Fotó: Chip East/SIPA
Bill Biggart fotóriporter 2001. szeptember 11-én pontban 10:28:24-kor készítette élete utolsó fotóját. Közvetlenül a World Trade Center északi tornyánál, mielőtt az maga alá temette volna őt.
Biggart kutyát sétáltatott feleségével, manhattani otthonuk közelében, mikor látták a várost megszálló szokatlan felhőt, és az utcán valaki azt kiabálta, hogy repülő ütközött a World Trade Center épületébe. Bill haza rohant, hogy felkapja fényképezőgépeit, és elindult az azóta Ground Zero nevet viselő helyre, az iker tornyok felé, mert a fotósok is olyanok, mint a tűzoltók.
Két Canon EOS1 filmes vázzal és egy Canon D30 digitális vázzal haladt a New Yorkot ellepő füstben dél felé, a megtámadott tornyokhoz. Az Ötödik sugárúton haladt a folyó mentén. A többi fotós jobbára a másik irányból, a Broadway felől közelített a helyszínre. Bill nem szerette a teleobjektívet, úgy vélte, az inkább a paprazzik eszköze, ő mindig szerette közvetlen közelről bemutatni a témáját. Fotóriporterként számos konfliktus helyzetben megfordult, és mindig az események közelébe férkôzött, mindig az embereket és azok viszonyát, reakcióit mutatta be. Egy grimaszoló izraeli katona, vagy egy elszánt palesztin fiú tekintete többet árul el a történetről bármi másnál. A new yorki tragédiánál is embereket, arcokat fényképezett, hogy rajtuk keresztül mutassa be a történteket, a helyzet komolyságát.
Felesége tudta milyen veszélyes Bill munkája, így mindig csak azután merte kérdezni róla, hogy épségben hazaért new yorki otthonukba. Kíváncsiságtól és aggodalomtól vezérelve nem sokkal Bill után ő is fényképezőgépet ragadott, és elindult a tornyok felé, szemben a gyalogosok tömegével. Néhány háztömbnyire volt a tornyoktól, mikor az első torony összedőlt. Rögtön felhívta Billt, hogy megtudja, jól van-e. “Biztonságban vagyok, itt vagyok a tűzoltókkal, 20 perc múlva találkozunk a stúdióban.” – mondta a telefonba. De, hogy a tűzoltókkal mi történtt ott a Gorund Zeronál, ma már a történelemkönyvek része. Wendy Doremus ekkor hallotta utoljára férje hangját.
Wendy visszafordult és elindult a stúdióba, mikor valami robajt hallott, és még épp időben fordult meg, hogy lefényképezhesse, mikor a második torony összedől. A WTC ikertornyai 2752 embert temettek maguk alá, de Bill Biggart volt az egyetlen fotóriporter az áldozatok között, aki azért ment oda, hogy dokumentálja, közvetlen közelről bemutassa az eseményeket.
Másnap Bill barátja és kollégája, Chip East fotóriporter korán kelt, és a Hudson-folyó nyugati partjához ment, hogy megörökítse az újra rajzolt városkép felett felkelő napot. Majd a rokonaikat kétségbeesetten kereső családokat fotózta az egyik kórházban, mikor Wendy megszólította. Lélegzet visszafojtva kérdezte, hallott-e valamit Billről, aki már egy napja nem jelentkezett, és a telefonja sem válaszolt. East mindenféle balesettel találkozott már munkája során, a motoros karamboloktól a repülőgép szerencsétlenségekig. De egyik sem érintette személyesen.
“Istenem, hogy tudok én most fényképezni?” kérdezte magától. Mikor egy fiát kereső anya meglátta nála a fényképezőgépet, és az eltűnt fiú képét mutatva közelített Chip felé, ő arca elé emelte a gépét, és saját könnyeitől alig látva fotózott.
Wendy napokon át kutatott a kórházakban, eltűnt férje után – mint annyi más ember akkor New Yorkban, eltűnt hozzátartozóikat keresve. Végül eloszlatva Bill túlélésének minden reményét, a szomorú kanosszajárásnak egy telefon hívás vetett véget, kézbesítve a halálhírt. Bill Biggart összezúzódott holttestét négy nappal a tragédia után találták meg a roncsok között a mentő alakulatok. Személyazonosságát csak ujjlenyomata alapján tudták megerősíteni. A családnak átadott tárgyak listáján jegygyűrűje mellett, néhány megpörkölődött szélű sajtó igazolvány, egy jegyzetfüzet, 26 dollár a tárcájában, két fotós táska, három összezúzott fényképezőgép, és hat-hét tekercs elexponált film volt.
Az özvegy megvárta míg Chip East végez a katasztrófa utáni tudósításával, majd átadta Bill holmiját a fotóriporternek. Chip biztos volt benne, hogy egyetlen kép sem élhette túl a balesetet. A fotóriporterre zuhant 110 emeletnyi vasbeton szerkezetes épület darabokra zúzta a felszerelést is. A fényképezőgép vázak hátfalai leszakadtak, a filmes dobozok felnyíltak, és a negatívok mind fényt kaptak. A por és törmelék lepte kupacban végül East észrevette a koszos, sérült digitális gépet. Az objektív leszakadt róla, de mikor kinyitotta, megtalálta benne a
sértetlenül maradt memóriakártyát. Hosszas küzdelem és a számítógéphez intézett fohász után sikerült megnyitni a Bill Biggart életének utolsó perceit – és a sokak halálát okozó katasztrófa körülményeit – dokumentáló 154 képet.
Az utolsó kép készítésének időpontja délelőtt 09:28:24, mivel a fényképezőgép óráját Biggart elfelejtette átállítani a nap-éj egyenlőségnél, vagyis pontosan egy órával később készült, éppen akkor, mikor a második torony leomlott. Chip ekkor ébredt rá, hogy a képek, amiket néz, barátja utolsó perceit örökítik meg.
“Biztos vagyok benne, hogy ha Bill aznap hazajött volna a nap végén, akkor rengeteg meséli valója lett volna, mint mindig, és biztosan azt javasolta volna, hogy ‘Fogadd meg a tanácsom, ne állj magas épület alá, amibe repülő csapódott!’” – Wendi Doremus, Bill Biggart özvegye
“Ezt a mintegy 150 képet nézve nem csak az látszik, hogy ez a fickó remek képeket készített az utcákat járva, hanem az is hogy mind egyedi, remekül komponált, és a fotósról is elmondanak valamit. Az elsô képen azt látjuk hogy fák és manhattani épületek ölelik körül a World Trade Center épületét. Azt hiszem, sokan szűken komponálták volna, és csak a fő eseménnyel törődtek volna. De az, hogy New York egy részlete szegélyezi a képet, miközben Greenwitch Villageben halad, az valahogy szimbolikusan jellemző Bill Biggartra, ahogyan ő fotózott. Az is, hogy New Yorkból származott, és hogy szerette a fákat a képein. Talán túlzott belemagyarázásnak tűnik, de sokat jekent lombokat és fákat (Bill másik szenvedélyét) látni az első képeken.
Amikor odaért, egyenesen felfelé nézve fotózott, amit senki mástól nem látni. Idővel, ahogy közeledik a porfelhő, rendőrautók, tűzoltók és rendőrök vannak a képeken.
Egyre közelebb megy, és ahogy halad előre, látni az emberek reakcióit, hogy hogyan kezelik mindezt….Bill minden egyes képe arról szól, az emberek hogyan reagáltak a helyzetre. Emlékeztetnünk kell magunkat, hogy ez a történet nem épületekről szól, hanem arról, hogy az embereknek mit jelent ezeknek az építményeknek az elvesztése.
Végül elérünk az utolsó képkockához, amit senki más nem készíthetett el. Az első épület maradványai látszanak… És a szintén megsemmisült hotel fele. Miután a második épület is összedôlt, a szálloda – azt hiszem, a Mariot – teljesen eltűnt. Látjuk, ahogy félbe vágta a rázuhanó törmelék. A hozzá tartozó időpont 10:28 és 24 másodperc. Lényegében ez az utolsó időpont, mert egészen pontosan 10:30-kor dőlt le a második torony.
Bill akkor halt meg, mikor a második épület ledőlt, és összezúzta az őt maga alá temető törmelék. Nem tudni, hogy megpróbált-e még fedezékbe húzódni, vagy közvetlenül rázúdultak a roncsok. Viszont az utolsó képeiből tudjuk, hogy a legvégső pillanatig dolgozott, ami arról az elkötelezettségről árulkodik, ami a munkájához fűzte.”
Biggart a katasztrófa közepette is az embereket fényképezte. A porfelhőben ténykedő tűzoltót, világító dzsekijében, a szemüvegét kereső férfit, akinek koszos arcán kirajzolódik a szemüveg körvonala, az üzletemberrel, aki nyakkendőjét szorongatva botorkál kigombolt ingben a romok közt.
Idő közben újabb részletek derültek ki Bill Bigart utolsó pillanatairól. Mint a
Life fotóválogatásának kísérő szövegéből kiderül, szemtanúk beszámolói szerint Bill Biggart utolsó képe lehetett a legelső kísérteties fotó a déli torony maradványairól. BIggart láthatta, hogy az északi torony is összeomlani készül, és megállított egy csapat rendőrt, akik túlélők után kutatva akartak közelebb menni. Ahogy a törmelékek záporoztak körülöttük, Bill és a rendőrök a Világgazdasági Központhoz futottak fedezékbe. A fotós volt az utolsó a sorban. Mikor a por elült, a rendőrök létszámellenőrzést tartottak. Bill Biggart már nem ért oda, de úgy fest, ő mentette meg azt a csapat rendőrt. Chip East hozzáteszi:
“Nem azért volt ott, mert veszélyes volt, hanem mert a történetet el kellett jól mesélni.” A
Life válogatás másik képén Bill felszerelésének maradványai látszanak. Ez alatt Chip meséli a képek megtalálásának történetét, és hozzáteszi. Számtalanszor elhangzott, de érdemes ismételni: míg százezrek menekültek (érthetően és nagyon helyesen) a 9/11-es támadás helyszínéről, addig számtalan mentőalakulat és tudósító – köztük a galériában szereplő fotósok is – ment oda. És egyikük sem távozott úgy, hogy ne lett volna hatással rá, amit ott tapasztalt.
Biggart barátai hiányolják őt, de megértik, és elfogadják, hogy miért volt ott.
“Bill nem lehetett volna máshol” – mondja Chip East.
Ahogy a Newsweek fogalmaz:
“A képeken az látszik, hogy a tűzoltók kimerültek, viszont derűsek, és a munkájukra koncentrálnak. Joggal tartják hősnek őket, amiért a World Trade Centerhez siettek aznap reggel életeket menteni. A maga módján – amit minden újságíró átérezhet – Bill Biggart is hős volt. Ő ezeket az arcokat mentette meg nekünk.”
Életének utolsó képe, és története Bill Biggart (1947-2001) honlapján tekinthetők meg.
Felhasznált források:
Kapcsolódó anyagok:
Valójában szerintem aligha van esély rá, hogy ebből a videóból ellenséges terület felett röpködve egy hangosan zúgó helikopterben az életét joggal féltő katona képes legyen fényképezőgépet látni. Még akkor is, ha a legtöbb 
