NO PHOTO!
Tegnap az Origo Fotórovata tweetelte, hogy “Az angolok morognak – teljes joggal – amagyarhoz hasonló fotós törvényi szabályozás tervezete miatt: http://tinyurl.com/yfp5cho“. A téma nem ismeretlen előttem. Már tervezem egy ideje, hogy írok róla, sőt korábban már írtam a meglévő brit gyakorlatról, ahogy arról is, ahogy velem szemben ezt legutóbb alkalmazták. Biztos van, akinek ez a téma (is?) már unalmas, de sajnos ez is olyan, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni – ahogy szerencsére mások sem, így talán nem tűnik majd el a sűllyesztőben.
Aki még nem olvasta a korábbi bejegyzéseket a témában, az nézze meg az említett linkeket, érdemes, az általános összefoglalást most mellőzöm. Helyette néhány kivonat fordítása a Times cikkéből: “Tegye el azt a fényképezőgépet! Igen, maga, azonnal tegye el! Ez nyilvánso hely, itt nem fényképezhet. Mi jogosítja fel, hogy fényképeket készítsen? Az emberek lehet, hogy nem örülnek neki. Mondták magának, hogy készíthet fotókat? Mondták? Nem. Maga valami pedofil? Vagy terrorista? Adja ide a fényképezőgépet! Törölje ki azokat a képeket! Törölje a jogait, törölje a bizalmat, törölje az ártatlanság vélelmét. Jogait megrövidítették.” – kezdi a hangulatteremtést Richard Woods lead-je.
Ez után beszámol a fotós boltban dolgozó, kedvtelésből fotózó Peter Dunwell esetéről, akik januárban fotóban szerette volna megörökíteni kollégájával közös londoni útját. A King’s Cross állomáson fényképezte az érkezési peront, amikor két polgárőr (police community-support officer) lépet oda hozzájuk, és felszólították, hogy hagyja abba. A publicista itt kitér arra, hogy a King’s Cross állomás a terror fenyegetés egyik érzékeny pontja. Központi szerepe és nagy forgalma mellett azért is, mert 2005-ben a londoni terror támadások idején ide érkeztek, és itt váltak szét a terroristák, akik később a metró robbantáskor 52 ember halálát okozták. De mint írja Dunwellt és kollégáját nem nézték terroristának, nem is feltételezték róluk, hogy bármi rosszra készülnének. Mindössze azért utasították őket, mert az emberek talán nem szeretnének a képeken szerepelni. Senki sem tiltakozott, senki nem panaszkodott, a hatóság úgy döntött, hogy ők nem akarnak látszani a képen, így megtiltotta a fotózást.
A történet ironiája, hogy a cikkben szereplő becslés szerint mintegy 4,2 millió kamera figyeli a járókelők minden lépését az ilyen és hasonló nyilvános helyeken, mégis az kelt gyanút, ha egy hobbi fotós szeretne készíteni egy képet, ami talán sikeresen megörökíti a kor szellemét és hangulatát az utókornak. És mint a cikk igyekszik összefoglalni, “sokkal több forog itt kockán, mint pár fotó, amit nem engednek elkészíteni.” Ahogy a lényeget Simon Moran összefoglalta: “A fotográfia némely legszebb műfaja – riport, street photography és városképek – válhatnak teljességgel lehetetlenné, ha a fotósoknak nem áll jogukban szabadon közlekedni és fényképezni, anélkül hogy megállítanák és akadályoznák őket ebben.”
Mint a cikk írja, az eredetileg terror elhárítást segítő törvény akár elfogadható is lenne. De például London jelentős részét és minden nagyobb angliai vasútállomást a meghatározott fontos helyek közé soroltak, és hogy még zavaróbb legyen, ezek nagy részéről nem is tudni, hogy fokozottan biztosított terület, mert az ugye felhívná a terroristák figyelmét rá. Korábban a rendőröknek legalább hivatkozni kellett valamire, hogy miért igazoltatják a fotósokat, de már erre sincs szükség. A törvény felhatalmazza a rendőrt, hogy átnézze a fényképezőgépen, vagy mobiltelefonon tárolt fotókat. Bár törlésre nem szólíthat fel, de joga van lefoglalni a gyanúsnak talált, vagy terror cselekményre alkalmas dolgokat. A történetet a cikk egyetlen mondatával lehetne legjobban összegezni: “Amikor 1984 találkozik a 22-es csapdájával”…
Az írásban említett számos példa egyike a görög Pericles Antoniou azt a szörnyű hibát követte el, hogy fotót készített a metrón. Egy utazó nő megreklamálta, hogy nem akarja, hogy a lányát lefényképezzék. A fotós erre udvariasan megmutatta a képeit, hogy azokban semmi ártalmas nincsen, de a hölgy továbbra is tiltakozott, így engedve a kérésnek, törölte a képet. A család számára viszont még ez sem volt elegendő, így az apa kihívta a rendőrséget, akik habozás nélkül letartóztatták a fiatalembert “közizgatás, zaklatás és riogatás” vétsége miatt. Majd amint bíróság elé került az ügye, a vádakat ejtették, mivel a rendőrség semmilyen bizonyítékot sem tudott bemutatni.
A cikk további esetekről is beszámol, ahol bevásárló központokban, kultúrházakban, és iskolákban tiltották meg a helyi illetékesek (tanárok, menedzserek, biztonsági őrök) a fotózást, nem ritkán hivatali engedélyt kérve számon a szülőkön, akik saját gyermeküket akarták lefényképezni egy üres helységben, ahol senki más nem tartózkodott rajtuk kívül. A történetek arról is beszámolnak, hogy egyes városokban hozzájáruló nyilatkozatot íratnak alá a szülőkkel a nyilvános iskolai rendezvények előtt, hogy engedélyezzék a fotózást, és ha csak egyetlen szülő is megtagadja a hozzájárulást, akkor senki sem fényképezheti csemetéjét az ünnepi műsoron.
Konklúzióként pedig csak annyit tud a Times is felhozni, hogy a legfontosabb az éritnettekkel való kommunikáció, és együttműködés, de azért nem ártana olyan törvényikereteket teremteni, amik mindkét fél számára megnyugtatóan rendeznék a jogi viszonyokat.
Kiegészítés: A post nem tartalmazza külön a saját véleményem, annak fejtegetése nélkül is elég hosszúra nyúlt. Jobbára a hivatkozott eredeti cikk fordítása, kivonatolt összegzése. Véleményemet maga a témaválasztás hivatott tükrözni.
Start Slide Show with PicLens Lite
