Völgyi Attila fotóriporter blogja…

“Nyugodjék békében!”

Halottak napja van, ami minden másnál jobb apropó, hogy szó essék a temetések fotózásáról. Van, aki számára (akárcsak maga a halál) idegen, és távoli dolog, ezért tiltakozik ellene minden idegszála. Van, aki (akárcsak a halált – persze jobbára másokét) az élet körforgásának részeként éli meg. A nézőpontok és a felfogások eltérnek: van aki nem szereti, van aki megcsinálja, van aki tiltakozik ellene, van aki tűri, hogy egy temetést fotózni kell. Szeretni aligha szereti bárki is, de ki tudja a mai világban…

Vannak helyzetek, mikor nincs mese, csinálni kell. Mikor ismert, híres, vagy akár csak halálukkal azzá vált embereket temeetnek, a sajtóban igény támad a temetés fotóira, a fotóriporter meg nem tehet mást – akár tetszik neki, akár nem – meg kell csinálnia a képeket. A násznép pedig vérmérsékletétől és lehetőségeitől függő módon reagál a helyzetre. Van, hogy a környékre sem engedik a sajtót, sőt előfordul, hogy nagy fekete leplekkel mindent körbe sátraznak, hogy távolról se lehessen fotót készíteni. Van, hogy csak fenyeget a lincs hangulat, és – szerencsére általában – békés fájdalommal gyászolják a távozókat, és hagyják, hogy a sajtó ezt örökítse meg.