‘riport’ címkével ellátott bejegyzések

Újabb bejegyzések »

Sosem látott helyeken – ahova tilos a belépés

2010. július 2. péntek
Tilos a belepes Kulisszak titkok riportok Kordos Szabolcs Kecskemeti David Sosem látott helyeken ahova tilos a belépés

Tilos a belépés!

Újságíróként, fotóriporterként sok helyre eljut az ember, ahova az átlag halandó nem igen. És ha már ott van, igyekszik megörökíteni, és megosztani másokkal is, hiszen ez a dolga. Így tett a Kecskeméti Dávid és Kordos Szabolcs is, közösen jegyzett riportkötetükben. Itt most az egyszer így írom kettőjüket, ABC sorrendben. Máshol úgyis pont fordítva szerepelnek. Szereposztásuk egyértelmű: Kordos Szabolcs újságíróként alkotta a könyv döntő többségét adó történetek szövegét, míg a , a könyv lapjain munkásságával 20/200 arányban alulreprezentált Kecskeméti Dávid barátom fotóriporterként kísérte el, hogy megörökítse a ritkán látott helyeket, és személyeket, meg olykor kollégáját, sőt néha még saját magát is a ritka helyzetekben. Hogy miért nevezem alulreprezentáltnak? Kevésnek és kicsinek érzem a képeket. Lehetne több, lehetne nagyobb, de legalább a Blikk cikke említhetné Dávidot is kollégaként, ha már évekig a lapnál dolgozott, és ha már a mai napig rendszeresen közlik képeit….többek közt ebből a könyvből is, hétfő óta naponta megjelenő szemelvényeik illusztrációjaként (persze a fotós neve nélkül, miért is írnák ki? – igaz másét se nagyon). De a szerzőpáros azt igéri, hogy lesz folytatás. Talán több és nagyobb képekkel…

Kordos Szabolcs Miniszterelnoki dolgozoszoba Tilos a belepes KED0458 p1 foto Kecskemeti David Sosem látott helyeken ahova tilos a belépés

Kordos Szabolcs a miniszterelnöki székben Fotó: Kecskeméti Dávid

Ismerősök, kollégák is rendre elkérik tőlem, ha meglátják nálam, hosszabb-rövidebb időre beleolvasnak. Van, aki egyszerűen lelkesedik érte, és alig várja, hogy a végére érjen. Van, aki csak beleolvas, és kicsit furcsának tartja. Tényleg kicsit furcsa. Kicsit magamutogatás szerű, ahogyan Kordos Szabolcs újságíró bemutatja milyen helyekre nem tehetjük be a lábunkat, és szinte halljuk a sorok közül: bibibí én itt vagyok, most mesélek róla. Pláne, mikor a Tilos a belépés könyv honlapján a miniszterelnöki dolgozószobában vigyorog a kormányfő karosszékében ülve. De lehet, hogy nem is a szerző magamutogatása zavaró, hanem saját természetes irígységünk? Milyen érdekes, milyen jó ötlet, miét nem nekem jutott eszembe, miért nem én vagyok ott?

Mivel egy fotóriporter barátom, kollégám közreműködésével készült – ráadásul sajtó fotókat is tartalmazó – riportkönyvről van szó, szerintem egyértelmű, hogy mit keres a blogomon. De akinek ez nem lenne elég, a könyv nem csak a sajtó általános témáit képező hírességeket, híres helyeket, és fontos létesítményeket utatja be, hanem magát a sajtót és a fotózás világát is igyekszik kicsit közelebb hozni. Külön-külön fejezetet szentelve a témának, előbb a Blikk szerkesztőségét, és annak munkáját, majd a Playboy egy erotikus fotózását, a záró fejeztben pedig az RTL Klub illúzió gyárát mutatja be, hiszen ide sem jut el mindenki egy hétköznapi BKV bérlettel, ahogyan a metró megállókból nyíló földalatti alagúthálózatba sem, és ahogy Ferihegy várótermeken túli kiszolgáló intézményeibe sem elég az útlevél és a beszálló kártya.

A Tilos a belépés olyan különleges helyekre kalauzolja el az olvasót, ahova tényleg nem sokan jutnak el, és igyekszik olyan történeteket mesélni ezekről a helyekről, amiket talán még nem hallottunk eddig. Mikor először találkoztam a könyvvel, úgy gondoltam, olyan őrült sok újdonságot nem fog mondani. A benne szereplő különleges helyek nagy részén már jártam, én is dolgoztam ott. És mégis sikerült újdonságokat megtudnom, olyan módon tálalva mindezt, hogy élvezettel olvasom….most, hogy végre visszaszereztem valakitől, akinek kölcsönadtam.

Ha már az alkotópáros feltárja a könyvben egy olajfinomító titkait is, hát nem csak könyvesboltokban kapható, hanem benzinkutaknál is. Régi jó szokásomhoz híven én csak az Anima könyvesbolt-hálózatot említem meg, mert náluk kultúra utalványra is lehet könyvet venni!

Helyek és fejezetek:

  1. Ferihegy, ahogyan még nem látta – A repülőtér elzárt részein
  2. A 205-ös szoba – Madonna, Sophia Loren és Bill Clinton ágyában
  3. Körletbe zárt életek - A Sátoraljaújhelyi börtön mindennapjai
  4. Kiemelt övezet – Olajfinomító Százhalombattán: köldökzsinóron táplálva
  5. A sötét oldal – Kulisszák mögött a Madách Színházban
  6. A mélység titkai – Kalandozások a budapesti metró rendszerben
  7. Bulvárvilág – Bemutatkozik a Blikk szerkesztősége
  8. Szigorúan bizalmas – A hatalom középpontja, a miniszterelnöki dolgozószoba
  9. Kés alatt – A plasztikai sebész műtőjében
  10. Rejtélyek a múltból – Kincsek a Szépművészeti Múzeum raktáraiban
  11. Egy kis erotika Budán – Playboy fotózás a villában
  12. A lengőajtón túl – Az elnök szakácsának konyhájában
  13. Végzetes mámor – Pocsék másodpercek a kecskeméti barokamrában
  14. Illúziógyár – Híradó, Esti Showder és Heti hetes – egyenesen az RTL Klub stúdiójából

Cikkek a könyvről:

Címkék:, , , , , , , , ,
Beküldve a(z) fotó, Hír, Linkajánló, sajtó, Vélemény, video kategóriába | Szóljon hozzá valaki!

Galéria kényszer

2009. december 18. péntek

“A kevesebb néha több.” – mondás

Playboy NanasiPal Velvet foto Szecsi IstvanG Galéria kényszer

Fotó: Szécsi István - Velvet

Az Internet egyik legnagyobb előnye az a szinte korlátan tér, amit biztosítani tud a tartalom terjesztéséhez. Míg egy nyomtatott lapban az oldalszám és a laptükör felülete szigorú korlátokat szab mind a szöveg, mind a fotók terjedelmének, addig az online sajtó számára a hely rugalmasan kezelhető, és csak az ésszerűség – vagy a lustaság – szabhat határt az anyagok hosszának (bár ideális esetben sokkal inkább az előbbinek kellene, mint az utóbbinak). Bár a hely szűke nem akadályozza meg a szerzőket, hogy  Tolsztojt idéző terjedelmű értekezéseket alkossanak, praktikusan mégis a rövidebb írásokra törekszenek, de azért a szerkesztőkkel együtt örülnek, hogy ők nem kényszerülnek rá, hogy extra töltelék mondantokat szőjenek a mondatokba, hogy meglegyen a karakter szám, és még ennél is jobban, hogy nem kell kihúzni a legfrappánsabb szófordulataikat, csak mert nincs még két mondatnyi hely abban a hasábban.

Hasonlóan kedvez – elvben – a világháló a fotósoknak is, hiszen a napilapokban távolról sem tartozik minden anyaghoz kép, és gyakran megesik, hogy a fotóriportert ugyan kiküldik az eseményre, ám lapzártára kiderül, hogy az a kép mégsem kerül nyomdába, mert az oldalban már nincs hely képnek. Az Interneten ilyen sincs, hiszen minden hírben elfér a kép, sőt akár több kép, vagy egy galéria is. Így még azzal sem kell feltétlenül meghúzni az önmegtartóztató határt, hogy két egyformán jó kép közül választani kelljen, megjelenhet mind a kettő.

A világháló szabadsága azonban eltúlzottnak tűnik olykor. Helyből adódó kényszer nincs, és mégis gyakran születnek erőltetett cikkek, csak hogy kitöltsék a nem létező helytöbbletet. Gyorsan írnak valamit, csak hogy megjelenjen valami. És a képekkel sem feltétlenül jobb a helyzet. Egyre gyakrabbak a képgalériák, és egyre kevesebbnek tűnik azok értelme.
A publikálás puszta lehetőségének nem kellene esztelen publikálást gerjesztenie. Az eszközöket arra kéne használni, amire valók. Galériában például csak azt bemutatni, ami tényleg kellően izgalmas, színes, és érdekes hozzá, hogy egy tucat – vagy akár még több – kép jelenjen meg róla. Ráadáasul az sem ritka, hogy a megjelenő képek sem igazán kapcsolódnak egymáshoz. Ahelyett, hogy a kifejezetten ezt szolgáló fotóriport műfajának jegyében a képek összeállnának egy egésszé, csak egymástól független szóló képek sorozata. A másik, talán még ennél is szomorúbb megoldás, mikor egy nem túl változatos – mondhatni egyhangú – képi világú eseményről jelennek meg indokolatlanul ismétlődő képkockák.

Tökéletes (negatív) példának tartom képek / gaéria szempontból erre a Velveten nemrég megjelent – egyébként egész érdekes – Nánási Pál interjút. Került a szövegbe három kép, amik elég jól fellazítják, és tagolják a szöveget, csak a galériát nem értem. Egy átlagos interjúról minek feltenni egy tucat képet, amin ugyanaz a figura beszél? Nem a képek minőségével van baj, az értelmét nem látom. (Pláne hogy egy 2009 végén megjelenő galériában miért van 2009 januári dátum? Akkor készültek a képek? Akkor pláne miért kell archív galéria? De ez már csak szőrszál hasogatás.) Annál is inkább nagy kérdőjel ez az átgondolatlan galéria számomra, mert Nánási egy érdekes szakmát űz. Történetesen éppen fotózik, nem is akármit és akárhol. Jelesül a Playboynál, ami az egyik legnagyobb presztizsű férfi magazin. Mindezek mellé pont erről a munkájáról beszél az interjúban – a pókerezés és egyéb celeb dolgok felületes említése mellett. Viszont ha már galéria, akkor nagyon is lenne létjogosultsága egy olyan fotó sorozatnak, amiben látjuk, ahogyan dolgozik. Hogyan instruálja a modelleket, hogyan világítja be az interjúban emlegetett autót, vagy legalább, ahogy állítgatja a gépét és a fénymérőjét? Azonban lámpák, ernyők, fényképezőgépek és fénymérők, vagy inkább formás autók, és még formásabb pucér női testek helyett csak egy nem túl szexi diktafon lóg be az egyhangú sorozatot alkotó interjú képekbe.
Kár, hogy egy akt fotóssal sem sikerült látványos galériát összeállítani. Mit sikerül így a politikusokkal, meg a közgazdászokkal, vagy az unalmas celeb szakmát űző hírességekkel alkotni? Logikusan semmit, de sajnos láttam már olyat – nem az Index / Velvet súlycsoportban szerencsére – hogy egyetlen politikus beszédéről sikerült valahol publikálni egy galériát, amiben 30-50-150 szinte teljesen egyforma fényképen mutatták be a történteket. A kérdés csak az, hogy ennek így mi értelme van? Vagy ez már senkit sem érdekel, csak a nagy számok? Sok legyen és mindegy milyen?

Címkék:, , , , , , , , , , , , ,
Beküldve a(z) fotó, Linkajánló, Vélemény kategóriába | Szóljon hozzá valaki!

Adnan Hajj – Reuters fotó hamisítási botrány

2009. december 9. szerda

Fontos és emlékezetes mozzanata a jelen kori sajtófotó történetének, Adnan Hajj fotó retusálási botránya, melynek nyomán a csalót elbocsátották a Reuters állományából, és minden korábbi fotójától megszabadultak. Így járhat minden fotós, akit csaláson kapnak.

“A becsületét csak egyszer játszhatja el az ember.” – mondás

Adnan Hajj photo kill advisory Adnan Hajj Reuters fotó hamisítási botrányRégi történet (2006 augusztus), talán éppen ezért sokan nem is ismerik, így feltétlenül ide kell rángatni, hogy minél több helyen fennmaradjon örök emlékeztetőként, mit nem szabad soha, semmilyen körülmények közt elkövetni: A Reuters hírügynökség Bejrútban dolgozó fotóriportere Adnan Hajj lebukott, hogy manipulált képeket adott le. Miután több ízben is világossá vált, hogy a hírügynökség határozott tiltása ellenére tartalmi változtatásokat végzett a képeken. Mivel több hasonló esetre is fény derült Hajj munkáiban, a Reuters 10 év együttműködés után kirúgta, megszakított vele minden kapcsolatot, és az összes valaha általa készített képet eltávolították a hírügynökség archívumából. Sőt mivel a nyilvánvaló – és fontos hangsúlyozni, hogy kontár – hamisításnak szemet kellett volna szúrnia, egy az ügyben legalább hanyagsága miatt érintett képszerkesztőt is elbocsátottak.

A sajtófotó műfajának egyik legalapvetőbb szabálya, hogy a kép tartalmát tilos módosítani, mert a hírképeknek pontosan azt kell tükrözniük, ami történt. A művészi ábrázolás többet megenged az alkotónak, de a sajtóban szigorúan tartózkodni kell a képek módosításától. A kép komponálása, vágása, sőt maga a téma kiválasztása már magában is torzítja valamilyen mértékben a valóságot, hiszen egyes szeleteket ragadunk ki a történésekből. De az elkészült kép egyes elemeit kiszedni, újakat behelyezni, vagy mint Hajj esetében is történt – meglévő képelemeket többszörözni a drámai hatás érdekében, az manipuláció, és mint ilyen megengedhetetlen.

Adnan Hajj Beirut smoke Reuters photo comparison Adnan Hajj Reuters fotó hamisítási botrány

Eredeti és retusált kép

Megengedhetetlen még akkor is, ha valaki olyan ügyetlenül végezte, mint a szóban forgó fotó kontár. Nem nagy csoda, hogy ezzel a PhotoShopban klónozott füstfelhővel lebukott. Ilyet jobb érzésű, munkájára igényes ember nem ad ki a kezéből. Aki használta már az Adobe Klón eszközét, ránézésre látja mit és hogyan rontott el, de aki soha nem látott még számítógépet sem, az is láthatja, hogy ilyen természet ellenes formában füst képtelen felszállni.

Amit még kevésbé értek, hogy mi szükség volt rá, hogy ezt elkövesse? Ha szimplán hazudni akar valaki, annak kell valami motivációja legyen. De itt nem a tényeket próbálta meg elferdíteni. Még csak nem is a bolhából próbált elefántot csinálni. Nem egy tábortűz füstjéből csiholt armageddont. Persze ez nem menti fel, sőt nem is csökkenti az elkövetett hiba mértékét. Épp ellenkezőleg.

A füstfelhő tényleg ott lebegett a város felett, az erről készült eredeti képen is jól – sőt drámaian – látszik a pusztítás. Mi értelme volt ezt a füstöt még egy kicsit feltupírozni? Pláne mi értelme csak alig valamivel feltupírozni? Még ha jól sikerül is kiviteleznie a retusálást, amivel próbálkozott, az akkor sem látványosabb annyival, mint amennyi időt – szerintem teljesen feleslegesen – beleölt. De ha már nem tudta rendesen megcsinálni, akkor miért kellett leadnia? És ha nem bukik le vele, hogy hamisítvány, akkor is mi célt szoltált ez a hamisítás? Arról nem is beszélve, hogy milyen következményei lettek magára az elkövetőre, a hírügynökségre, és a sajtóra, illetve a szakmára nézve is.

Adnan Hajj Beirut smoke Reuters photo fake hlarge Adnan Hajj Reuters fotó hamisítási botrány

A hamis és az eredeti fotó

Amit csinált kicsit olyan, mintha fogott volna egy ezer forintos bankjegyet, és mielőtt befizetné a bankszámlájára, otthon kicsit átrajzolgatja zsírkrétával és egyéb rajz eszközökkel, hogy 1000 helyett 1001 legyen rajta. Nem csak hitelesre nem sikerült a beavatkozás, de ha nem bukna le a hamisítással az ember, akkor se nyerne rajta túl sokat. Viszont a becsületét, és a hitelességét kockáztatja – ráadásul a szakmai tehetségéről is igen gyenge bizonyítványt állít ki a silány munkával. Nehéz rá mást mondani: ülj le fiam, egyes…

Forrásmegjelölés: A kép a Wikipedia vonatkozó oldaláról származik, és Adnan Hajj alkotása (mind az eredeti, mind a manipulált változat), ami a Reuters hírügynökség rendszerén került terjesztésre, majd a hamisítási botrányt követően az ügynökség eltávolította rendszeréből. Pillanatnyi szerzőjogi státusza kérdéses, de vélhetően továbbra is a Reuters-hez köthető, illetve az alkotó nevétől el nem választható. A képek jelen felhasználása kizárólag a képpel kapcsolatos elmélkedés okán történt.

Címkék:, , , , , , , , , , , , , , ,
Beküldve a(z) fotó, jog, sajtó, sajtóhiba, Vélemény kategóriába | Szóljon hozzá valaki!

A fotósnak ott kell lennie

2009. október 30. péntek
muveleti terulet 0710266151ava A fotósnak ott kell lennie

Az események közelében

Állandó téma (és konfliktus forrás) a fotósok és az újságírók között, hogy az újságírók tudnak kút főből, pletykákból, telefonon, tévéből, otthonról vagy épp az álló fogadás büféjéből dolgozni. Ha elég ügyesek és találékonyak még csak le sem bukak vele, hogy a munkavégzés helyének közelében sem jártak, miközben épp helyszíni jelentést írtak onnan. Vagy hogy épp a fejüket tömték munka címén, de ez egy külön történet.

A fotóriporteri munkának viszont része, hogy ott kell lenni az események közelében,  méghozzá  jégkorong meccsen, tüntetésen, sajtótájékozatón és mindenhol máshol az első sorban (hogy lássunk és fényképezni is tudjunk). Nem csak ott lenni, hanem munkát végezni. Cipelni és használni a fényképezőgépet. Hiszen nekünk le kell fényképezni azt, amiről az újságíró a puszta ott lét után emékezetből, vagy alkalmasint látatlanban is el tudja mesélni, hogy mit nem látott. Rosszabb esetben pont a fotóst hívja fel az újságíró kolléga, hogy információt szerezzen az eseményekről, akadályozva ezzel azt a munkavégzésben (elvégre egyik kézben telefonnal, másik kettőben fényképezőgéppel elég nehéz egyszerre két ember – újságíró és fotós – munkáját is elvégezni).

Persze az sem segíti a változatos és sokoldalú tájékotatást, hogy egyre jellemzőbb a sajtónak az a fajta spórolása, hogy lapok bármi hozzáadott érték nélkül szó szerint közlik az innen-onnan beküldött sajtó közleményeket. A sajtóosztályok és média menedzserek megírják saját – méginkább főnökeik, megrendelőik – szájíze szerinti közleményeiket. A lusta energiatakarékos, költséghatékony, de hírdömpingre törekvő hír oldalak pedig egy az egyben lehozzák azt, bármi nemű kritika, utána járás, ellenőrzés, fenntartás, sőt nem ritkán akár formai szerkesztés nélkül. Jobb esetben legalább a forrást feltüntetik, de sok helyen divat ezeket saját anyagként feltüntetni.

A Magyar Sportújságíró Szövetség honlapján vitaindító jelleggel publikálta írását Szekeres Tamás, a Magyar sportújságírás jövőjéről alkotott nézeteiről. Nem kifejezetten pozitív helyzetértékelése nem csupán a sportújságírást, de a magyar sajtó egészét is elég lesújtóan értékeli. Többek között arra is kitér, hogy egyre általánosabb, a tévé elől tudósítás és a hírügynökségi anyagok átiratolása, illetve, hogy ebből akarnak megélni az újságírók, ami elég szorosan köthető a fent írtakhoz.

Címkék:, , , , , , , , , , , , , , ,
Beküldve a(z) fotó, sajtó, Vélemény kategóriába | Szóljon hozzá valaki!

Újabb bejegyzések »