Fotó: Radu Sigheti/Reuters
A XXX. Magyar Sajtófotó Pályázat egyik külföldi zsűritagja elmélkedik, hogy vajon a háborús képeknek mennyire van helye egy pályázat képei közt, és miért kell őket előtérbe helyezni más témákkal szemben.
A Reuters romániai fotósaként dolgozó Radu Sigheti a hírügynökség blogján elmélkedik. Bár a háborús fotókról szóló gondolatai talán kevés magyar pályázót érintenek, és már nem csak a magyar, de a nemzetközi pályázatokon változtatni is késő lenne. De talán érdekes lehet megismerni, hogy vélekedik a zsűri egyik tagja más pályázatok kapcsán.
Különösen azért, mert ezek – vagy legalábbis nagyon hasonló – gondolatok rendszeresen felvetődnek a nagy nemzetközi pályázatok (pl. World Press Photo és Picture of the Year International) kapcsán, de igazán komoly visszhangot nem nagyon szoktak kapni – pláne szakmai körből nem nagyon emlékszem ilyesmire.
Radu Sigheti gondolatai:
“Miközben épp egy pályázatra állítottam össze a beküldendő képeimet, nem tudtam szabadulni egy gondolattól. A korábbi években mindig háborús képek nyertek. Szerintem idén sem lesz ez máshogy, hiszen rengeteg véres dolog történik most is.
Fotó: Raud Sigheti/Reuters
Nem tudom, hogy miért ezeket a képeket választják ki. Szörnyűségeket ábrázolnak, fájdalmat és a segítség nélkül maradt áldozatokat, meg a fegyverkezés örömét. Némelyiküket méltóságteljesen ábrázolják, némelyiküket ellenszenvesen, az emberiség legrosszabb arcát. Olyan emberek, akiket más emberek öltek meg. Kísérteni fognak az emlékeinkben; újra és újra lehozzák őket a lapok.
A fotósok nagy kockázatot vállaltak, hogy ezeket a képeket elkészítsék; dícsérjük őket a képeikért, és bátorságukért, hogy olyan helyeken fotóznak, ahová mások nem merészkednek. Remek fotók mutatják be a háborúkat, és ezek a fotósok megérdemlik, hogy emlegessük a munkájukat. De a képeik tényleg egy fotópályázatra valók? Gondol bárki arra, hogy milyen hatásuk van a jövőre, hogyan hatnak a fiatal fotósokra? Talán igaza volt Susan Sontagnak a legutolsó, ‘Mások fájdalmáról’ című könyvében? [hogy akik nem voltak ott ezekben a háborúkban, azok képtelenek elképzelni mindazt, ami a fotókon megjelenik - a szerk]
Fotó: Radu Sigheti/Reuters
Az évek során rengeteg fiatal fotós nézte meg ezeket a képeket és mit tanultak belőle? Azt, hogy ha jó fotóriporter akarsz lenni, és jó képeket akarsz készíteni, akkor háborús övezetekbe kell mened, mert azzal azonnali elismerést vívhatsz ki magadnak. De ez mind mások megpróbáltatásaira épül. Fotóriporterek nemzedékei gondolkodtak így. És még ma is, egy könnyen hozzáférhető konfliktus zónában csak úgy rajzanak a fotósok, néha többen vannak, mint a harcosok.
Ami a háborús övezetekben történik, azt dokumentálni kell. A történetet el kell mesélni, mert tanulnunk kell a hibákból, és közbe kell lépnünk, ha az emberiesség ellen vétenek. A világnak látnia kell, hogy máshol mi történik.
Én ezért készítem a fényképeimet; abban a reményben, hogy amit ma lefényképezek, az soha többé nem fog újra megtörténni. De azt látom, hogy újra és újra megtörténik.
Egy ponton túl, mikor a ’90-es években Horvátországban voltam, többé nem mentem háborús övezetekbe, mert úgy éreztem, hogy a részemmé fog válni. Úgy éreztem, hogy a sok szörnyűség, ami körülöttem történik, egy nap úgy elborzaszt, hogy a fényképezőgépem helyett fegyvert ragadok. Életem egy másik pontján újra háborút mentem fotózni. Nem tudom, miért tettem újra. Azt hiszem, hogy akkor úgy éreztem, hogy eleget tanultam. Tudtam anélkül csinálni, hogy hibásnak érezném magam, amiért mások fájdalmát fényképezem. Azért, mert a képeket értékelték, és elmesélték a történetet. Úgy éreztem, hogy a konfliktus már nem érint meg többé.
Fotó: Radu Sigheti/Reuters
De a világunk néhány forró helyét megjárva megtanultam, hogy ez a körforgás megállíthatatlan. És mégis megérint a képeken keresztül minden egyes konfliktus, amit máig fényképezek. Ahelyett, hogy az életet dícsérnénk, ráébredsz, hogy milyen jelentéktelen is az a háborúban, vagy a fegyveres számára, akinél a fegyver van. Szépen lassan elkezded megvetni. Nincs semmi, ami ezt képes megakadályozni.
Azért írom ezt, mert remélem, hogy valamit lehet tenni ellene. Mi, fotóriporterek, nem tudjuk megakadályozni a háborút. Mi, fotóriporterek nem hagyhatjuk abba a fotózást, mikor már zajlanak az események. De egy fotópályázat eldöntheti, hogy mit kezd ezekkel a háborús képekkel. Meg kellene őket említeni, meg kellene mutatni őket a világnak, de egy külön kategóriában. Nem kiemelni őket, mint “legjobbakat”.
Ez csak egy gondolat, ami eszembe jutott, miközben a sok reményteli fiatal fotósra gondoltam. Talán így rá tudjuk terelni a fotósok új generációinak figyelmét, hogy az életet örökítsék meg a képeikkel, ne a halált.”
Második alkalommal rendezték meg a Zalaegerszegi Sajtófotó Kiállítást a helyi fotóriporterek képeiből.
A problémán – amit nyilván nem csak én jeleztem nekik – úgy fest, hogy a szervezők is elgondolkodtak. Azt a választ kaptam tőlük, hogy a kiírásst módosították, így a minimálisan elvárt felbontás 3000 pixeles hosszú oldal lesz. Ez nem sokkal több a tavalyi 
