‘WTC’ címkével ellátott bejegyzések

WTC 9/11: emlékezés 10 év távlatából

2011. szeptember 12. hétfő
WTC pedestrians photoStringerReuters WTC 9/11: emlékezés 10 év távlatából

Fotó: Stringer/Reuters

A hétvége, sőt sok helyen már az egész múlt hét a World Trade Center elleni támadással, annak utóhatásaival, és persze tizedik évfordulójával foglalkozott. A sok megemlékezés közepette nem lehet – pláne ezen a blogon – megfeledkezni róla, hogy a lapokban megjelenő tudósítások jelentős részét a fotósok készítették. Szerencsére az idei válogatásokban nem csak  képek jelentek meg, hanem egyre több esetben maguk a fotósok, és az ő élményeik is.

A Time és a Life válogatásai egészen az ikertornyok építéséig visszanyúlva remixeli a történelmi képeket. Az Origo egyik galériája pedig a ma Afganisztánban harcoló katonák személyes fotóalbumaiban kutatott, hogy megmutassa hogy néztek ki a terrortámadás idején, akik ma vívják a terror ellen meghirdetett háborút.
Az egyik legkülönlegesebb fotóválogatás mégis fotográfiailag talán a legegyszerűbb. A NOL Tárgyak a pokolból című galériájában egyszerű tárgyfotók szerepelnek, még csak nem is a katasztrófa helyszínén készültek, hanem egy stúdióban tíz évvel az események után. Mégis rengeteg mindent elmondanak ezek a tárgyfotók. Nem csoda, hiszen ezek nagyon beszédes tárgyak. Ezért kerül mindegyik a tornyok egykori helyén felállított 9/11 múzeumba.

A Los Angeles Times munkatársaihoz hasonlóan több fotós is visszaemlékezik a helyszínen készült képeire. A Reuters blogján Larry Downing veti fel a kérdést, hogy hol voltunk a támadás idején, amit a maga részéről meg is válaszol. A szintén Reuters fotós Shannon Stapleton Full Focus galériája pedig azt mutatja be, hogyan alakult New York arculata a támadások óta, akárcsak az LA Times akkor és most képpárokból összerakott galériája, amiknek a készítéséről a fotókat készítő Mark Lennihan mesél is a lap fotóblogján.

A Vanity Fair ritka képeket kutatott fel a katasztrófáról, és a katasztrófa hőseiről, de legalább ilyen fontos megemlíteni a Figyelő múlt heti számát, ami exkluzív 3D fotókat közölt a WTC elleni támadásról. Mint az Origofoto megállapította: “Szerencsére nem sajnálták a méretet a képektől az újságban, úgyhogy nagyon látványosak. Brian Loube honlapján is meg lehet nézni a képeket, bár a 250 pixeles méret inkább elvesz belőle, mint hozzáad.”

PortraitsOfResilience Time WTC 9/11: emlékezés 10 év távlatából

Különleges Time összeállítás

Az egyik nagyon érdekes, és rendkívül alapos összeállítást a Time készítette Portraits of Resilience címmel. Anyagukban negyvenen beszélnek a katasztrófához fűződő viszonyukról. Vannak köztük túlélők, áldozatok rokonai, különböző vallások képviselői, háború ellenes aktivisták, politikusok, mint pélédául George W. Bush akkori elnök, az ő akkori alelnöke, vagy éppen a CIA igazgatója, illetve katonák, rendőrök, tűzoltók, mint az elsők közt helyszínre érkező mentőalakulatok tagjai. A különleges válogatás oldalán a megszólalók portréi között válogathatunk, és rákattintva mindenkitől egy videón hallgathajtuk meg véleményét (természetesen angolul).
A válogatásba bekerült a Time többszörös Robert Capa díjas fotóriportere, James Nachtwey is, aki arról mesél, hogy mit jelentett neki a tornyok összeomlását fényképezni. Ekkor tájt kezdődött Nachtwey közös munkája a VII alkotó csoporttal, melynek a tornyok leomlása után alapító tagja volt, és amiről nemrég jelentek meg a hírek, hogy a korábbi Magnum fotós Nachtwey elhagyja a VII csoportot. Ez után, nemrég tette közzé a katasztrófáról készült, eddig sosem publikált fotóit. Ezek egyike azóta bekerült a Life legerőteljesebb 9/11 képek válogatásba is. Bár nem is értem, hogy lehet ez a kép sosem publikált, hiszen én már szinte számtalanszor láttam azt a Nachtwey munkásságáról készült dokumentumfilmekben, és a fotós TED beszédében is.

Az én személyes kedvencem az összes megjelent válogatás közül természetesen az, amit a Life készített Akik ott voltak: 9/11 fotósok címmel. Ebben a gyűjteményben (sajnos valószínű, hogy a teljesség igénye nélkül) fotósonként egy-egy kép szerepel azoktól a fotóriporterektől, akik New Yorkban fotóztak a 2001 szeptemberi katasztrófa idején. Az egy-egy kiválasztott kép mellett pedig a lapoknál és hírügynökségeknél általában szokásosnál jóval bővebb leírás szerepel az adott kép tartalmáről és annak készítéséről is.
Természetesen ebből a válogatásból sem maradt ki James Nachtwey fotója. Mégis sokkal fontosabbnak tartom, hogy természetesen Bill Biggart életének utolsó képe is helyet kapott, akárcsak barátjának/kollégájának Chip Eastnek a fotója a riporterből áldozattá vált fotós felszereléséről. Sőt a két kép alatt leírtak újabb adalékokkal is szolgáltak a Bill Biggarról tavaly megjelent írásom frissítéséhez.
És elhangzik egy fontos mondat, aminek legalább ezen a blogon meg kell jelennie: míg százezrek menekültek (érthetően és nagyon helyesen) a 9/11-es támadás helyszínéről, addig számtalan mentőalakulat és tudósító – köztük a galériában szereplő fotósok is – ment oda. És egyikük sem távozott úgy, hogy ne lett volna hatással rá, amit ott tapasztalt. Biggart barátai hiányolják őt, de megértik, és elfogadják, hogy miért volt ott. “Bill nem lehetett volna máshol” - mondja Chip East.

WTC szerkesztoseg photoSopronyiGyulaNepszabadsag WTC 9/11: emlékezés 10 év távlatából

Fotó: Sopronyi Gyula/Népszabadság

Mint arra az Origofotó felhívta a figyelmet, szintén fotósok mesélnek meglehetős alapossággal, négy részben (1, 2, 3, 4) a WTC elleni támadásról a Popular Photography oldalán, melynek egy zanzásított változata megjelent a lap nyomtatott, szeptember-októberi számában is.

Egy másik, szintén nagyon személyes válogatás egy magyar kolléga, Sopronyi Gyula személyes archívumából került elő pár napja. Igazán kár, hogy a lapban, vagy annak weboldalán nem jelent meg, és csak a Facebookon láthatták eddig csak a személyes ismerősök, kollégák, zömében akik a képeken is szerepelnek.
Ő tíz éve a Népszabadság szerkesztőségében örökítette meg kollégái megdöbbenését a new yorki hírek hallatán, és a lázas munkát, ami ezt követte, ahogy a váratlan hírt elkezdték feldolgozni, mint az ország, és a világ valamennyi más szerkesztőségében is, hogy az a lehető legtöbb információval, és a legjobb képekkel kerüljön be a másnapi újságba. Amellett, hogy bepillantást enged abba, hogyan fogadták a hírt kollégái, képein egy kicsit az is megjelenik, mennyien vesznek részt a háttérben, gyakran névtelenül abban, hogy ez az egész világot megrázó hír az olvasókig eljusson.

Címkék:, , , , , , , , , , , , , , , , , ,
Beküldve a(z) fotó, galéria, közélet, sajtó, Vélemény kategóriába | 2 hozzászólás »

WTC 9/11: Egyetlen kép többet mond ezer szónál

2011. szeptember 12. hétfő
WTC twinTowers planeHit photoSeanAdairReuters WTC 9/11: Egyetlen kép többet mond ezer szónál

Fotó: Sean Adair/Reuters

Keresem a szavakat, hogy mit írjak a 2001. szeptember 11-ei WTC elleni támadás tizedik évfordulóján. Hosszas fejtörés után jutott eszembe ez a mondat, és a mögötte rejlő nagy igazság, amit pont 10 éve a katasztrófa másnapján az arról megjelent híradások kapcsán tanultam meg.

Nem tudom a választ a Reuters blogján Larry Downing által feltett kérdésre. Nem emlékszem hol voltam, és mit csináltam, mikor a katasztrófa tíz éve bekövetkezett New Yorkban.
Talán itthon voltam és a tévét néztem, de nem vagyok benne biztos. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy másnap egyik tanárom feltart egy magyar napilapot, aminek a címlapján talán pont ugyanez a kép látható, és elhangzik a vizuális kommunikáció egyik alap tétele:

“Egyetlen kép többet mond ezer szónál”.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal egész hétvégén azon törtem a fejem, hogy mit írjak a blogra 9/11 tizedik évfordulója alkalmából. Pedig talán csak ennyit kellett volna kiírnom…

Az elmúlt tíz év alatt már annyi mindent, képet és történetet is publikáltak a katasztrófáról. Nehéz újat találni, persze mindenki megpróbálja, és így is van ez rendjén. Nekem is készül egy nagyobb, átfogóbb anyagom a témáról, mert nem lehet mellette tétlenül és szótlanul elmenni.

Rengeteg érdekes, borzalmas, és zseniális kép született, amik magukban és a velük megjelent szövegekkel is rengeteg történetet elmesélnek. De én úgy érzem, hogy az egyetlen fotós áldozat, Bill Biggart történeténél személyesebb talán kevés van.

Címkék:, , , , , , ,
Beküldve a(z) fotó, hagyomány, Idézet, közélet, sajtó, Személyes, Vélemény kategóriába | Egy hozzászólás »

Bill Biggart jó tanácsa: ne állj magas épület alá, amibe repülő csapódott!

2010. szeptember 13. hétfő
WTC Bill Biggart gear photo Chip Easst SIPA Bill Biggart jó tanácsa: ne állj magas épület alá, amibe repülő csapódott!

Fotó: Chip East/SIPA

Bill Biggart fotóriporter 2001. szeptember 11-én pontban 10:28:24-kor készítette élete utolsó fotóját. Közvetlenül a World Trade Center északi tornyánál, mielőtt az maga alá temette volna őt.

Biggart kutyát sétáltatott feleségével, manhattani otthonuk közelében, mikor látták a várost megszálló szokatlan felhőt, és az utcán valaki azt kiabálta, hogy repülő ütközött a World Trade Center épületébe. Bill haza rohant, hogy felkapja fényképezőgépeit, és elindult az azóta Ground Zero nevet viselő helyre, az iker tornyok felé, mert a fotósok is olyanok, mint a tűzoltók.
Két Canon EOS1 filmes vázzal és egy Canon D30 digitális vázzal haladt a New Yorkot ellepő füstben dél felé, a megtámadott tornyokhoz. Az Ötödik sugárúton haladt a folyó mentén. A többi fotós jobbára a másik irányból, a Broadway felől közelített a helyszínre. Bill nem szerette a teleobjektívet, úgy vélte, az inkább a paprazzik eszköze, ő mindig szerette közvetlen közelről bemutatni a témáját. Fotóriporterként számos konfliktus helyzetben megfordult, és mindig az események közelébe férkôzött, mindig az embereket és azok viszonyát, reakcióit mutatta be. Egy grimaszoló izraeli katona, vagy egy elszánt palesztin fiú tekintete többet árul el a történetről bármi másnál. A new yorki tragédiánál is embereket, arcokat fényképezett, hogy rajtuk keresztül mutassa be a történteket, a helyzet komolyságát.

Felesége tudta milyen veszélyes Bill munkája, így mindig csak azután merte kérdezni róla, hogy épségben hazaért new yorki otthonukba. Kíváncsiságtól és aggodalomtól vezérelve nem sokkal Bill után ő is fényképezőgépet ragadott, és elindult a tornyok felé, szemben a gyalogosok tömegével. Néhány háztömbnyire volt a tornyoktól, mikor az első torony összedőlt. Rögtön felhívta Billt, hogy megtudja, jól van-e. “Biztonságban vagyok, itt vagyok a tűzoltókkal, 20 perc múlva találkozunk a stúdióban.” – mondta a telefonba. De, hogy a tűzoltókkal mi történtt ott a Gorund Zeronál, ma már a történelemkönyvek része. Wendy Doremus ekkor hallotta utoljára férje hangját.
Wendy visszafordult és elindult a stúdióba, mikor valami robajt hallott, és még épp időben fordult meg, hogy lefényképezhesse, mikor a második torony összedől. A WTC ikertornyai 2752 embert temettek maguk alá, de Bill Biggart volt az egyetlen fotóriporter az áldozatok között, aki azért ment oda, hogy dokumentálja, közvetlen közelről bemutassa az eseményeket.

Másnap Bill barátja és kollégája, Chip East fotóriporter korán kelt, és a Hudson-folyó nyugati partjához ment, hogy megörökítse az újra rajzolt városkép felett felkelő napot. Majd a rokonaikat kétségbeesetten kereső családokat fotózta az egyik kórházban, mikor Wendy megszólította. Lélegzet visszafojtva kérdezte, hallott-e valamit Billről, aki már egy napja nem jelentkezett, és a telefonja sem válaszolt. East mindenféle balesettel találkozott már munkája során, a motoros karamboloktól a repülőgép szerencsétlenségekig. De egyik sem érintette személyesen.

“Istenem, hogy tudok én most fényképezni?” kérdezte magától. Mikor egy fiát kereső anya meglátta nála a fényképezőgépet, és az eltűnt fiú képét mutatva közelített Chip felé, ő arca elé emelte a gépét, és saját könnyeitől alig látva fotózott.

Wendy napokon át kutatott a kórházakban, eltűnt férje után – mint annyi más ember akkor New Yorkban, eltűnt hozzátartozóikat keresve. Végül eloszlatva Bill túlélésének minden reményét, a szomorú kanosszajárásnak egy telefon hívás vetett véget, kézbesítve a halálhírt. Bill Biggart összezúzódott holttestét négy nappal a tragédia után találták meg a roncsok között a mentő alakulatok. Személyazonosságát csak ujjlenyomata alapján tudták megerősíteni. A családnak átadott tárgyak listáján jegygyűrűje mellett, néhány megpörkölődött szélű sajtó igazolvány, egy jegyzetfüzet, 26 dollár a tárcájában, két fotós táska, három összezúzott fényképezőgép, és hat-hét tekercs elexponált film volt.

Az özvegy megvárta míg Chip East végez a katasztrófa utáni tudósításával, majd átadta Bill holmiját a fotóriporternek. Chip biztos volt benne, hogy egyetlen kép sem élhette túl a balesetet. A fotóriporterre zuhant 110 emeletnyi vasbeton szerkezetes épület darabokra zúzta a felszerelést is. A fényképezőgép vázak hátfalai leszakadtak, a filmes dobozok felnyíltak, és a negatívok mind fényt kaptak. A por és törmelék lepte kupacban végül East észrevette a koszos, sérült digitális gépet. Az objektív leszakadt róla, de mikor kinyitotta, megtalálta benne a sértetlenül maradt memóriakártyát. Hosszas küzdelem és a számítógéphez intézett fohász után sikerült megnyitni a Bill Biggart életének utolsó perceit – és a sokak halálát okozó katasztrófa körülményeit – dokumentáló 154 képet.
Az utolsó kép készítésének időpontja délelőtt 09:28:24, mivel a fényképezőgép óráját Biggart elfelejtette átállítani a nap-éj egyenlőségnél, vagyis pontosan egy órával később készült, éppen akkor, mikor a második torony leomlott. Chip ekkor ébredt rá, hogy a képek, amiket néz, barátja utolsó perceit örökítik meg.
“Biztos vagyok benne, hogy ha Bill aznap hazajött volna a nap végén, akkor rengeteg meséli valója lett volna, mint mindig, és biztosan azt javasolta volna, hogy ‘Fogadd meg a tanácsom, ne állj magas épület alá, amibe repülő csapódott!’” – Wendi Doremus, Bill Biggart özvegye
Aki a képeket nézi az ember szinte úgy érzi, hogy ott van New York utcáin a fotóssal. Chip East így fogalmaz a Digital Journalist oldalán:
“Ezt a mintegy 150 képet nézve nem csak az látszik, hogy ez a fickó remek képeket készített az utcákat járva, hanem az is hogy mind egyedi, remekül komponált, és a fotósról is elmondanak valamit. Az elsô képen azt látjuk hogy fák és manhattani épületek ölelik körül a World Trade Center épületét. Azt hiszem, sokan szűken komponálták volna, és csak a fő eseménnyel törődtek volna. De az, hogy New York egy részlete szegélyezi a képet, miközben Greenwitch Villageben halad, az valahogy szimbolikusan jellemző Bill Biggartra, ahogyan ő fotózott. Az is, hogy New Yorkból származott, és hogy szerette a fákat a képein. Talán túlzott belemagyarázásnak tűnik, de sokat jekent lombokat és fákat (Bill másik szenvedélyét) látni az első képeken.
Amikor odaért, egyenesen felfelé nézve fotózott, amit senki mástól nem látni. Idővel, ahogy közeledik a porfelhő, rendőrautók, tűzoltók és rendőrök vannak a képeken.

Egyre közelebb megy, és ahogy halad előre, látni az emberek reakcióit, hogy hogyan kezelik mindezt….Bill minden egyes képe arról szól, az emberek hogyan reagáltak a helyzetre. Emlékeztetnünk kell magunkat, hogy ez a történet nem épületekről szól, hanem arról, hogy az embereknek mit jelent ezeknek az építményeknek az elvesztése.

Végül elérünk az utolsó képkockához, amit senki más nem készíthetett el. Az első épület maradványai látszanak… És a szintén megsemmisült hotel fele. Miután a második épület is összedôlt, a szálloda – azt hiszem, a Mariot – teljesen eltűnt. Látjuk, ahogy félbe vágta a rázuhanó törmelék. A hozzá tartozó időpont 10:28 és 24 másodperc. Lényegében ez az utolsó időpont, mert egészen pontosan 10:30-kor dőlt le a második torony.
Bill akkor halt meg, mikor a második épület ledőlt, és összezúzta az őt maga alá temető törmelék. Nem tudni, hogy megpróbált-e még fedezékbe húzódni, vagy közvetlenül rázúdultak a roncsok. Viszont az utolsó képeiből tudjuk, hogy a legvégső pillanatig dolgozott, ami arról az elkötelezettségről árulkodik, ami a munkájához fűzte.”
Biggart a katasztrófa közepette is az embereket fényképezte. A porfelhőben ténykedő tűzoltót, világító dzsekijében, a szemüvegét kereső férfit, akinek koszos arcán kirajzolódik a szemüveg körvonala, az üzletemberrel, aki nyakkendőjét szorongatva botorkál kigombolt ingben a romok közt.
Idő közben újabb részletek derültek ki Bill Bigart utolsó pillanatairól. Mint a Life fotóválogatásának kísérő szövegéből kiderül, szemtanúk beszámolói szerint Bill Biggart utolsó képe lehetett a legelső kísérteties fotó a déli torony maradványairól. BIggart láthatta, hogy az északi torony is összeomlani készül, és megállított egy csapat rendőrt, akik túlélők után kutatva akartak közelebb menni. Ahogy a törmelékek záporoztak körülöttük, Bill és a rendőrök a Világgazdasági Központhoz futottak fedezékbe. A fotós volt az utolsó a sorban. Mikor a por elült, a rendőrök létszámellenőrzést tartottak. Bill Biggart már nem ért oda, de úgy fest, ő mentette meg azt a csapat rendőrt. Chip East hozzáteszi: “Nem azért volt ott, mert veszélyes volt, hanem mert a történetet el kellett jól mesélni.” A Life válogatás másik képén Bill felszerelésének maradványai látszanak. Ez alatt Chip meséli a képek megtalálásának történetét, és hozzáteszi. Számtalanszor elhangzott, de érdemes ismételni: míg százezrek menekültek (érthetően és nagyon helyesen) a 9/11-es támadás helyszínéről, addig számtalan mentőalakulat és tudósító – köztük a galériában szereplő fotósok is – ment oda. És egyikük sem távozott úgy, hogy ne lett volna hatással rá, amit ott tapasztalt.
Biggart barátai hiányolják őt, de megértik, és elfogadják, hogy miért volt ott. “Bill nem lehetett volna máshol” – mondja Chip East.

Ahogy a Newsweek fogalmaz:

“A képeken az látszik, hogy a tűzoltók kimerültek, viszont derűsek, és a munkájukra koncentrálnak. Joggal tartják hősnek őket, amiért a World Trade Centerhez siettek aznap reggel életeket menteni. A maga módján – amit minden újságíró átérezhet – Bill Biggart is hős volt. Ő ezeket az arcokat mentette meg nekünk.”

Életének utolsó képe, és története Bill Biggart (1947-2001) honlapján tekinthetők meg.

Felhasznált források:

Kapcsolódó anyagok:

Címkék:, , , , , , , , , , , , , , , , ,
Beküldve a(z) fotó, sajtó, Vélemény kategóriába | 3 hozzászólás »