‘presskill’ címkével ellátott bejegyzések

Fotós áldozatok Líbiában – Tim Hetherington és Chris Hondros

2011. április 22. péntek

A líbiai konfliktus első nyugati újságíró áldozatai közt két fotós életét veszítette, másik kettő pedig súlyosan megsérült, mikor rakéta találatot kaptak.
A nemzetközi sajtó (CNN, New York Times, Guardian, stb) után nem sokkal a magyar sajtó (Origo, Index, HVG, Hírszerző, Népszava, stb) is hírül adta, hogy egy csapat tudósító RPG találatot kapott. Erről a Facebookon az OrigoFoto készített nagyon szép gyűjtést.

Az Oscar-díjra jelölt dokumentumfilm-rendezőként is ismert Tim Hetherington, a Vanity Fair haditudósítója rögtön életét veszítette. Chris Hondros a Getty Images fotóriportere pedig másnap reggel halt bele sérüléseibe. A Panos ügynökség számára fotózó Guy Martin szintén súlyos sérüléseket szenvedett, míg a szabadúszó Michael Brown könnyebb sérülésekkel megúszta.

tim hetherington Fotós áldozatok Líbiában   Tim Hetherington és Chris Hondros
Tim Hetherington

Tim Hetherington – Vanity Fair
A negyven éves Hetherington haláláról saját lapja, a Vainty Fair is beszámol, felevenítve a lapnak készített számos háborús tudósítását, és a velük elnyert négy World Press Photo díjat. Az elhunyt fotósra emlékezve a Vanity Fair életmű válogatást közöl Hetherington munkásságából, a Harc korengal-ért, a képek az afgán frontról, korengali 2008 januári portréi és októberi harcos portréi, valamint a The Honor of His Company mellett.

Hetherington nem csak fotóriporterként tudósított a Vanity Fair-nek, számos képe mellett saját szöveges tudósítása is megjelent, az utóbbi időben pedig hosszabb-rövidebb filmeket is forgatott a különféle háborús övezetekben.
Afganisztáni megbízatásai ihlették a Restrepo című filmjét, melyért 2010-ben Oscar-díjra jelölték. Évtizedes haditudósítói tapasztalattal a háta mögött Hetherington több rövidfilmet is készített a katonákról, akikkel együtt dolgozott, illetve a háborús övezetekről, melyekben megfordult. Egy ilyen filmjét Hernádi Levente is kiemelte a halálhírről beszámoló blogbejegyzésében.

Chris Hondros photographer Fotós áldozatok Líbiában   Tim Hetherington és Chris Hondros
Chris Hondros

 Chris Hondros – Getty Images
A Getty Images számára dolgozó Chris Hondros nem kevésbé harcedzett fotóriporter volt. Mint visszaemlékezésében Jonathan Klein írja, az ügynökség vezetőjeként, Hondros elsők között csatlakozott 2001-ben, mikor a Getty elindította hír üzletágát. A ’90-es évek óta rengeteg háborúból tudósított, és díjak egész sorát nyerte a World Press Phototól, a POYI-n át, egészen a Robert Capa aranymedálig.

Alig pár hete, hogy a fotóriporter Joe Readle líbiai fogságból való szabadulásáról tudósított. Mint Klein visszaemlékszik, akkor Hondros azt mondta “azért kell ezeket a történeteket megörökíteni, hogy mindenki láthassa mi zajlik a világban, és elejét lehessen venni a további szenvedésnek.”

Chris Hondros galériái:

Bill Biggart jó tanácsa: ne állj magas épület alá, amibe repülő csapódott!

2010. szeptember 13. hétfő
WTC Bill Biggart gear photo Chip Easst SIPA Bill Biggart jó tanácsa: ne állj magas épület alá, amibe repülő csapódott!

Fotó: Chip East/SIPA

Bill Biggart fotóriporter 2001. szeptember 11-én pontban 10:28:24-kor készítette élete utolsó fotóját. Közvetlenül a World Trade Center északi tornyánál, mielőtt az maga alá temette volna őt.

Biggart kutyát sétáltatott feleségével, manhattani otthonuk közelében, mikor látták a várost megszálló szokatlan felhőt, és az utcán valaki azt kiabálta, hogy repülő ütközött a World Trade Center épületébe. Bill haza rohant, hogy felkapja fényképezőgépeit, és elindult az azóta Ground Zero nevet viselő helyre, az iker tornyok felé, mert a fotósok is olyanok, mint a tűzoltók.
Két Canon EOS1 filmes vázzal és egy Canon D30 digitális vázzal haladt a New Yorkot ellepő füstben dél felé, a megtámadott tornyokhoz. Az Ötödik sugárúton haladt a folyó mentén. A többi fotós jobbára a másik irányból, a Broadway felől közelített a helyszínre. Bill nem szerette a teleobjektívet, úgy vélte, az inkább a paprazzik eszköze, ő mindig szerette közvetlen közelről bemutatni a témáját. Fotóriporterként számos konfliktus helyzetben megfordult, és mindig az események közelébe férkôzött, mindig az embereket és azok viszonyát, reakcióit mutatta be. Egy grimaszoló izraeli katona, vagy egy elszánt palesztin fiú tekintete többet árul el a történetről bármi másnál. A new yorki tragédiánál is embereket, arcokat fényképezett, hogy rajtuk keresztül mutassa be a történteket, a helyzet komolyságát.

Felesége tudta milyen veszélyes Bill munkája, így mindig csak azután merte kérdezni róla, hogy épségben hazaért new yorki otthonukba. Kíváncsiságtól és aggodalomtól vezérelve nem sokkal Bill után ő is fényképezőgépet ragadott, és elindult a tornyok felé, szemben a gyalogosok tömegével. Néhány háztömbnyire volt a tornyoktól, mikor az első torony összedőlt. Rögtön felhívta Billt, hogy megtudja, jól van-e. “Biztonságban vagyok, itt vagyok a tűzoltókkal, 20 perc múlva találkozunk a stúdióban.” – mondta a telefonba. De, hogy a tűzoltókkal mi történtt ott a Gorund Zeronál, ma már a történelemkönyvek része. Wendy Doremus ekkor hallotta utoljára férje hangját.
Wendy visszafordult és elindult a stúdióba, mikor valami robajt hallott, és még épp időben fordult meg, hogy lefényképezhesse, mikor a második torony összedől. A WTC ikertornyai 2752 embert temettek maguk alá, de Bill Biggart volt az egyetlen fotóriporter az áldozatok között, aki azért ment oda, hogy dokumentálja, közvetlen közelről bemutassa az eseményeket.

Másnap Bill barátja és kollégája, Chip East fotóriporter korán kelt, és a Hudson-folyó nyugati partjához ment, hogy megörökítse az újra rajzolt városkép felett felkelő napot. Majd a rokonaikat kétségbeesetten kereső családokat fotózta az egyik kórházban, mikor Wendy megszólította. Lélegzet visszafojtva kérdezte, hallott-e valamit Billről, aki már egy napja nem jelentkezett, és a telefonja sem válaszolt. East mindenféle balesettel találkozott már munkája során, a motoros karamboloktól a repülőgép szerencsétlenségekig. De egyik sem érintette személyesen.

“Istenem, hogy tudok én most fényképezni?” kérdezte magától. Mikor egy fiát kereső anya meglátta nála a fényképezőgépet, és az eltűnt fiú képét mutatva közelített Chip felé, ő arca elé emelte a gépét, és saját könnyeitől alig látva fotózott.

Wendy napokon át kutatott a kórházakban, eltűnt férje után – mint annyi más ember akkor New Yorkban, eltűnt hozzátartozóikat keresve. Végül eloszlatva Bill túlélésének minden reményét, a szomorú kanosszajárásnak egy telefon hívás vetett véget, kézbesítve a halálhírt. Bill Biggart összezúzódott holttestét négy nappal a tragédia után találták meg a roncsok között a mentő alakulatok. Személyazonosságát csak ujjlenyomata alapján tudták megerősíteni. A családnak átadott tárgyak listáján jegygyűrűje mellett, néhány megpörkölődött szélű sajtó igazolvány, egy jegyzetfüzet, 26 dollár a tárcájában, két fotós táska, három összezúzott fényképezőgép, és hat-hét tekercs elexponált film volt.

Az özvegy megvárta míg Chip East végez a katasztrófa utáni tudósításával, majd átadta Bill holmiját a fotóriporternek. Chip biztos volt benne, hogy egyetlen kép sem élhette túl a balesetet. A fotóriporterre zuhant 110 emeletnyi vasbeton szerkezetes épület darabokra zúzta a felszerelést is. A fényképezőgép vázak hátfalai leszakadtak, a filmes dobozok felnyíltak, és a negatívok mind fényt kaptak. A por és törmelék lepte kupacban végül East észrevette a koszos, sérült digitális gépet. Az objektív leszakadt róla, de mikor kinyitotta, megtalálta benne a sértetlenül maradt memóriakártyát. Hosszas küzdelem és a számítógéphez intézett fohász után sikerült megnyitni a Bill Biggart életének utolsó perceit – és a sokak halálát okozó katasztrófa körülményeit – dokumentáló 154 képet.
Az utolsó kép készítésének időpontja délelőtt 09:28:24, mivel a fényképezőgép óráját Biggart elfelejtette átállítani a nap-éj egyenlőségnél, vagyis pontosan egy órával később készült, éppen akkor, mikor a második torony leomlott. Chip ekkor ébredt rá, hogy a képek, amiket néz, barátja utolsó perceit örökítik meg.
“Biztos vagyok benne, hogy ha Bill aznap hazajött volna a nap végén, akkor rengeteg meséli valója lett volna, mint mindig, és biztosan azt javasolta volna, hogy ‘Fogadd meg a tanácsom, ne állj magas épület alá, amibe repülő csapódott!’” – Wendi Doremus, Bill Biggart özvegye
Aki a képeket nézi az ember szinte úgy érzi, hogy ott van New York utcáin a fotóssal. Chip East így fogalmaz a Digital Journalist oldalán:
“Ezt a mintegy 150 képet nézve nem csak az látszik, hogy ez a fickó remek képeket készített az utcákat járva, hanem az is hogy mind egyedi, remekül komponált, és a fotósról is elmondanak valamit. Az elsô képen azt látjuk hogy fák és manhattani épületek ölelik körül a World Trade Center épületét. Azt hiszem, sokan szűken komponálták volna, és csak a fő eseménnyel törődtek volna. De az, hogy New York egy részlete szegélyezi a képet, miközben Greenwitch Villageben halad, az valahogy szimbolikusan jellemző Bill Biggartra, ahogyan ő fotózott. Az is, hogy New Yorkból származott, és hogy szerette a fákat a képein. Talán túlzott belemagyarázásnak tűnik, de sokat jekent lombokat és fákat (Bill másik szenvedélyét) látni az első képeken.
Amikor odaért, egyenesen felfelé nézve fotózott, amit senki mástól nem látni. Idővel, ahogy közeledik a porfelhő, rendőrautók, tűzoltók és rendőrök vannak a képeken.

Egyre közelebb megy, és ahogy halad előre, látni az emberek reakcióit, hogy hogyan kezelik mindezt….Bill minden egyes képe arról szól, az emberek hogyan reagáltak a helyzetre. Emlékeztetnünk kell magunkat, hogy ez a történet nem épületekről szól, hanem arról, hogy az embereknek mit jelent ezeknek az építményeknek az elvesztése.

Végül elérünk az utolsó képkockához, amit senki más nem készíthetett el. Az első épület maradványai látszanak… És a szintén megsemmisült hotel fele. Miután a második épület is összedôlt, a szálloda – azt hiszem, a Mariot – teljesen eltűnt. Látjuk, ahogy félbe vágta a rázuhanó törmelék. A hozzá tartozó időpont 10:28 és 24 másodperc. Lényegében ez az utolsó időpont, mert egészen pontosan 10:30-kor dőlt le a második torony.
Bill akkor halt meg, mikor a második épület ledőlt, és összezúzta az őt maga alá temető törmelék. Nem tudni, hogy megpróbált-e még fedezékbe húzódni, vagy közvetlenül rázúdultak a roncsok. Viszont az utolsó képeiből tudjuk, hogy a legvégső pillanatig dolgozott, ami arról az elkötelezettségről árulkodik, ami a munkájához fűzte.”
Biggart a katasztrófa közepette is az embereket fényképezte. A porfelhőben ténykedő tűzoltót, világító dzsekijében, a szemüvegét kereső férfit, akinek koszos arcán kirajzolódik a szemüveg körvonala, az üzletemberrel, aki nyakkendőjét szorongatva botorkál kigombolt ingben a romok közt.
Idő közben újabb részletek derültek ki Bill Bigart utolsó pillanatairól. Mint a Life fotóválogatásának kísérő szövegéből kiderül, szemtanúk beszámolói szerint Bill Biggart utolsó képe lehetett a legelső kísérteties fotó a déli torony maradványairól. BIggart láthatta, hogy az északi torony is összeomlani készül, és megállított egy csapat rendőrt, akik túlélők után kutatva akartak közelebb menni. Ahogy a törmelékek záporoztak körülöttük, Bill és a rendőrök a Világgazdasági Központhoz futottak fedezékbe. A fotós volt az utolsó a sorban. Mikor a por elült, a rendőrök létszámellenőrzést tartottak. Bill Biggart már nem ért oda, de úgy fest, ő mentette meg azt a csapat rendőrt. Chip East hozzáteszi: “Nem azért volt ott, mert veszélyes volt, hanem mert a történetet el kellett jól mesélni.” A Life válogatás másik képén Bill felszerelésének maradványai látszanak. Ez alatt Chip meséli a képek megtalálásának történetét, és hozzáteszi. Számtalanszor elhangzott, de érdemes ismételni: míg százezrek menekültek (érthetően és nagyon helyesen) a 9/11-es támadás helyszínéről, addig számtalan mentőalakulat és tudósító – köztük a galériában szereplő fotósok is – ment oda. És egyikük sem távozott úgy, hogy ne lett volna hatással rá, amit ott tapasztalt.
Biggart barátai hiányolják őt, de megértik, és elfogadják, hogy miért volt ott. “Bill nem lehetett volna máshol” – mondja Chip East.

Ahogy a Newsweek fogalmaz:

“A képeken az látszik, hogy a tűzoltók kimerültek, viszont derűsek, és a munkájukra koncentrálnak. Joggal tartják hősnek őket, amiért a World Trade Centerhez siettek aznap reggel életeket menteni. A maga módján – amit minden újságíró átérezhet – Bill Biggart is hős volt. Ő ezeket az arcokat mentette meg nekünk.”

Életének utolsó képe, és története Bill Biggart (1947-2001) honlapján tekinthetők meg.

Felhasznált források:

Kapcsolódó anyagok:

A sajtószabadság napja

2010. május 3. hétfő
Press freedom map 2009 A sajtószabadság napja

A sajtó szabadsági foka

Egy 1991-es ENSZ döntés óta május 3-án ünneplik a Nemzetközi Sajtószabadság Napját, annak emlékére, hogy 1991. május 3-án tették közzé a Windhoek Nyilatkozatot, amelyben az afrikai népeknek a független sajtóhoz való jogát fogalmazták meg. Világszerte ezen a napon emlékeznek meg azokról az újságírókról, akiket munkavégzésük közben gyilkoltak meg.

A Riporterek Határok Nélkül nemzetközi szervezet minden évben összeállítja a sajtó szabadsági fokát értékelő listát. Ezen a szakmai közvéleménykutatáson alapuló listán Magyarország a 25. helyen szerepel, alig valamivel lemaradva Jamaika és a Cseh Köztársaság mögött. Ugyanakkor holtversenyben van hazánk Ciprussal, és épp csak kevéssel megelőzzük Ghánát, Trinidadot és Uruguajt.
Nem árt azonban tudni, hogy az olyan fejlett demokráciák, mint az USA és az Egyesült Királyság, vagy éppen Kanada és Németország is csak a huszadik hely környékén vannak. Az USA indexe sokat javult Obama adminisztrációja alatt, a korábbi 36. helyről egy év alatt kerültek a 20. helyre. A lista legelőkelőbb helyén kisebb EU tagországok, mint Dánia, Finnország, Írország, Norvégia és Svédország állnak holtversenyben. Európa azonban már rég elveszítette a szervezet szerint egykori tekintélyét. Franciaország, Szlovákia, Spanyolország, és Olaszország is a 40-50. hely között mozognak, és folyamatosan hanyatlanak a korábbi évekhez képest.
A lista legvégén Eritrea, Észak-Korea, Türkmenisztán, Irán és Myanmar állnak, de ebben a csoportban helyezkedik el Kína, Kuba, Vietnám, Szíria, Szomália, Szaúd Arábia és Sri Lanka is.

Az amerikai javulás bíztató, de a sajtószabadságért küzdő szervezet jelentésében kitér arra is, hogy az USA még mindig két háborút folytat (Irakban és Afganisztán), ahol még mindig szörnyű helyzetben vannak az újságírók. Rendszeresen fogságba esnek, és nem ritkán életüket is vesztik.

A Freedom House is egyike a sajtó szabadsága iránt elkötelezett szervezeteknek, akik szintén rendszeresen közzétesznek felméréseket az egyes országok szabadsági fokát illetően. Mint honlapjukon írják, a szabad sajtó szerepe rendkívül fontos egy egészséges demokrácia biztosításához és felügyeletéhez. Hozzáteszik “a média korlátozása gyakran előjele annak, hogy egy kormányzat más demokratikus intézményeket is meg akar csonkítani.”

Komoly hatása van azonban a szólás és sajtószabadságra a terror félelem következtében hozott intézkedéseknek, mint például az angliai fotózást korlátozó hatósági intézkedések.

Az újságírók védelmére alakult CPJ szervezet a világnap alkalmából 10 ország kormányzatát szólította fel, hogy  járjon a sajtót sújtó gyilkosságok végére. Tíz emblematikus újságíró gyilkosságra emlékeznek. A szervezet vezetője, Joel Simon úgy tartja, hogy “ezeknek az ügyeknek a felderítéséhez egyedül a politikai szándék hiányzik”, ami nem ritkán a szólásszabadságra veszélyes félelmet kelt és öncenzúrához vezet. A CPJ kutatásai azt mutatják, hogy az újságíró gyilkosságok 90%-a büntetlenül marad.

A listán szereplő 10 kivizsgálásra szoruló eset:

  1. Maguidanao mészárlás, 61 halott – Fülöp szigetek, 1992
  2. Anna Politkovskaya megölése – Oroszország, 2006
  3. Lasantha Wickramatunga halála, 4 halott – Sri Lanka, 2009
  4. Samir Qassir és Gebran Tueni, 2 halott – Libanon, 2005
  5. Armando Rodríguez megölése – Mexico 2008
  6. Soran Hama Hama megölése – Irak, 2008
  7. Deyda Hydara megölése – Gambia, 2004
  8. Hayatullah Khan – Pakistan, 2006
  9. Elmar Huseynov – Azerbaijan, 2005
  10. Norbert Zongo – Burkina Faso, 1998

Újabb újságíró áldozat – ismét a Reuters részéről

2010. április 14. szerda
Muramoto working 2010 04 11T065049Z 38931424 GM1E64B15AN01 RTRMADP 3 THAILAND Újabb újságíró áldozat   ismét a Reuters részéről

Muramoto munka közben

Ezúttal Bangkokban, a kormány ellenes lázadások filmezése során vesztette életét a Reuters egy japán származású munkatársa, Hiro Muramoto operatőr. A japán kormány Muramoto halálának azonnali kivizsgálását követelet. Mivel a felkelések során mind a katonák, mind a tüntetők egyaránt felfegyverkeztek, egyelőre ismeretlen, hogy a halálos sebet melyik oldalhoz tartozók ejtették.

Az újságírókat védő CPJ szervezet – ahogy az tőle elvárható – ebben az esetben is vizsgálatot vár a Thai kormánytól, és megoldást arra, hogy a zavargásokról tudósító újságírók életét és testi épségét megóvják.

Last frame 2010 04 12T104455Z 453727542 GM1E64C1EZR01 RTRMADP 3 THAILAND REUTERS VIDEO Újabb újságíró áldozat   ismét a Reuters részéről
Az egyik utolsó tudósítás képe

A negyvenhárom éves Muramoto 15 éve dolgozott a Reuters hírügynökségnél, melynek tokiói irodája küldte Bangkokba, hogy segítsen a zavargásokról tudósítani. A Tahiföldi eseményekről a Boston Globe nagy képei számolnak be.
Az eddig húsznál több halálos áldozatot követelő összecsapásokra azután került sor, hogy a miniszterelnök szükségállapotot hírdetett ki, és nemzetbiztonsági okokra hivatkozva zavarni kezdték a felkelők pártján álló PTV adását, és több tucat weboldal működését.
A PTV az utcai harcok során cenzúrázva működött, de arról nem érkezett hír, hogy a nemzetközi sajtót cenzúrázták volna. Az állami ellenőrzés alatt álló tévének viszont megtámadták egy közvetítő kocsiját és elkergették a tudósítóit.

A képek forrása a Reuters hírügynökség.

A háború életveszélyes – Namir Noor-Eldeent megölték

2010. április 8. csütörtök

“A háborúban mindenki egyformán védtelen. De a fotós még csak vissza sem tud lőni.”

shot glass in iraq Namir Noor Eldeen Reuters A háború életveszélyes   Namir Noor Eldeent megölték

Utolsó előtti kocka Namir gépéből - Foto: Namir Noor-Eldeen / Reuters

Sok helyen megjelent mostanra (Magyar Nemzet, Index, HVG, Stop.hu, Bombahír), hogy az Amerikai Hadsereg fegyvernek nézett Irakban egy fényképezőgépet, és ezért kegyetlenül megölt tízenkét embert, köztük két Reuters alkalmazottat. Namír Núr Eldín (angol átiratban Namir Noor-Eldeen) egy alig huszonkét éves fotóriporter volt, sofőrje és asszisztense, Szaíd Csmag (angol átiratban Saeed Chmagh) negyven múlt, két gyermek apja. A felvételt közzétevő Collateral Murder rém egyszerűen foglalja össze a tevékenységüket: “újságírók voltak, akik a dolgukat tették: kockáztatták az életüket, hogy a háborúról tudósítsanak.”

A két iraki újságíró 2007 július 12-én egy helyi súlyemelőkről szóló történeten dolgozott Bagdadban, mikor szokatlan katonai aktivitásról értesültek. Úgy döntöttek, megnézik….halálhírükre a Reuters rögtön kivizsgálást követelt, és azt a választ kapták a hadseregtől, hogy két munkatársuk az amerikaiak ellenséges erőkkel való összecsapása során halt meg. A felvételt a mai napig nem adja ki a Pentagon, de azt állítják, az esetet alaposan kivizsgálták és nem titkolnak semmit.

Amit sokan elfelejtenek
Amit a legtöbb helyen elfelejtenek megemlíteni (lényegében egyedül a Magyar Nemzet ír róla), hogy a Reuters két munkatársa nem az egyedüli újságíró (pláne nem civil) áldozatok voltak Irakban. A hetedik éve húzódó konfliktus az elmúlt húsz év legnagyobb újságíró áldozatát követelő háború. 2003-as kirobbanása óta a CPJ újságíró szervezet adatai szerint legalább 139 újságíró és médiamunkás veszítette életét az országban, amiből legalább 18-ról ismert, hogy az amerikai csapatok okozták a halálukat.

last frame before death of Namir Noor Eldeen Reuters A háború életveszélyes   Namir Noor Eldeent megölték

Az utolsó kocka a támadás során - Fotó: Namir Noor-Eldeen / Reuters

Az Újságírókat Védő Bizottság (Committee to Protect Journalists) igazgatója Joel Simon és a Reuters főszerkesztője David Schlesinger szinte egybehangzóan állítja, hogy “az eset alaposabb kivizsgálásért kiált, és a két Reuters alkalmazott tragikus halála azokat a rendkívüli veszélyeket jelképezi, amelyek a háborús övezetekből tudósító újságírókra leselkednek munkájuk minden egyes napján.”


Érzelmek és emlékek
“Igen, az a fényképezőgép egy RPG volt, mert megmutatja, mit tesznek irak és népe ellen.” – mondja az elhunyt Saeed testvére.

Namir Noor-Eldeen egyike volt a háború füstjéből kiemelkedő ifjú, tehetséges fotóriportereknek. Sajnos a Reuters blogja eddig nem emlékezett meg róluk. A cégnél egyébként azt mondják “eddig is tudtuk, csak nem láttuk”, és a két áldozattal közös ismerősök szűk szavú beszámolóira sem nagyon hagyatkozhatok. Így talán leghelyesebb, ha a beszámolók közül legplasztikusabbnak találtból, a New York Times Lens Blogjából idézek, mely így fogalmaz: “remekül komponált fotói megmutatták veleszületett érzékét a színek és drámai pillanatok megragadásához.

[...]

Iraq insurgent Namir Noor Eldeen Reuters A háború életveszélyes   Namir Noor Eldeent megölték

Fotó: Namir Noor-Eldeen / Reuters

Namir a 2006-os mosuli felkelésről készült szívszorongató fotóival vált ismertté, amikor az Irak legveszélyesebb része volt. A háború egyik jelképes fotójává vált a képe, amin egy elmaszkírozott lázadó egy zsákmányolt golyóálló mellényt tart a kezében, rajta nagy Rendőrség felirattal – egy fotó, ami kifejezte Irak káoszba sűllyedését, és azt, hogy az iraki és amerikai kormány egyaránt képtelen megvédeni a nyersanyagokat, vagy akkor éppen bármi mást az országban.

Namir rendszerint akkor ért a támadások helyszínére, mikor  a járművek és épületek még lángoltak, és a holttestek az utcákon hevertek. Nehéz kifejezni az ilyen helyzetekben rejlő veszélyt: a tűzharcok spontán törnek ki, észrevétlen orvlövészek találomra lőnek civilekre, a lázadók pedig megülték az újságírókat, akikről úgy gondolták, hogy a ‘nyugati megszállóknak’ dolgoznak. És az amerikai csapatok – gyakran láthatatlanul mérföldes vagy még nagyobb távolságból – lőttek hőkamerákon át figyelt emberekre, akiket felkelőknek tartottak.

[...]

Namir 21 évesen készítette el különleges képeit Mosulban. 22 éves korára annyi halált látott, mint a sokat próbált veteránok. Ahogy egyre többen fenyegették az életét – a képeinek igazságával elégedettlen iraki felkelők – saját biztonsága érdekében a Reuters áthelyezte Bagdadba. Itt hamar a Reuters csapat legkedveltebb tagja lett. Mint kollégái emlékeznek rá, jókedvű, vicces, fiatal férfi volt, aki szerette a motorokat.”

 A háború életveszélyes   Namir Noor Eldeent megölték

Az utolsó utáni kocka, amit már az amerikai katonák készítettek Namir gépével...

Érvek és ellenérvek
A hadsereg azzal védekezik (dehogy védekezik, szerintük nem kérdéses, hogy “ellenséges erők ellen hajtottak végre harci cselekményt”), hogy a felvételeken fegyvernek látszik a fényképezőgép. Ezen kívül egy közleményben sérelmezik, hogy az újságírók nem viseltek megkülönböztető jelzést (a tüntetések során nálunk is divatossá vált PRESS mellény golyóálló harctéri változatát), és mivel ellenséges elemekkel vegyültek, törvényszerű, hogy célponttá váltak.

Sokan vitatják, és érvekkel próbálják alátámasztani, hogy a “kis” fényképezőgépet nem lehet összekeverni egy “nagy” rakétavetővel. Persze, aki eleve tudja, hogy mit kell látni az elég zavaros, rosszul kivehető felvételen, az otthon a kényelmes szobában kikockázva a felvételt, akár fel is ismerheti a fényképezőgépet a videón. Különösen, ha több fényképezőgépet látott életében, mint rá szegezett fegyvert. Egyébként többszöri újranézésre, én több ott ácsorgó kezében is véltem látni hosszú dolgokat, ami éppúgy lehetne akár fegyver is, mint fényképezőgép állvány. Bár a Reuters munkatársai még békeidőben is ritkán használnak állványt, így szinte esélytelen, hogy háborús zónában ilyesmivel mászkáljanak (persze nem lehetetlen). De ez nem is fontos.
Army footage 343tb0j A háború életveszélyes   Namir Noor Eldeent megöltékValójában szerintem aligha van esély rá, hogy ebből a videóból ellenséges terület felett röpködve egy hangosan zúgó helikopterben az életét joggal féltő katona képes legyen fényképezőgépet látni. Még akkor is, ha a legtöbb naivitással jóindulattal nézi a felvételeket. Ráadásul őket sem kiképzésük, sem harctéri tapasztalataik nem arra ösztönzi, hogy a legjobbat feltételezzék a géppuska túlsó végén állókról. De ez nem jelenthet felmentést senkinek a történtek alól.
Egy fotós fórumon valaki meg is jegyezte, hogy ő ilyen helyzetben pont azt szokta érezni, hogy a katonáknak fogalmuk sincs róla, hogy az ő vállán fényképezőgép lóg, vagy Kalasnyikov. Ami háborús zónákban járva cseppet sem megnyugtató érzés. Egy katonai fórumon olvasóiban pedig annak megerősítését sikerült felfedezni a videóban, hogy a rengeteg elektronika ellenére a harcászat legmegbízhatóbb információ forrása a terepen még mindig a gyalogság, és az emberi szem.

Az már sokkal inkább kérdéses, hogy ha netán tényleg fegyver lett volna valamelyiküknél, az indokolja-e a teljes csoport figyelmeztetés nélküli lemészárlását. Különösen mivel nemhogy egy gépfegyver, de még egy RPG sem nagyon lenne képes ilyen távolságból kárt tenni a helikopterekben. Persze a katonák nem azért vannak ott, hogy ezt kipróbálják, az a dolguk, hogy biztosra menjenek. Olykor – mint jelen esetben is – túlságosan is biztosra.

Ami az ügyben leginkább kiverte a biztosítékot világszerte a katonák kegyetlensége, és hallható jókedve a rádió forgalmazásban. Ahogy szinte könyörögnek a tűzparancsért, hogy vért onthassanak, és egymást hergelik, szurkolnak, hogy emeljék már fel a fegyverüket, és ahogy röhögcsélnek rajta, mikor egy tank áthajt egy holttesten. Mintha éretlen tizenévesek játszanának háborús játékokat számítógép konzolokon….és lényegében a modern hadviselésnek “köszönhetően” pontosan ez történik, ahogy erre több helyen is utal a New York Times cikke is.

Ezek a szomorú események is ékes példái annak, amiről már korábban is sokat írtam itt a blogban a profi fotósok munkája kapcsán, hogy a fotósnak ott kell lennie, és a munkája távolról sem anyi, hogy csak nyomja a gombot.

Aki eddig még nem látta a megrázó képsorokat a három év után kiszivárogtatott titkos felvételből, alább megnézheti.

Kiegészítés: A nevek helyesírása nálam önkényesen az angol (nemeztközi) átiratot követi. A magyar lapok jobbára Namír Núr-Eldín és Szaid Csmag néven emlegetik őket, a Magyar Helyesírási Szabályzatnak megfelelő fonetikus átirat miatt.