Völgyi Attila fotóriporter blogja…

“A kevesebb néha több.” – mondás

Fotó: Szécsi István - Velvet

Az Internet egyik legnagyobb előnye az a szinte korlátan tér, amit biztosítani tud a tartalom terjesztéséhez. Míg egy nyomtatott lapban az oldalszám és a laptükör felülete szigorú korlátokat szab mind a szöveg, mind a fotók terjedelmének, addig az online sajtó számára a hely rugalmasan kezelhető, és csak az ésszerűség – vagy a lustaság – szabhat határt az anyagok hosszának (bár ideális esetben sokkal inkább az előbbinek kellene, mint az utóbbinak). Bár a hely szűke nem akadályozza meg a szerzőket, hogy  Tolsztojt idéző terjedelmű értekezéseket alkossanak, praktikusan mégis a rövidebb írásokra törekszenek, de azért a szerkesztőkkel együtt örülnek, hogy ők nem kényszerülnek rá, hogy extra töltelék mondantokat szőjenek a mondatokba, hogy meglegyen a karakter szám, és még ennél is jobban, hogy nem kell kihúzni a legfrappánsabb szófordulataikat, csak mert nincs még két mondatnyi hely abban a hasábban.

Hasonlóan kedvez – elvben – a világháló a fotósoknak is, hiszen a napilapokban távolról sem tartozik minden anyaghoz kép, és gyakran megesik, hogy a fotóriportert ugyan kiküldik az eseményre, ám lapzártára kiderül, hogy az a kép mégsem kerül nyomdába, mert az oldalban már nincs hely képnek. Az Interneten ilyen sincs, hiszen minden hírben elfér a kép, sőt akár több kép, vagy egy galéria is. Így még azzal sem kell feltétlenül meghúzni az önmegtartóztató határt, hogy két egyformán jó kép közül választani kelljen, megjelenhet mind a kettő.

A világháló szabadsága azonban eltúlzottnak tűnik olykor. Helyből adódó kényszer nincs, és mégis gyakran születnek erőltetett cikkek, csak hogy kitöltsék a nem létező helytöbbletet. Gyorsan írnak valamit, csak hogy megjelenjen valami. És a képekkel sem feltétlenül jobb a helyzet. Egyre gyakrabbak a képgalériák, és egyre kevesebbnek tűnik azok értelme.
A publikálás puszta lehetőségének nem kellene esztelen publikálást gerjesztenie. Az eszközöket arra kéne használni, amire valók. Galériában például csak azt bemutatni, ami tényleg kellően izgalmas, színes, és érdekes hozzá, hogy egy tucat – vagy akár még több – kép jelenjen meg róla. Ráadáasul az sem ritka, hogy a megjelenő képek sem igazán kapcsolódnak egymáshoz. Ahelyett, hogy a kifejezetten ezt szolgáló fotóriport műfajának jegyében a képek összeállnának egy egésszé, csak egymástól független szóló képek sorozata. A másik, talán még ennél is szomorúbb megoldás, mikor egy nem túl változatos – mondhatni egyhangú – képi világú eseményről jelennek meg indokolatlanul ismétlődő képkockák.

Tökéletes (negatív) példának tartom képek / gaéria szempontból erre a Velveten nemrég megjelent – egyébként egész érdekes – Nánási Pál interjút. Került a szövegbe három kép, amik elég jól fellazítják, és tagolják a szöveget, csak a galériát nem értem. Egy átlagos interjúról minek feltenni egy tucat képet, amin ugyanaz a figura beszél? Nem a képek minőségével van baj, az értelmét nem látom. (Pláne hogy egy 2009 végén megjelenő galériában miért van 2009 januári dátum? Akkor készültek a képek? Akkor pláne miért kell archív galéria? De ez már csak szőrszál hasogatás.) Annál is inkább nagy kérdőjel ez az átgondolatlan galéria számomra, mert Nánási egy érdekes szakmát űz. Történetesen éppen fotózik, nem is akármit és akárhol. Jelesül a Playboynál, ami az egyik legnagyobb presztizsű férfi magazin. Mindezek mellé pont erről a munkájáról beszél az interjúban – a pókerezés és egyéb celeb dolgok felületes említése mellett. Viszont ha már galéria, akkor nagyon is lenne létjogosultsága egy olyan fotó sorozatnak, amiben látjuk, ahogyan dolgozik. Hogyan instruálja a modelleket, hogyan világítja be az interjúban emlegetett autót, vagy legalább, ahogy állítgatja a gépét és a fénymérőjét? Azonban lámpák, ernyők, fényképezőgépek és fénymérők, vagy inkább formás autók, és még formásabb pucér női testek helyett csak egy nem túl szexi diktafon lóg be az egyhangú sorozatot alkotó interjú képekbe.
Kár, hogy egy akt fotóssal sem sikerült látványos galériát összeállítani. Mit sikerül így a politikusokkal, meg a közgazdászokkal, vagy az unalmas celeb szakmát űző hírességekkel alkotni? Logikusan semmit, de sajnos láttam már olyat – nem az Index / Velvet súlycsoportban szerencsére – hogy egyetlen politikus beszédéről sikerült valahol publikálni egy galériát, amiben 30-50-150 szinte teljesen egyforma fényképen mutatták be a történteket. A kérdés csak az, hogy ennek így mi értelme van? Vagy ez már senkit sem érdekel, csak a nagy számok? Sok legyen és mindegy milyen?