Völgyi Attila fotóriporter blogja…

Ma van a Sajtószabadság Világnapja, ami minden évben jó alkalom a sajtószabadságról elmélkedni. A magyar közéletben sajnos egyre elcsépeltebb közhellyé kezd válni a sajtószabadság említése, pedig a sajtó szabadsága fontos dolog. Még fontosabb, hogy hogyan vélekedünk róla, és mit teszünk érte.

Nem politikai alapokon akarok elmélkedni róla, azzal tele a közélet, meg a hóbakancs. Halljuk egy csomó fontos embertől a pártok véleményét, hogy mit kellene gondolnunk. Azt is, hogy van sajtószabadság, és miben jelenik meg a létezése, meg azt is, hogy nincsen és miért szűnt meg, pláne, hogy ki mindenki tehet róla. Az igazság szokás szerint valahol a két véglet között van. Ahogy Jakab Andor írta nemrég,

“A sajtószabadságot nem lehet ezzel a két értékkel (van/nincs) jellemezni. (Ahogy egyébként a diktatúrát/demokráciát sem). Az a kérdés, hogy a sajtószabadság milyen.”

Nem elemeznék sajtószabadsági indexeket, nemzetközi rangsort, vagy egyéb értékeléseket. Túl könnyű ezekbe politikát, ideológiát vagy bármi mást belemagyarázni. És végső soron úgysem számít.

Nem a politika, ideológia vagy törvények ártanak a sajtószabadságnak, hanem az emberek – akiket persze befolyásolnak a politikusok…a sajtón kerezstül is. Azok az emberek, akik egy (nem is feltétlenül politikai) rendezvényen leköpik a fotóst, összetörik a fényképezőgépét, ha megtudják, hogy melyik újságnak dolgozik, akik a színpadon állva úszítanak az újságírók és a sajtó orgánumok ellen, de főleg azok akik hisznek ezeknek az uszításoknak. Ők pont ugyanannyit ártanak, mint akik ugyanennek a fotósnak a képei alá mást írnak, mint ami a valóság, vagy netán még meg is változtatják a tartalmát, csak mert úgy diktálja politikai, ideológia, vagy éppen üzleti érdekük. Legyenek ezek bármelyik oldal politikusai, bármelyik oldalhoz hű, vagy csak hozzá dörgölőző tollforgatók, szerkesztők, laptulajdonosok.
Ugyanilyen hibásak, akik nemhogy egy politikai rendezvényre, de még egy kulturális programra, színházba, divatbemutatóra, vagy szépségversenyre se akarják beengedni az újságírót, ha nem nekik tetsző dolgot írt róluk, nem nekik tetsző képet készített. Ésugyanilyen hibás, aki ilyesmiért szidalmazza, netán perrel fenyegeti őket.

Direkt nem nevezek meg sem politikai oldalt, sem rendezvényt, sem lapot. Mert nincs jelentősége. A politikában is megesik minden oldalon, sajnos pártállástól függetlenül, így egyik oldal sem vonhatja ki magát a felelősség alól. (Ahogy ezt nálam kicsivel konkrétabban a nyikhaj tollforgató terrorista Hernádi Levente is megfogalmazta a posztom által ihletett soraiban.) De még szomorúbb, hogy nem csak akkor történik meg, hogyha politikáról van szó. Mert ezek a jelenségek a leghétköznapibb helyzetekben is képesek felütni a fejüket a legártalmatlanabb(nak gondolt) kulturális események jól szituált, magukról többet sejtető résztvevőitől is. És még csak fel sem fogják, hogy a sajtó erre vagy arra kényszerítésével lényegében ugyanazt művelik, mint a legvéresebb diktatúrák.

Amíg a választók nem mennek el szavazni, és csak legyintenek, hogy úgyse számít a véleményük, mert mások döntenek mindenről, addig nem túl magas fokú a demokrácia – még ha formálisan létezik is. Amíg az olvasók csak legyintenek, hogy hazudik az újság, de nem hagyják, hogy az újságírók megírják amit írni akarnak, addig nem túl magas fokú a sajtószabadság sem….és ezen csak mi magunk változtathatunk. Olyanok a vezetőink, amilyeneket megválasztunk, és olyanok az újságjaink, amilyeneket az előfizetésünkkel, a kattintásainkkal és a lájkjainkkal megszavazunk.

Olyan a sajtószabadságunk, amilyet csinálunk magunknak…

Értesülj a hasonló bejegyzésekről! Kövess Facebook, Google+ és Twitter segítségével!