolni a legjobb helyekért, vitatkozni azokkal, akik a helyükre pályáznak, vagy az útjukba állnak, és szellemileg felkészülni az elillanó pillanatok megörökítésére. Mindeközben versengve a világ legjobb fotósaival, akik pontosan ugyanezt teszik körülöttük. Egy száadmásodpercnyi késés, és a hibájuk, hogy lemaradtak valamiről újságok, weboldalak és könyvek címlapjairól fog neheztelni rájuk. Technikailag is elég felkészültnek kell lenniük hozzá, hogy a képeiket a fényképezőgépből vagy a laptopjukról a szerkesztőkig eljuttassák.

A szerkesztő egy átmeneti munkahelyen ül a versenyhelyszínen, és képek százaival bombázzák, gyakran egyszerre,ugyanarról a pillanatról, különböző szögekből, amiket más-más fotós készített, és mind azt gondolja, hogy ő készítette el az ikonikus fotót. Az elvárások kezelése a képszerkesztő egyik fontos emberi képessége. Ha csak odaveted, hogy “a képed nem volt olyan jó, mint a másik fotósé…” az nem oldja a feszülséget, még akkor sem, ha esetleg ez a kegyetlen igazság. A képszerkesztő előtt folyamatosan több kép van, és értenie kell, hogyan alakul a történet. Ugyanez a szerkesztő akár három eseményt is követhet egyszerre, közben tartja a kapcsolatot a fotósokkal, akik a különböző helyszíneken ezeket egy időben fényképezik, így képbe tud kerülni az eseményekkel, és történésekkel.

A tornasport fotózása olyan, mint egy koreográfia. Akár négy fotós is dolgozhat rajta egyszerre, hogy mind a megfelelő sporteszköznél dolgozzon, és már azelőtt a kulcs pillanatokra koncentrálnak, hogy az megtörténne. A gond az, hogy ami az egyik nemzet számára kulcs fontosságú, az a másik nemzet számára nem. Az egyik csapat nyer, a másik veszít, és nekünk a szomorúságot és a győzelmet is meg kell örökítenünk. Mindkét országban vannak előfizetőink, akik várják a számukra fontos képeket. Ráadásul mindkét fotós úgy gondolja, hogy ő kapta el a kulcs fontosságú pillanatot, és mindketten azt akarják, hogy az ő képét adják ki először. A technológia, amit használunk, lehetővé teszi, hogy a fotós lássa, mikor a képszerkesztő áthúz egy képet a laptopjáról, így ők pontosan látják, ha én lassú vagyok, ami persze rosszul hat arra, hogy elsők legyünk a hírekkel.

A legújabb fényképezőgépek képesek több mint tíz képet készíteni másodpercenként – jó, gondolná az ember. Rendelkezésünkre áll a technológia, amivel képesek vagyunk ezeket a képeket szinte azonnal átküldeni a képszerkesztőknek. Képzelj el egy 90 másodperces torna gyakorlatot, amit egy tökéletes lezárás és meghajlás követ, esetleg örömkitörés, ünneplés, taps örömkönnyek és egy széles mosoly és diadalmas integetés a tömeg felé. Egy másik sportoló lehuppan a székébe, mégtöbb könny, ezúttal a csalódottságtól, épp most veszítette el az érmes helyet. Ilyen képekből pillanatok alatt összegyűlik akár néhány száz is. Melyik fotós tudna ellenállni, hogy levegye az ujját az exponáló gombról, amikor perceken keresztül a leghevesebb érzelmek kitörései zajlanak körülötte [amik mind hír értékűek – a szerk]. Rád bízom a számítást, hogy ezekből a képekből mennyi kerül végül továbbításra. Még a képeit legcéltudatosabban szerkesztő fotósok, akiket a szakmában “chimpelőknek” neveznek, mert folyton a fényképezőgép hátulján bámulják a képeiket, még ők sem képesek a képeket nézni, mikor az események történnek.

Eközött a sokszáz kép között vannak a kulcs fontosságú pillanatok is – amiket nekem kell kiválasztani, megvágni, és elküldeni, mielőtt a versenytársaink megtalálják a képek saját fotósaik által készített változatait a saját képeik között. Ha rosszul végzem a munkámat, akkor a versenytárs lesz gyorsabb, és az ő képeit fogják a lapok közölni. Ha a mi fotósunknak jobb képe is van a nyersek között, ő tudatni fogja velem, ha előbb nem, akkor legkésőbb a szállodánk bárjában. Képzeld csak el hogy zajlik egy ilyen beszélgetés – mondaom se kell, hogy egy-egy ilyen hevesebb beszélgetés során szóba kerül a családfám és megkérdőjelezik mind az intelligenciám, mind azt, hogy egyáltalán látok. Ha jó képeket választok ki, akkor a fotósok gratulálnak egymásnak a képeikhez – héhányan ahhoz is elég nagyvonalúak, hogy ilyenkor megemlítsék, hogy a szerkesztők is jól végezték a dolgukat. A bíró rendben volt…

A képszerkesztés következő fontos eleme az érzékeny egyensúlyozás a futószalagon történő képszerkesztés és az esemény kreatív illusztrálása között. Maradjunk továbbra is a tornászoknál. Öt sportoló versenyez négy féle sporteszközön; talaj, felemás korlát, nyújtó és ló. Hogyan fényképeznéd? Ha túl szűk, nem fér a képbe, ha leesik véletlenül. Ha túl tágan komponász, akkor elvész a gyakorlat eleganciája. A fotós úgy dönt, hogy tágan komponál – tökéletes kép. Aztán készít szűkebb képet, aztán egész szűket. Remek, minden megvan. Aztán a következő 60 másodpercben a fotós újra megcsinálhatja mindet, miközben a sportoló megfordul, átlendül, csavarodik. Egy gyors pillantás a képekre, és megvan a a legjobb 30 kép. A kártyát bedugja a laptop kártyaolvasójába és a kép megy a szerkesztőhöz. A fotós vár a következő sportolóra, hogy kezdje újra az egészet, és újra és újra – remélhetőleg minden alkalommal sikeresen.

A szerkesztőnek kell választania – szűk fejjel lefelé, vagy tág fejjel lefél? A kép közepén jobbra fel, vagy szűk, vagy tág – jó egyáltalán a pillanat és az arckifejezés? Levágom a rudat, és mintha repülne? Vagy inkább benne hagyom a képben és akkor látszik, hogy melyik sportszeren zajlott épp a gyakorlat? Ha minden képete továbbküldök, akkor úgy dolgozom, mint egy robot a futószalagon, az alattam dolgozó képfeldolgozót pedig túlterhelem, egy idő után füstől, madj elolvad. Az ügyfeleink pedig párszázzal több képet kapnak.

Vegyük számításba a döntésnél, hogy szűkebbre vágok egy tágabb képet, mert ott jobb a pillanat. Vagy mondjuk hagyok egy kis levegőt a tág képnél, hogy szellősebb legyen. Ha nem küldöm el a tágabb képet, de a konkurencia megteszi, akkor a bárban megint rágni fogják a fülem. Ugyanez igaz, ha szűkre vágok egy tágabb képet, vagy túl sok teret hagyok képnél, amit a fotós szűkre vágott volna. És mi a helyzet a kép formájával? Használnak a weboldalakon álló képeket? Általában nem, de néha mégis. Szokott a magazinok vagy napilapok címlapja fekvő lenni? Általában nem, de néha mégis.

A kulcs fontosságú képeket vágjam meg több féle képpen, hogy több féle előfizetői igényt is ki tudjunk szolgálni vele? Fizess nekem egy sört, és beszéljük meg. Megismersz a képzeletbeli bíró mezemről.

Úgy érzem, hogy egy képletes kolbász gyárban dolgozom? Soha! Imádom a képeket szerkeszteni, és úgy érzem, hogy a hír és sport fotózás kreatív folyamatának részese vagyok.

Köszönöm Dylan Martinez, Mike Blake, Brian Snyder és Phil Noble kollégáknak a torna fotózása során tanúsított remek munkáját, hogy remekül csinálták, és szűkre szabták a képek mennyiségét.

Lábjegyzetként talán érdekes lehet az adat, hogy a technikusok becslése szerint a képszerkesztőink nagyjából másfél millió képet néztek át a Londoni Olimpia alatt.”

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!