Tanulságos szerzőjogi döntés született nemrég Amerikában. A bíró időpocsékolásnak minősítve elvetette a szerzőjogi vádakat, mert a szerzőjogi törvény csak az alkotásokat védi, a mögöttük meghúzódó elképzeléseket, és szándékokat nem.
Szinte naponta mondják fotósok egy-egy képre, hogy “ilyen nekem is van”, ami szinte elkerülhetetlen a sajtófotóban, hiszen mindannyian ugyanazokat az eseményeket, nem ritkán ugyanott szorongva egymás mellett állva fényképezzük. De sok kreatív fotós, fotóművész, és különösen sok esküvői fotós panaszkodik, hogy más fotósok lopják az ő ötleteit, témáit és/vagy a beállításait. Míg más ugyanerre – szintén nem alaptalanul – azt mondja, hogy a fotótörténetben már mindenki mindent lefényképezett. Mindenféle kompozíciót elkészített már valaki, és igazán egyedit, újat, amit még soha senki nem próbált, egyre kevésbé lehet készíteni. Az adott esetek pedig legfeljebb morális, vagy etikai kérdéseket vetnek fel, hogy ha látom a másik képét, akkor vajon helyes, etikus, sőt egyenesen elvárt ugyanazt a képet elkészítenem, vagy épp az ellenkezőjére kell törekedni, ha már más megcsinálta, nehogy én is ugyanazt csináljam?
Annak idején Picasso – és nyomán Steve Jobs – is megmondta, hogy a jó művész másol, a zseniális lop.
Ugyanezt a kérdéskört feszegette a közelmúltban az amerikai bíróság is egy nagyon tanulságos kereset nyomán. Janine Gordon által Ryan McGinley ellen beadott keresetét utasította el a szövetségi bíróság, és mint ahogy a PDNpulse fogalmaz, “a bíró határzatában egyúttal felfrissítette a szerzőjogi alapokat is”.
Bizonyíték, ami visszaüt
Gordon júniusban perelte be McGinley-t és galériáját, amiért az szerinte lemásolta a stílusát és a képei témáját is, amit a Levi’s Go Forth reklámkampányában alkalmazott. Bizonyítékként csatolta a keresethez 150 képét, illetve McGinley képeit, amiken az övéhez hasonló módon széttárt karokkal ugró ember, fekete férfi, és fehér nő csókolózik, illetve egy meztelen női felsőtest látható.
A képek megtekintése után Richard Sullivan new yorki bíró úgy határozott, hogy “a képek között nincs lényeges hasonlóság.” Ugyan hasonló témákat fotózott mindkét fotós, a szerzőjogi törvény csak egy ötlet kifejezésmódját védelmezi, nem magát az ötletet. A bíró hozzáteszi, hogy Gordon “elképzelése a szerzői jogsértésről lényegében bármilyen képre értelmezhető lenne, amin kitárt karú alak látszik, vagy különböző bőrszínű emberek csókolóznak, fagy meztelen felső testtel ábrázolnak valakit. [...] A szerzőjogi törvény ilyen értelmezésének sem értelme, sem jogalapja nincs, és ellenkezik a józan ésszel is.”
A bíró továbbá néhány kerestlen szóval illette a felperes keresetét és ügyvédjének magatartását is: “Az ember azt hinné, hogy a felperes [ügyvédje] tisztában van a szerzői jog alapvetéseivel, és magától is felismeri ennek a keresetnek a hiábavalóságát, mielőtt egy hosszadalmas, költséges és végül teljesen felesleges perben a bíróság elé citálta azt.”
A PDN is kiemeli, hogy gyakran hallani esküvő és egyéb fotósoktól, hogy egy másik fotós ellopja a pózaikat, kompozícióikat, vagy egyéb ötleteiket. Sullivan bíró ítélete elutasító határozata a Gordon kontra McGinley ügyben megmutatja milyen nehéz ilyen másolási panaszoknak érvényt szerezni a bíróság előtt. A bíró idéz egy korábbi ítéletet, mely úgy fogalmaz: “Nem minden másolás eredményez szükségszerűen szerzői jogsértést.”
A TechDirt lényegesen részletesebben közli az ügy részleteit, közzétéve többek között a kereset számos fotó csatolmányát is. Ezeken megfigyelhető, hogy milyen (kis) mértékű a képek hasonlósága, ami szerintem is inkább a bíró véleményét támasztják alá, mintsem a felperes igazát bizonyítanák. A képek hasonlósága tényleg elenyésző, és az ügynek fontos tanulsága, hogy még ha a képek jobban hasonlítanának, és jóval egyértelműbb lenne is a képek, vagy akár az ötletek azonossága, a szerzői jogsértést akkor is rendkívül nehéz lenne rábizonyítani.
Komoly szakmai tiltakozás, néhány tüntetés és egyéb jogi lépés után úgy fest, hogy Angliában már legalább a rendőrök tisztában vannak vele, hogy közterületen márpedig szabad fotózni.
A London Street Photography Festival egyik projektje keretében hat fotós vonult ki fotózni (egy-egy operatőr kíséretében) hat különböző helyszínre a londoni cityben, a város üzleti negyedében. A szokatlan társadalmi kísérletnek az volt a célja, hogy bemutassa, mivel kell számolnia a városban ténykedő fotósoknak.
A hat helyszín mindegyikén hamar feltűnt a biztonsági szolgálat egy, vagy akár több tagja is, hogy a fotóst arra kérjék, hagyjon fel a tevékenységével. Némelyik biztonsági őr – nyilván nem saját ötlettől indíttatva – azt is megpróbálta megtiltani, hogy az épületet fotózza a fotós, míg mások csak néhány lépésnyi távolságon, a magán terület és a közterület közti távolságon vitatkoztak.
Három esetben a rendőrséget kihívták, akik udvariasan elbeszélgettek a fotósokkal, majd konstatálták, hogy terror fenyegetést, vagy egyéb biztonsági kockázatot nem jelent, és természetesen joga van közterületen fotózni, amiről a buzgón intézkedő biztonságiakat is tájékoztatták.
Gyakran felvetődő – olykor vitás – kérdés, hogy kit/mit hogyan szabad fotózni. A hétköznapi járókelők ritkán ismerik a vonatkozó törvényeket, sőt még a fotósoknak is gyakran tévesek vagy hiányosak az ismereteik. Pedig a törvény nem ismerete nem mentesít a felelősség alól. Te ismered a törvényt?
A JogIQ tett közzé nemrég egy elég pontos és részletes leírást a témáról. Így elegendő lenne ezt linkelnem, de azért a lényeget megismétlem, mert nem lehet elégszer olvasni.
“1959. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvről 80. § A személyhez fűződő jogok megsértését jelenti a más képmásával vagy hangfelvételével kapcsolatos bármiféle visszaélés. [...] Képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához – a nyilvános közszereplés kivételével – az érintett személy hozzájárulása szükséges.”
Nem lehet bárKIT fotózni, mert a személyiségi jogokat tiszteletben kell tartanunk. Viszont bárMIT fotózhatunk, mivel a tárgyaknak nincs személyiségi joguk, és azok szerzői jogai sem nehezítik az életünket. Házak és autók esetében az adatvédelmi törvényekre kell figyelnünk, mert a rendszámok is személyes adatnak minősülnek, így ezek sem látszódhatnak a fotókon.
Engedélyezés
A fotózást engedélyezhetik ráutaló magatartással, például ha a képen látszik, hogy a fotóalanynak tudomása van a kép készítéséről, és hagyja magát fotózni. Ugyanakkor a fotózáshoz való hozzájárulás nem jelent automatikusan a kép felhasználásához, közléséhez való hozzájárulást is. Persze akinek nincs titkolni valója, azt általában nem zavarja, hogy ki milyen céllal fotózza, vagy hol jelenik meg a kép. Aki pedig visszaél a képmással, az nem is baj, ha bűnhődik érte.
Mégis, ha biztonságban szeretnénk magunkat érezni fotósként, akkor legbiztosabb megoldás a hozzájárulást írásban beszerezni. Az sem árt, ha a hozzájárulási nyilatkozatba belefoglalni a publikálás célját is. Ezzel válik biztosan elkerülhetővé minden vitás kérdés.
Kikockázás
Akit lefotózunk, annak tehát hozzá kell járulni a kép elkészítéséhez, és a fotó közléséhez is. A hozzájárulás hiányában megsértjük a fotóalany képmáshoz fűződő személyiségi jogait – vagy rendszám esetén az adatkezelési törvényeket.
Az ebből adódó jogi kellemetlenségek elkerülése végett szokás az újságokban (pl. tüntetéseknél) kitakarni, kikockázni, vagy egyéb módon felismerhetetlenné tenni a képen szereplőket – ha ezt a képszerkesztési irányelvek engedik. Egyes lapok ebben könnyedebbek, és nem kockáznak ki mindent, amit talán ki kellene (vannak persze akik ezt trehányságból nem teszik, nem elvek miatt). Más lapok óvatosabbak, és van ahol még azt is kitakarják, amit nem lenne szükséges – például mint arra az Origofoto felhívta a figyelmet, a Délmagyar cikkében a rendőrkutyák arcát.
Közszereplők
A híres embereknek, közszereplőknek, gyűjtő néven celebeknek többet kell tűrniük a nyilvánosság érdeklődéséből. Így tőlük jellemzően nem szükséges a beleegyezésük, hogy őket fotózzuk. Persze a nemzetközi joggyakorlat nagyon eltérő is lehet. Például vannak a személyiségi jogokat kevésbé engedékenyen kezelő országok, de létezik egészen engedékeny jogállású ország is. Erre a gondolatra tőlünk nyugatabbra, különösen Amerikában komoly iparága épült a fotósoknak: a paparazzi biznisz.
Viszont ha a hírességek nem közszereplés során kerülnek a fényképezőgépünk elé, akkor velük is lehet vitás a helyzet. Például a közszereplők családtagjai nem közszereplők, így ha ők is szerepelnek a képeken, akkor már felvetődhet a személyiségi jogi panasz.
Ugyanígy közszereplést vállal, aki egy nyilvános rendezvényen fellép, színpadon szónokol. Izgalmas és rendezetlen kérdés viszont, hogy aki elmegy egy tüntetésre, az vajon közszereplést vállal-e a részvételével. Logikailag a demonstráció lényege pont az, hogy a résztvevők kifejezzék az esemény céljával, vagy üzenetével való egyetértésüket. Mégis sok tüntető elrejti az arcát, kendőt, maszkot húz, és még így is tiltakozik, ha a fotósok le akarják fényképezni. A törvény pedig nem igazán ad útmutatást az ilyen esetekre.
Tömegkép
Nem szükséges a fotó elkészítéséhez és felhasználásához a képen szereplők beleegyezése, ha úgynevezett tömegképet készítünk, vagyis amikor olyan sokan vannak a képen, hogy azt képtelenség lenne egyesével engedélyeztetni a fotóalanyokkal. A tömegképen tehát emberek egy nagyobb csoportja, vagy utcarészlet látszik, amin senki nincs kiemelve a tömegből.
Sokan tömegképnek 5-8-10 embernél több szereplőt ábrázoló képet tartanak, ám, ha valaki felismerhető a képen, akkor adott esetben (például egy tüntetésen) ugyanúgy előfordulhat, hogy reklamál, és követelésekkel él. Éppen ezért a teljes biztonságot az jelenti, ha a képen tényleg nem felismerhető senki.
Ahogy erre írta valaki, a mai fotó technikával már a holdról is lehet bármiről éles képet készíteni, ez nem egyszerű. A mélységélesség megfelelő használata, vagy a PhotoShop életlenítés eszközének alkalmazása olykor segíthet ezen a problémán – persze csak ahol a helyi hitelességi szabályok ezt engedik.
Szabad értelmezés
A törvény pontatlanul szabadon fogalmaz a közszereplők és a tömegképek esetén. Nem pontosítja a jogi kategóriák értelmezését. Persze mindenkinek megvan a maga értelmezése. Viszont ezekről a “végső igazságot” a bíróság mondja ki. Így aki biztosra akar menni, az vagy hozzájáruló nyilatkozatot írat alá minden lefotózott személlyel, vagy a fotográfia és a számítástechnika eszközeihez folyamodik, hogy senki ne legyen felismerhető, és így reklamálni se legyen jogalapja. Vagy nem készít képeket, de ez fotósok esetében nem lehetőség.
Fontos azt is kiemelni, hogy az egyes országok jogi szabályozása és gyakorlata eltérhet egymástól. Például vannak országok, ahol például a közszereplők fotózása is csak alig valamivel szabadabb terület a hétköznapi civilekénél. Míg máshol jóval megengedőbbek, és egészen szabadon lehet a hírességeket fotózni.
Jim Norman floridai szenátor új törvényjavaslata megtiltaná a farmok és egyéb mezőgazdasági létesítmények fotózását.
A törvénytervezet szövege szerint, aki a tulajdonos előzetes, írásos engedélye nélkül készít fotó vagy videó felvételt más birtokáról, az törvénysértést követ el. A szövegezés egyforma súllyal kezeli a farm területén tartózkodva, és az azon kívülről készült felvételeket.
A PetaPixel úgy véli, a törvényjavaslat célja meggátolni hogy az állatvédők bizonyító erejű tényfeltáró felvételeket készíthessenek. Ezt alátámasztani látszik, hogy a szövegben hangsúlyosan a mezőgazdasági létesítmények értelmezése szerepel, említve többek közt az állattenyésztést is.
Más jellegű konspirációt sejtő kommentelők szerint inkább a fekete munka dokumentálhatóságát próbálják így ellehetetleníteni.
A floridai törvényhozás honlapja szerint ez a törvény csak egy volt a szenátor egy napon beterjesztett tizenhárom javaslata közül (fotózáshoz a többinek nincs köze).
A New York Times próbált utána járni a szenátor irodájánál, hogy milyen szándék áll a törvényjavaslat mögött, választ azonban nem sikerült szerezniük kérdésükre.
Minden esetre, ha a törvényt elfogadják, akkor a jogszabályokkal egyébként is alaposan körbebástyázott USÁ-ban egy újabb jogi tényező akadályozza majd a fotósokat környezetük megörökítésében.
Napról-napra aktuálisabb kérdés az Internet és szerzői jogvédelem kapcsolata, amit már én is többször érintettem – fogom is még – és amit világszerte rengetegen vizsgálnak, kritizálnak, és próbálnak megreformálni. Nagyon sok okos – és számos kevésbé okos – gondolat született már a témakörben, de teljesen kivesézni talán soha nem is fog sikerülni.
Nemrég a New York-i ASMPNY szakmai szervezet mutatott be egy kisfilmet a fotók illegális eltulajdonítása / felhasználása elleni tiltakozásként, amivel próbálják a sokak számára felfoghatatlannak tűnő fogalmat (kép lopás) felfogható közelségbe hozni. Talán több, mint kevesebb sikerrel, de minden esetre – ahogy a TED szlogenje tartja - egy gondolat, amit érdemes terjeszteni: mások alkotásai megérdemlik a tiszteletet, hogy ne vegyük el a megkérdezésük és engedélyük nélkül. Ha viszont (az engedélyükkel) felhasználjuk valamire, akkor tüntessük fel az alkotó nevét és a forrást.
Felröppent a napokban egy új hír az Interneten, amit sokfelé előszeretettel idéznek, rendre a Boing Boing ugyanazon hírére hivatkozva. Többen, több helyen megnyilatkoznak az itt említett új ACTA (Anti-Counterfeiting Trade Agreement) tervezetről. A kereskedelmi egyezmény egyes kitételei ugyanis köteleznék az Internet elérés és tartalom szolgáltatókat, hogy ők maguk is tegyenek meg mindent a gondozásukba kerülő tartalmak jogtisztaságáért. Ez lenne a csak felületesen – főleg a kiszivárogtatásokat magyarázó értelmezésekből – ismert szabályozás számos kritikájának alapja.
Az ellenzők szinte kórusban kiáltanak fel az amerikai kormányzat ellen, összeesküvést, visszaélést és elnyomást vizionálva. Persze nem teljesen alaptalan a nagy testvértől félelmük, ami John Steinbeck szerint az amerikai életforma egyik alappillére. Hiszen ha a tervezetről terjedő hírek beigazolódnak, az akár azt is jelentheti, hogy bizonyos jogsértési ügyekben már az Internet szolgáltatók moderálhatnák szolgáltatásaikat, de mindenképpen nagyobb teret engedne a hatóságok korlátozó és nyomozati tevékenységének.
Ezt több publicista úgy magyarázza, hogy“zeneletöltései miatt börtönbe kerülhet a gyereke”, és még a finomabb változatok is azt jósolják, hogy “hónapokra szünetelhet valakinek a munkához szükséges Internet hozzáférése, csak mert egy családtag valami olyat töltött le, amit a szolgáltató kifogásol”. Ugyanakkor a tervezet valós tartalma, különösen a pontos szövegezés egyelőre ismeretlen (amiben akár a szórenden, vagy vesszőkön múlhat – a jogászok által egyébként is évekig vitatható – valós jelentés). A kritikusok pedig távolról sem a dokumentum valós tartalmáról vitatkoznak, inkább saját félelmeiket vetítik ki, és azokkal hadakoznak. Még ha az új egyezmény (tegyük fel) valóban fel is hatalmazná bármire is a szolgáltatókat, az egyelőre ismeretlen, hogy milyen mértékben és módon lennének képesek, és hajlandóak annak érvényt szerezni. Kicsit olyan ez mint a halálbüntetés kérdése, amit az USA több állama támogat, mert hatásos elrettentő erőnek ítélik, míg más államok megszüntették, mert súlyosabb korlátozásnak érzik, mint amennyi előnye van. De említhetnénk hasonlatként az Amerikában különösen nagy hagyományokkal rendelkező – és különösen vitatott – fegyvertartási kérdést, amihez sokan foggal-körömmel ragaszkodnak, miközben itt – és talán ezért? – történik a világ legtöbb erőszakos bűncselekménye, míg mások ugyanilyen vehemensen tiltakoznak ellene. Vagy felhozhatnánk példának a nálunk is rendszeresen napirendre kerülő kábítószer legalizálás, alkohol vagy dohány tiltás kérdését. Viszont minden példa közül egy örök dilemma írja le talán legjobban a helyzetet: hogy verjük-e a gyereket, vagy a szép szóval lehet célravezetőbben nevelni?
Ugyanakkor sokan – talán eltúlzott nagyvonalúsággal – elsiklanak afelett, hogy milyen nagy mértékű – és nagyon is valós – az a károkozás, amit a szerzői jogok megsértésével sokan tudatosan, még többen minden szándékosság nélkül elkövetnek, nagyon sokak rovására. A szellemi termékek illegális másolása, terjesztése, felhasználása nem csupán a műszaki szabadalmakra vonatkozik, hiszen az Internet és a fejlett informatikai eszközök segítségével szinte nincs olyan szellemi termék, ami nem többszörözhető, és továbbítható, így az informatikában, képző és iparművészetben, irodalomban, filmművészetben, fotográfiában, zenében és az élet szinte minden területén akadnak ilyen visszaélések. Az új szabályozás kritikusai szerint ez az egész csak a multi cégek lobbija, hogy egy új szabályozással megerősödve védjék érdekeltségeiket.
A nem csupán vélt veszteségek miatt sokan – főleg a tartalom előállítók oldaláról – örömmel fogadják a kezdeményezést. És szerintem komoly tévedés, hogy csak a multik részéről. Persze nyilván ők is erősen érdekeltek, és talán a döntéshozatalra nagyobb ráhatásuk van. De a szerzői jogok nem csak a multikat védik, hanem a kisebb, önálló alkotókat éppúgy. Nem ritkán éppen a multikkal szemben. És mi, akik a tartalmat előállítjuk, sokan vagyunk, akik üdvözlik, hogy végre valamit próbálnak tenni. Nyilvánvaló, hogy nem jelent tökéletes, még kevésbé azonnali megoldást. De valaki próbál tenni valamit a megoldásra váró kérdésben.
A tervezet kritikusainak feltétlenül igazuk van benne, hogy a tiltás és a szigorú fellépés önmagában nem feltétlenül eredményes a “kalóz jelenség” felszámolására. Ugyanakkor a szerzőjogi oltalom és a jogsértések retorzióinak megszüntetése csak látszólag nyújtanak megoldást. A törvény ma elvi kényszert jelent, amit adott esetben akár érvényesíteni is lehet az elkövető ellen, ha viszont ez a “fenyegetés” sem lenne az egyáltalán nem garantálna szükségszerűen nagyobb tiszteletet az alkotók irányában, még kevésbé önkéntes tehervállalást. Tehát sem a most megkárosított alkotók elvi megbecsülését, sem az anyagi megbecsülésüket nem lenne képes a szabad modell kiváltani. Akkor mit érne el? Pusztán annyit, hogy a károkozót nem lehet károkozónak nevezni.
A probléma megoldása (talán) az lehetne, hogy a mai egyetemes kultúrának részévé váljon az alkotások önkéntes tisztelete. Hogy ugyanolyan evidens legyen mindenki számára, hogy az idézett vers szerzőjét megnevezi, mint amilyen evidens, hogy az ember elvárja, hogy a saját nevét helyesen írják ki, és ne keverjék össze mással. Vagy mondjuk, hogy köszönünk a másiknak. De a kultúra magától nem terjed, azt terjeszteni és formálni kell, jó példával, és neveléssel, aminek része a jutalmazás és a retorzió is – ezek arányán persze lehet vitatkozni.
Szerintem viszonylag jó – bár sokak által vitatott és természetesen nem tökéletes – megközelítése a probléma lehetséges megoldásainak a YouTube által választott megoldás. Egyrészről a rendszer eredendően magában hordozza azokat a megoldásokat, amikkel a tartalom forrása, alkotója feltüntethető, így egy videó beágyazásakor erre nem szükséges külön figyelmet fordítani, mégsem veszik el akaratlanul. Továbbá a YouTube számos megoldást alkalmaz a ma divatos felelősséghárítási nyilatkozatok mellett is a szerzői jogok védelmére. Például ha valaki jogsértést jelez, akkor eltávolítják a felvételeket, és mivel a zenés videók különösen népszerű műfaj az oldalon, módot találnak a jogvédett hangsávot tartalmazó videók elnémítására is. Persze a képi tartalom ugyanúgy lehet jogsértő, és ezt a módszert sem minden jogvédett tartalom ellen alkalmazzák. Persze ez kicsit engem is bosszant olykor, sőt sok esetben olyan anyagok is áldozatul esnek ennek a fajta önmoderálásnak, amik pont nem sértenek semmilyen szerzői jogot (például mert az előadó hozzájárult a felhasználáshoz). De a törekvés megvan, hogy mindenki számára optimálisan elfogadható kompromisszum szülessen valahol középúton.
Vagy ott van például az egyúttal üzleti sikertörténetet is jelentő megoldás az Apple részéről, akik előbb zeneszámok, majd később filmek, és ma már programok letöltését is lehetővé tették iTunes programjukon keresztül. Ez nem csak jól összeszedett és könnyen használható, de nagyon kényelmes, és teljesen legális megoldást is jelent a jogtiszta termékek beszerzéséhez.
Az elfogadható kompromisszumnak úgy gondolom, teret kell adnia az önkéntes ingyenesség lehetősége előtt (rossz megoldás például az Artisjus magyar gyakorlata, hogy maga a zenekar sem mondhat le teljesen a térítésről, mert a jogvédő szervezetnek fizetendő díjakat az ingyenes számok / lemezek után is be kell fizetni). Lehet különféle üzleti, társadalmi és egyéb modelleket kitalálni rá, hogy bátorítsák az ingyenes tartalmakat. De a szerzői jogok elvitatása, és az azokról való lemondás követelése ugyanúgy nem tekinthető etikusnak, mint ahogy sokan az ezért járó büntetést nem tartják jogosnak. Nem lehet a szabadság jegyében korlátozni az alkotók szabadságát, hogy olyan módon és feltételekkel tegyék közre az alkotásaikat, amilyennel ők akarják. Megoldást kell rá találni, hogy aki nem kíván lemondani a jogairól, annak ezt az igényét mindenki tiszteletben tartsa és elfogadja. Nem kell ezt szeretni, elég tisztelni. Bojkottálni lehet, ha nem tetszik, hogy valamiért fizetni kell….de fizetés nélkül elvenni nem lehet.
Napról-napra aktuálisabb kérdés az Internet és szerzői jogvédelem kapcsolata, amit már én is többször érintettem – fogom is még – és amit világszerte rengetegen vizsgálnak, kritizálnak, és próbálnak megreformálni. Nagyon sok okos – és számos kevésbé okos – gondolat született már a témakörben, de teljesen kivesézni talán soha nem is fog sikerülni.
