Közeleg a Kecskeméti Repülőnap, reméljük, hogy nálunk ilyen képeket nem lehet majd készíteni.
Minden esetre bámulatos, ahogy a Lethbridge Herald fotósa Ian Martens megörökítette a zuhanó gépből katapultáló pilótát, és a balesetet. Kétség kívül remek lélekjelenlét, és remek képek. Már többen rebesgetik, hogy meg is van a World Press Photo pályázat egyik idei győztese.
Érdekes adalék, hogy a képet készítő helyi lap közölte saját fotósuktól a legkevesebb képet a balesetről, azt is kis méretben, míg más lapok lényegesen több s nagyobb méretű képet közöltek.
Ezt a nem túl felemelő kritikát Árvai Károly barátom kapta egy pályázaton indított Forma1 fotója kapcsán, amit Fisichella és Nakajima balesetéről készített. Függetlenül attól, hogy a képet jónak vagy rossznak tartjuk (szerintem egyébként nagyon jó), az idézett kritika úgy gondolom hülyeség. Bár nem szerencsejáték, de a fotózásban – különösen a sajtófotóban – hatalmas szerepe van a szerencsének is.
De hogy valami aktualitása is legyen a dolognak, gyorsan megemlítem, hogy Mark Webber hasonló, hétvégi baleseténél a világsajtó egyik fotósnak sem volt ilyen szerencséje (legalábbis én sehol nem találtam nyomát a balesetről egy fotónak sem)….csak videóból lehetne kimenteni, de az ugye megint más sajtó műfaj.
Fotó: Kovács Tamás/MTI
De említhetnénk a Forma 1 balesetek egy másik emlékezetes képét, ami szintén magyar fotóst érint. Felipe Massa balesetét sem sikerült fotón megörökíteni senkinek, és arról is csak egyetlen fotósnak volt képe, ahogy Massát kiemelik a kocsiból. Kovács Tamásnak ez a sajtófotó díjas (Hír egyedi első díj) fotója járta be a világsajtót.
Egy jó fotóhoz édes kevés egy jó gép és csak nyomni a gombot. Sokkal fontosabb a hozzáértés és tapasztalat, és nem utolsó sorban ott kell lenni. Ami viszont még egy rutinos profi számára is nélkülözhetetlen egy jó képhez, az pont a szerencse. Leginkább a sajtó és sportfotóban.
Lehet valaki született tehetség, és szorongathatja a világ legjobb gépét, a legjobb ötletekkel a fejében, ha a fények, vagy egyéb körülmények nem olyanok, ha a fotóalany nem jó helyen áll, vagy nem jó felé néz, és különösen akkor, ha a környéken sem jár, vagy mondjuk ha nem pont előtte történik a baleset egy Formula 1-es pályán. Még egy szigorú protokoll és forgatókönyv szerint megrendezett eseményen, vagy egy teljesen kontrollált műtermi környezetben is múlnak dolgok a véletlenen (bár a stúdió fotózás lényege pont a mesterséges körülmények tetszés szerinti befolyásolásáról, és a szerencse faktor minimalizálásáról szól).
Persze lehet ennek a mondatnak értelme abban a formában, hogyha úgy fogalmazódik meg, hogy a sajtófotó pályázat zsűrije inkább a tudatos komponálás, és ezzel kifejezett képi történetmesélés eszközeként készült fotókat kívánja előtérben részesíteni. Ez elfogadható érv is lenne, még egyet is tudnék valahol érteni vele. Csak a gond vele, hogy a sport fotó alapvetően nem erről szól. Itt az akció képeknek kéne hangsúlyt kapni.
Fotó: Kurucz Árpád/Népszabadság
Persze csodálatos feature anyagok is készülnek, amik szintén elismerést érdemelnek, de aligha lenne ez jogos az akció képek rovására. A 2009-es Sajtófotó Pályázaton is domináltak a díjazottak között a feature anyagok. De nem véletlen az, hogy a világ minden komoly sajtófotó pályázatán külön Sport Akció és Sport Feature kategóriákat hirdetnek meg. És talán azt is illik megjegyezni, hogy Cseh Dani 2008-as Sport kategória győztes kép a Critical Mass kerékpárosairól, bármennyire zseniálisnak tartom is, nem sport fotó, hanem egy hírkép. Ugyanis nem sportot és sportolókat ábrázol, hanem egy tömegrendezvényt, ami demonstráció a városi közlekedés kerékpáros formája mellett.
Amúgy nem vagyok babonás, nem hiszek a szerencsében, és nem reménykedek az öt találatban sem. Eddig sem vettem lottót, és ezután sem fogok. Csak egy kicsit bosszant, ahogy a kérdéshez édesanyám és több más ismerős is áll. Hetek, hónapok, évek óta mondogatja minden héten, hogy ő megnyeri az ötöst, és majd erre költ, meg arra költ, ennek ad és annak ad.
Nagyon jólelkű emberek mind, de az antik római hagyományok szerint előbb adózni kellene Fortunának és csak utána várni a kegyeit. És mi értelme előre beosztani azt a nyereményt, amit jó eséllyel soha nem fog az ember megkapni?
Én nem osztom be, hogy ilyen meg olyan fényképezőgépet, számítógépet, lakást, villát, kanalat, motort, kocsit, repülőt, helikoptert, úszómedencét, vagy egyebet veszek belőle. Pedig volnának nem is rossz ötleteim, ha jobban belegondolnék, de attól tartok nem sikerülne leragadnom ilyen kicsinyes önző vágyaknál. Talán megalapítanám belőle az ország legolvasottabb Munka Nélkül című üzemi lapját., ahova felvenném az összes állástalan újságírót. De most, hogy ezt a tuti tippet megsúgtam, már ezt se fogom meglépni.
Nem ígérek belőle senkinek semmit – sőt közvetlenül biztos, hogy adni sem fogok, ha mégis megnyerem – és még csak közölni sem fogom senkivel, hogy én nyertem. Úgyhogy kijelenthetjük, akár megtörténik, akár nem, úgyse én nyerem meg.
Ennek biztos tudatában viszont legalább nem is idegesítem magam rajta. Nem stresszelek a tévé előtt sem azon, hogy én nyerem-e (mert úgysem), és azon sem, hogy miért nem én nyertem. És nem fogok további költségeket vállalni vele, hogy hétről-hétre újra és újra a nyereményt bűvölve lessem a szövegládát (tévé). Ezt a 200 forintot most befizetem, mert ennyi a bolondok adója (nem megsértődni, nem én találtam ki).
Mint már előre is jeleztem, idén egymás után két hónapban is (február és március) péntek tizenharmadika volt, ami meglepő módon mindkét alkalommal pénteki napra esett. A legutóbbi ilyen témájú postnál volt aki megreklamálta, hogy nem írok bővebben a péntek tizenharmadika hagyományairól, történetéről, eredetéről, esetleg a babonák részleteiről. A kritika jogos!
Ezzel nekem csak két apró gondom van. A legfőbb okom, hogy ne taglaljam a vonatkozó hiedelmeket és népi szokásokat, hogy nem vagyok babonás. Sőt kifejezetten nem hiszek a balszerencsében – igaz, hogy a szerencsében sem! A természetfeletti dolgokban való hitem már kicsit összetettebb, de semmi esetre sem a péntek tizenharmadika tárgykörébe tartozik. A másik – sokkal gyakorlatiasabb – okom, hogy ne taglaljam az említett témakör egyébként unásig ismert részleteit, hogy ezt helyettem úgyis megteszi minden egyes alkalommal az összes bulvár lap, hírportál, és különösképpen az ezotériával, babonával, boszorkánysággal, rontáslevétellel és rokon műfajokkal foglalkozó oldalak, újságok, magazinok, és tévéműsorok.
Úgyhogy aki ismét reménykedett, azt ezúttal is ki kell, hogy ábrándítsam…
Nem hiszek a szerencsében, sőt a sors kegyében sem. Szerintem az ember maga irányítja az életét, a sors, szerencse, véletlen, pedig csak akkor tudja átvenni az irányítást az életünk felett, ha mi lemondunk róla, hogy arra tereljük az eseményeket, amerre számunkra megfelelő lenne.
Persze kétség kívül ez a könnyebb, reménytelibb út. Hinni, bízni, reménykedni benne, hogy van valahol, ott kint, rajtunk kívül valamilyen erő, aki segít, megszán. Vagy akit okolhatunk, ha rosszul alakulnak a dolgok körülöttünk.
Vannak, akik azzal vádolnak, hogy túlzottan optimista vagyok, de mi mást tehetnék? Az optimizmus szerencsét hoz.
,-))
